Majakovszkijnak
Маяковскому
1.
Hogy a kétségbeesettek
innen ki ne haljanak,
Vologyimir, légy te kisded:
birtokold világodat!
2.
Az Irodalmi – benne nincs
a lényeg – vérét öntenétek! –
hétnaponta jelentkezik.
Ki elment – egyszer jő közétek
százévente. Nem él az él-
harcos. Mily hírek kellenének,
főváros, néked, mily vezér-
cikk csillapítaná az éhed?
Itt, mifelénk így tárgyal a
csernovec miljukovistával:
„Az a Majakovszkij? Na, ja,
basszusa volt, és kiskabátban
mászkált...”
Hej, véred rossz sora!
Hogy békülnék az új világgal,
ha első számú harcosa
vérét – a második lapjára
tette csak (az Izvesztyija).
3.
„A koporsóban, hétköznapi, sötét öltönyben,
tartós, durva, vasalt sarkú cipőben fekszik
a forradalom legnagyobb költője.”
(Odnodnyevnaja gazeta, 1930. április 24.)
Vasalt sarkú csizmában, amelyben
felhágott a hegyre valaha –
kerülő utakat nem keresve,
nem is lelt a hágóra soha –
csizmában, melynek kopás a fénye:
húszesztendős szolgálat alatt.
A proletár Sínai hegyére,
hol ő oszt parancsolatokat
Csizmában – lakótér, talpalatnyi,
a lakásosztály már kiszorult.
E csizmában hegyet kellett rakni –
hegyet hágott – átkozott – dalolt –
csizmában, mely tágult és szorult már,
Október szűzföldjén taposott,
csizmájában, akárcsak a búvár:
azaz baka, sárban csoszogott.
Csizmájában a nagy hadjáratnak,
a donyeci medencén is át.
Saját népe bánatbércét rakva
vállra: a százötven-(Goszizdat)
-millióét... Annyira sajátja,
ahogy más-más esztendőbe lép:
„Semmi sem a sajátod a gyárba!” –
minden népek bánata hegyét.
Ebben a csizmában – a Rolls-Royce-a
szóbeszéd – vezényelt a halott
pionírjainak: Állj a sorba!
Ez a csizma – tanúskodni fog.
4.
Széttört a léten a szerelemsajka.
Egy huncut garast sem érsz, te,
főkolompos, senkinek.
Sajkád, elvtárs, mondd: miféle
szótár lapjain lebeg?
Sajkáddal – szerelmedével! –
felborulni – mily hamis!
Rázin – hát nem egy tevéled? –
jobban élt a léttel is.
Újdonságnak ez miféle?
Gyógyszer – csapból csörgedezz!
Proletárhoz illenék-e?
Földesúri módi ez!
Kellett istent és anyánkat
szidni – vér, nem virradat! –,
mint fehér bélést kivágtad
végül az osztályomat.
Mint hadapród, ki a Toscán
– bú motoszkált benne – lőtt!
Nem majakovszkiji – pusztán
sahovi a tetterőd.
Húznád homlokodra sapkád,
s – isten áldjon, szép szemek!
Dédunokád volt a mintád,
s dédapádként végezed.
Kiderült – e szégyeneddel
bírsz-e, nem vagy más te, mint
szovjet-oroszhoni Werther,
nemesi szokás szerint.
Csakhogy rég – az ég akarta!...
– Ellenségem, szép alak!
Semmilyen szerelmi sajka
nincsen új – a hold alatt.
5.
Lövés – mint ellenségbe,
a lelkedbe csapódott.
Leromboltad hát végre
utolsó templomtornyod.
Csütörtököt se mondva,
az ólom célba röppent.
Volt szíved mégis, hogyha
megállt – golyóütötten.
(Külhonban így beszélnek:
„Micsoda kázus! Hinnék?!
Hát ott is – szívvel élnek?
S a szívük fájhat is még?” )
Lövés – bele, akárcsak
céltábla tizesébe.
(Bal fülcimpád levágtad,
de nőd vár ágyba téged.)
Remek volt! El se vétve!
s méghozzá nőért tetted!
S Helénát mégis – épp te! –
cemendének nevezted.
A Balfront atyja eggyel
lepett meg legkivált:
csak jobbra tartva fegyvert,
most – balra is talált.
Ha jobbra megy lövése,
ép volna séfetek.
E bal-lövés se félre:
a Cetropévbe ment.
6.
Tenyeremre dobom én e
tűzszín magokat,
hogy ragyogjanak a mélyben:
tűzlángpirosak.
Mint egy szovjet főpap,
szinódusát is hozva...
– Szervusz Szerjózsa!
– Szervusz Vológya!
Kimerültél? – Kissé.
– Közügyben? – Magánban.
– Revolver? – Szokásban.
– Égetett? – Eléggé.
Akkor hát leélted?
– Elpasszoltam végleg.
... Nem illik, Szerjózsa!
... Nem illik, Vológya!
Emlékszel-e, engem
hogyan káromoltál,
basszus hangon zengve,
pódiumról? – Hagyd már,
rég volt... – Kilukadt hát
a szerelem-sajkád!
Csak tán nem egy szotyka?
– Még rosszabb a vodka.
Pofád ma is puffadt,
még ki sem aludtad?
Nem illik, Szerjózsa.
– Nem illik, Vológya.
Amúgy – nem borotva –
tisztább munka, látod.
Elütötték most a
kártyád? – Még szivárog.
– Útilaput tégy rá!
– Kollódium vóna.
Tegyük rá, Szerjózsa!
– Rátesszük, Vológya.
Micsinál Oroszhon
anyácskánk ma? – Még mit
nem mondasz: ki? – Mondom:
eSZeSZeSZeR? – Épít.
A szülők ott szülnek,
a kártevők irtnak,
a kiadók gyűlnek,
az írók meg írnak.
Az új hidat máris
elvitte az árvíz.
Ugyanaz, Szerjózsa!
– Ugyanaz, Vológya.
Hát az énekes had?
– A nép, tudod, felnőtt!
Koszorút azért ad,
de nem babért – vesszőt,
mint holtnak. A régi
Rosztát átlakkoztam.
De nem elég mégis
Paszternak se mostan.
Kezünket tegyük ma
kiszáradt szavakra.
Rátegyük, Szerjózsa?
– tegyük rá, Vológya!
Üdvözöl még téged...
– Jó Lszan Alekszánics
megvan még az égben?
– Angyalként! – Hát Kuzmics
Fjodor? – A csatornán:
vörös folt az orcán
rég. – Gumiljov hol jár?
– Keleten tán.
(A gyékénye véres,
a fogata vérmes...)
– Ugyanaz, Szerjózsa.
– Ugyanaz, Vológya.
De ha ugyanúgy lett,
Vológya, barátom,
tegyük rá kezünket,
bár kezünk ma – látom –
nincsen.
De ha nincs is,
Szerjózsa, barátom,
e cárság alá is
tegyük a gránátom!
S amit szétköpültünk:
hajnallal röpüljünk –
tegyük meg, Szerjózsa!
– Megtesszük, Vológya.
7.
Lerombolt sok-sok templomot.
Ma már a legdrágábbja sincsen.
Adj örök nyugalmat halott
ellenségednek,
Isten!
1930. augusztus
_______________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)
1.
Hogy a kétségbeesettek
innen ki ne haljanak,
Vologyimir, légy te kisded:
birtokold világodat!
2.
Az Irodalmi – benne nincs
a lényeg – vérét öntenétek! –
hétnaponta jelentkezik.
Ki elment – egyszer jő közétek
százévente. Nem él az él-
harcos. Mily hírek kellenének,
főváros, néked, mily vezér-
cikk csillapítaná az éhed?
Itt, mifelénk így tárgyal a
csernovec miljukovistával:
„Az a Majakovszkij? Na, ja,
basszusa volt, és kiskabátban
mászkált...”
Hej, véred rossz sora!
Hogy békülnék az új világgal,
ha első számú harcosa
vérét – a második lapjára
tette csak (az Izvesztyija).
3.
„A koporsóban, hétköznapi, sötét öltönyben,
tartós, durva, vasalt sarkú cipőben fekszik
a forradalom legnagyobb költője.”
(Odnodnyevnaja gazeta, 1930. április 24.)
Vasalt sarkú csizmában, amelyben
felhágott a hegyre valaha –
kerülő utakat nem keresve,
nem is lelt a hágóra soha –
csizmában, melynek kopás a fénye:
húszesztendős szolgálat alatt.
A proletár Sínai hegyére,
hol ő oszt parancsolatokat
Csizmában – lakótér, talpalatnyi,
a lakásosztály már kiszorult.
E csizmában hegyet kellett rakni –
hegyet hágott – átkozott – dalolt –
csizmában, mely tágult és szorult már,
Október szűzföldjén taposott,
csizmájában, akárcsak a búvár:
azaz baka, sárban csoszogott.
Csizmájában a nagy hadjáratnak,
a donyeci medencén is át.
Saját népe bánatbércét rakva
vállra: a százötven-(Goszizdat)
-millióét... Annyira sajátja,
ahogy más-más esztendőbe lép:
„Semmi sem a sajátod a gyárba!” –
minden népek bánata hegyét.
Ebben a csizmában – a Rolls-Royce-a
szóbeszéd – vezényelt a halott
pionírjainak: Állj a sorba!
Ez a csizma – tanúskodni fog.
4.
Széttört a léten a szerelemsajka.
Egy huncut garast sem érsz, te,
főkolompos, senkinek.
Sajkád, elvtárs, mondd: miféle
szótár lapjain lebeg?
Sajkáddal – szerelmedével! –
felborulni – mily hamis!
Rázin – hát nem egy tevéled? –
jobban élt a léttel is.
Újdonságnak ez miféle?
Gyógyszer – csapból csörgedezz!
Proletárhoz illenék-e?
Földesúri módi ez!
Kellett istent és anyánkat
szidni – vér, nem virradat! –,
mint fehér bélést kivágtad
végül az osztályomat.
Mint hadapród, ki a Toscán
– bú motoszkált benne – lőtt!
Nem majakovszkiji – pusztán
sahovi a tetterőd.
Húznád homlokodra sapkád,
s – isten áldjon, szép szemek!
Dédunokád volt a mintád,
s dédapádként végezed.
Kiderült – e szégyeneddel
bírsz-e, nem vagy más te, mint
szovjet-oroszhoni Werther,
nemesi szokás szerint.
Csakhogy rég – az ég akarta!...
– Ellenségem, szép alak!
Semmilyen szerelmi sajka
nincsen új – a hold alatt.
5.
Lövés – mint ellenségbe,
a lelkedbe csapódott.
Leromboltad hát végre
utolsó templomtornyod.
Csütörtököt se mondva,
az ólom célba röppent.
Volt szíved mégis, hogyha
megállt – golyóütötten.
(Külhonban így beszélnek:
„Micsoda kázus! Hinnék?!
Hát ott is – szívvel élnek?
S a szívük fájhat is még?” )
Lövés – bele, akárcsak
céltábla tizesébe.
(Bal fülcimpád levágtad,
de nőd vár ágyba téged.)
Remek volt! El se vétve!
s méghozzá nőért tetted!
S Helénát mégis – épp te! –
cemendének nevezted.
A Balfront atyja eggyel
lepett meg legkivált:
csak jobbra tartva fegyvert,
most – balra is talált.
Ha jobbra megy lövése,
ép volna séfetek.
E bal-lövés se félre:
a Cetropévbe ment.
6.
Tenyeremre dobom én e
tűzszín magokat,
hogy ragyogjanak a mélyben:
tűzlángpirosak.
Mint egy szovjet főpap,
szinódusát is hozva...
– Szervusz Szerjózsa!
– Szervusz Vológya!
Kimerültél? – Kissé.
– Közügyben? – Magánban.
– Revolver? – Szokásban.
– Égetett? – Eléggé.
Akkor hát leélted?
– Elpasszoltam végleg.
... Nem illik, Szerjózsa!
... Nem illik, Vológya!
Emlékszel-e, engem
hogyan káromoltál,
basszus hangon zengve,
pódiumról? – Hagyd már,
rég volt... – Kilukadt hát
a szerelem-sajkád!
Csak tán nem egy szotyka?
– Még rosszabb a vodka.
Pofád ma is puffadt,
még ki sem aludtad?
Nem illik, Szerjózsa.
– Nem illik, Vológya.
Amúgy – nem borotva –
tisztább munka, látod.
Elütötték most a
kártyád? – Még szivárog.
– Útilaput tégy rá!
– Kollódium vóna.
Tegyük rá, Szerjózsa!
– Rátesszük, Vológya.
Micsinál Oroszhon
anyácskánk ma? – Még mit
nem mondasz: ki? – Mondom:
eSZeSZeSZeR? – Épít.
A szülők ott szülnek,
a kártevők irtnak,
a kiadók gyűlnek,
az írók meg írnak.
Az új hidat máris
elvitte az árvíz.
Ugyanaz, Szerjózsa!
– Ugyanaz, Vológya.
Hát az énekes had?
– A nép, tudod, felnőtt!
Koszorút azért ad,
de nem babért – vesszőt,
mint holtnak. A régi
Rosztát átlakkoztam.
De nem elég mégis
Paszternak se mostan.
Kezünket tegyük ma
kiszáradt szavakra.
Rátegyük, Szerjózsa?
– tegyük rá, Vológya!
Üdvözöl még téged...
– Jó Lszan Alekszánics
megvan még az égben?
– Angyalként! – Hát Kuzmics
Fjodor? – A csatornán:
vörös folt az orcán
rég. – Gumiljov hol jár?
– Keleten tán.
(A gyékénye véres,
a fogata vérmes...)
– Ugyanaz, Szerjózsa.
– Ugyanaz, Vológya.
De ha ugyanúgy lett,
Vológya, barátom,
tegyük rá kezünket,
bár kezünk ma – látom –
nincsen.
De ha nincs is,
Szerjózsa, barátom,
e cárság alá is
tegyük a gránátom!
S amit szétköpültünk:
hajnallal röpüljünk –
tegyük meg, Szerjózsa!
– Megtesszük, Vológya.
7.
Lerombolt sok-sok templomot.
Ma már a legdrágábbja sincsen.
Adj örök nyugalmat halott
ellenségednek,
Isten!
1930. augusztus
_______________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)