Az Apokalipszis szakácskönyvéből

   
                          I

Megyünk az olvadás fegyverzajában,
      mint harctérre vezényelt katonák,
magába harapó zsíroskenyéren –
      hóolvadásos rétkaréjon át.

Az égre kúszó alkony-nyelv ledér
      ízlelőbimbóin a dér
porcukrát, délután ködtejfelét
      átjárja szurdik-ínyfalból a vér

szivárgó, édes nedve. Homorún
      borul fölénk, mint szájpadlás, a menny:
begyulladt boltozat, nyálgleccserek, –
      nazális szél szipákol odafenn.

Az Isten téli szájában megyünk,
      nyúlós latyakban, körbe-körbe, és
fogyunk – kenyér-szalonna katonák –,
      menetelésünk: veszteglő veszés.

De csak megyünk előre, körbe, bátran
      – világ-kígyónk farkába harapott –,
megyünk, megyünk, egy óriási szájban
      lágyan forogva – ínyencfalatok;

amíg fogy egyre, elfogy már alólunk
      a föld, a kő s a benne rejtező
érc s kőolaj – a hús, a zsír, a só: mind,
      mikből a Semmi lakomája fő.

(1990)

                         II

Zörög a fény, az égi sztaniol.
      Bontogatják a megavasodott
      bonbont – a Földgolyót – az angyalok;
nyáluk csurog, s kialszik a Pokol

egy percre, – ámde máris újralobban
      s cukortól kéken ég a kárhozat
      (mint akta új lapján az áthozat);
olt s szít az édes nyál, ha tűzbe pottyan.

Zörög a fény, a gyűrt ezüstpapír;
      golyóba gyúrni – Nappá – régi móka, –
      éj-csokoládénk épp olyan csalóka,
mint hámozatlan túlfelén a pír.

Csillag vakít, bolygói fénylenek:
      Tejút-karácsonyfánk áram alatt...
      Megrágnak, Föld, az égi tejfogak,
angyali óvodák emésztenek.

Zörög a fény, hengergetik javában
      a sztaniollá fémesült reményt, –
      a doktor Isten kitöltötte vényt
nem váltják be a földi patikában.

(1991)

                           III

Gyerekkoromban felszöktem gyakorta
      a padlásra, hol a dió lakott
            kosárban, összeöntve nagy halomba,
                  mint teremtés előtt a csillagok

s bolygók. A tartógerenda tövén,
      fagy- és porszagban, még nem bejglibe
            darálva, még nem nyúlós tésztafény
                  hájjal bekent göngyölegeibe

tekerve, tornyosult a lakoma
      nyersanyaga; s az élesztő: a Szent-
            lélek üvegbúra alatt pihent
                  a boltban még, mely a Mennybolt maga.

Egy-egy diót – bolygót vagy csillagot –
      szétroppantottam lopva – Lucifer
            a nagy kosárból épp így lopkodott,
                  bár tudta ő is: fenekére ver

az Úr, ha rájön. Szégyelltem, de nem
      állhattam ellen. Édes Istenem,
            elnézed-é, hogy süteményedet
                  megdézsmáltam előre, rossz gyerek;

s felnőttkoromra morzsa sem maradt
      üdvösségemből Űreged alatt.

(1992)

A Baka István művei. Versek című kötetből