1
1896. augusztus 2-án Séner János nyugalmazott pénztárnok, a szekszárdi dalárda egykori karnagya a reggeli vonattal Budapestre utazott.
Erre a fiatalabb embernek különös fáradságot nem jelentő, de az ő korában már kimerítőnek ígérkező utazásra egy levél késztette, melyet két napja vett kézhez. A levélben foglaltak azzal a reménnyel kecsegtették, hogy annyi hiábavaló kutatás után végre megszerezheti – illetve visszaszerezheti – Liszt Ferenc Szekszárdi misé-jének partitúráját, s ezáltal kézzelfogható közelségbe kerül évek óta dédelgetett tervének megvalósításához: a mise 1870 őszére kitűzött, de akkor különböző okokból elmaradt bemutatójának megtartásához – méghozzá ott, ahová a nagy zeneköltő maga szánta: a szekszárdi újvárosi templomban. Ennek érdekében ugyan Sénernek vissza kell lépnie a dalárdába, mellyel mintegy húsz éve minden kapcsolatot megszakított, és rávennie az új tagokat (a régiek közül már egy sem él), akik sem őt, sem a dalárda alapításában és négy évtizedes vezetésében kifejtett érdemeit nem ismerik, hogy vállalják e korántsem könnyű mű betanulását, de Séner ezt tartotta a kisebb akadálynak. Hiszen ez az esztendő nemcsak Magyarország ezeréves fennállásának ünnepe, hanem egyszersmind Liszt Ferenc halálának tizedik évfordulója is – volna-e méltóbb tisztelgés a szekszárdi dalárda részéről a legnagyobb magyar zeneszerző emléke előtt, mint az ő Szekszárdnak szentelt, az újvárosi templom felavatására írott művének megszólaltatása? Annak idején ugyan ez a dalárda – Séner máig nem múló szégyenére – alkalmatlannak bizonyult ily magasrendű zenemű előadására, de ma már bizonyosan megbirkóznék vele. Schrőderné levele július 31-én érkezett – ezen a gyászos emlékezetű napon hunyt el Liszt Ferenc –, s a dátumok ily csodálatos egybeesésében Séner égi jelt látott: most sikerrel kell járnia, bár az asszony fogalmazásából nem derült ki egyértelműen, hogy valóban birtokában van-e a keresett partitúrának.
A levél, amely kerekdedségüket – feltehetőleg papírra vetőjükhöz hasonlatosan – épp elveszíteni kezdő, reszketeg betűkkel íródott, az alábbiakat tartalmazta:
Tisztelt Uram!
Istenben megboldogult férjemnek címzett levelét bátorkodtam felbontani, miért is elnézését kérem, de talán megbocsátja nékem ezen indiscretiot, ha tudomására hozom, hogy drága halottam utolsó akaratát teljesítettem általa.
Elhunyt hitvesem ugyanis, midőn szenvedései fokozódásából végórájának közeledtére következtetett, engem – mint mellette minden körülmények közepette kitartó és néki holta után is engedelmeskedni kész feleségét – bízott meg azzal, hogy függőben maradt üzleti ügyeit elrendezzem, és nevének tisztaságát életem végéig fenntartsam.
Szerény üzletünket feledhetetlen emlékezetű párom még betegsége kezdetén felszámolta, de a hátramaradott és a közönség érdektelensége miatt eladhatatlannak bizonyult áruk tömkelegében, melyeket lakásom egyik száraz és rágcsálóktól védett helyiségében tárolok, tudomásom szerint Liszt úrnak némely compositioi is megtaláltatnak, köztük az Ön által keresett Messe Szexardique, de erről, sajnos, szemeim megromlása miatt magam nem győződhetem meg. Ám ha Ön nem sajnálja a fáradságot, hogy Budapestre felutazván, engem lakásomon fölkeressen, állok rendelkezésére, és Ön az áruban szabadon válogatva kikeresheti fent nevezett zeneművet.
Alázatos szolgája
özvegy Schrőder Gusztávné
Halvány reménysugár, de Séner János számára talán az utolsó, és ráadásul ama nevezetes napon csillant meg – így hát Séner elszánta magát, és bement a városba telegrafálni.
A sors játéka folytán az ő élete és a nagy Liszté egyébként is bámulatos egyezéseket mutatott. Mindketten 1811 októberében születtek, csak Séner két nappal később: 25-én – talán ez volna az oka, hogy az ő pályája annyira másként alakult? –, s mindkettejük apja gazdatiszt volt; igaz, Schéner Ferenc – Liszt Ádámmal ellentétben – sohasem ambicionálta fiának zenei kiképeztetését, holott a kis Hans is igen korán jelét adta e téren kiemelkedő képességeinek – nyolcéves korában napok alatt tanult meg hegedülni egy kiöregedett és – kegyelemből befogadtatván – a pajtájukban haldokló cigányprímástól –, de neki végül is be kellett érnie a számára kiszabott sorssal: jegyzőséggel a Vármegyén s a műkedvelés akkortájt leginkább hazafiasnak számító formájával: a dalárdai tevékenységgel.
Sokáig nem is vágyott többre. Életét betöltötték a politikai harcok és az esti közös éneklések, s ami a legfőbb: a magyarrá válás folyamata, amely előbb nevének írásmódját, majd beszédét változtatta meg, s végül a politikai nézeteit, melyek negyvennyolcban aztán a pákozdi csatatérre vezették, ahol egyszerre kezdődött meg és fejeződött be számára a szabadságháború.
Liszt Ferenc először 1846 őszén látogatott Szekszárdra, Augusz Antal vendégeként. Séner ez alkalommal nem hallhatta a hírhedett zongoravirtuózt, mert édesanyja betegsége és halála elszólította a városból, s október 18-án – Liszt első szekszárdi hangversenyének napján – déli 12 órakor, talán ugyanabban a pillanatban koppant meg az első rög a tüdővészben elhunyt Petrits Mária koporsóján a tolnai sváb temetőben, amikor Liszt Ferenc csontos, vékony ujjai a billentyűkre csaptak. Séner János bűntudattal elegy türelmetlenséggel gondolt arra, hogy ha most lóra szállhatna, még elérné a koncert második részét – ám a sírásók kínos lassúsággal dolgoztak, s amikor a borravalóval a zsebükben végre elindultak a kocsmába, Séner apja továbbra sem mozdult a sír mellől, és Séner Jánosnak ott kellett maradnia vele a szemerkélő esőben, miközben a Vármegyeháza dísztermében a Puritánok-fantázia futamai viharzottak. Hosszú idő elteltével mozdult meg Schéner Ferenc, és fia támogató karját elhárítva, lehajolt a sírhoz, fölvett egy apró rögöt, és mintha ostya volna, a nyelvére tette. A fiú megremegett és sírva fakadt, és zokogás közben egyre erősebben érezte, hogy könnyei – bármennyire szerette is édesanyját – nem a halottnak szólnak, hanem a véle együtt sírba szállt ambícióknak, mert a temetés és a Liszt-koncert egybeesése ezt példázta a számára.
1865-ben, Liszt második látogatásakor már Séner János vezényelte a dalárdát, midőn a mester köszöntésére az Augusz-kúria elé vonultak. A Himnusz-t, a Húzd rá, cigány és a Szent érzet című kórusműveket adták elő, utána az abbé az ablakhoz tolatta a zongorát, és Reményivel egyik rapszódiáját, vejével, Bülow-val a Rákóczi-induló négykezes változatát játszotta viszonzásul. Sénert, aki először hallotta Lisztet, lenyűgözte a nagy művész virtuozitása, ugyanakkor csalódást is érzett – ő valami mást, valami mélyebbet várt tőle ezen a fenséges estén, melyet a fáklyák hullámzása a mennyekbe készült ragadni, nem ezt a felszínes csillogást –, ámbár, igaz, mi mást is nyújthatott volna Liszt az ő műveletlen s csak a nevéért és magyar voltáért lelkesülő szekszárdi közönségének?
Az ezen estét követő napok egyikén vitte el Sénerhez Lisztet Augusz báró, és ekkor nyílott alkalma arra, hogy Reményi, Plotényi és Kristofek társaságában Beethoven F-dúr vonósnégyesét játssza a nagy mester előtt. A gordonkára és a kották tömegére Reményi figyelt fel, s megállapítván, hogy éppen elegen vannak egy kvartett megszólaltatásához, ő javasolta a házi muzsikát, amire az abbé szórakozottan bólintott. Sénernek minden erejét össze kellett szednie, hogy a megtiszteltetés és a nagy lehetőség keltette szédülést legyőzze. De a rögtönzött hangversenyen végül is – ezt tudta, érezte! – sikerült méltó partnernek lennie a nagy Reményi, Plotényi s az akkor ígéretes tehetségként induló, de később a vidéki élet mocsarába süllyedt Kristofek mellett. Az abbé türelmesen végighallgatta a Beethoven-művet, aztán udvariasan megköszönte a kapott műélvezetet, Sénernek külön is a szíves vendéglátást, és már búcsúzott is, anélkül hogy beszélgetést kezdeményezett volna. Séner ott maradt kiégett és üres szívvel, felzaklatva és kielégítetlenül, s csalódásánál csak a szégyenérzete volt nagyobb – hiszen magában ő már készítgette a beszédfordulatot, amellyel majd rátér saját szerzeményeire, és haragudott Auguszra, mert nem segített ebben neki, és bizonyára a látogatás előtt sem hozta szóba hírneves vendége előtt a kis vidéki hivatalnok ambícióit – aztán meg már azért szégyellte magát, mert egyáltalán reménykedett a nagy Liszt figyelmének feléje fordulásában. Honnan is sejthette volna ő, milyen nagy dolog az itt, Szekszárdon, hogy valaki lapról játssza Beethovent – ő, aki a világ legnagyobb előadóművészeinek hallatán is csak udvariasságból mondhat dicséretet, lévén mindazok hozzá képest porszemek.
Az 1870. évi templomszentelés előkészítésében Séner ismét teljes lelkesedéssel vett részt. De ezúttal még súlyosabb kudarc érte – a dalárda, melynek tagjai többsége kottát olvasni sem tudott, az ő minden kétségbeesett próbálkozása ellenére sem volt képes arra a szintre emelkedni, amely a Liszt-mise előadását – akármily középszerű hangzásban – lehetővé tette volna. Sénertől visszavették a partitúrát, és a megbízást átadták a budaiaknak, s ha a francia és olasz események – III. Napóleon és a pápai állam bukása – miatt maga az avatás is el nem marad, Séner talán nem is élte volna túl a szégyent. Így sem mert sem Liszt, sem Augusz báró szeme elé kerülni, s a dalárdát is csak az abbé távozása után hívta össze újra. Ekkor tartott beszédében tanulásra szólította fel a tagokat, nem is annyira az őket ért megaláztatásra, mint inkább a haladásra, a körülmények megváltozására s az ebből eredő új követelményekre hivatkozva. A reformkorban vagy az önkényuralom idején – fejtegette – a dalárdák valóban megelégedhettek a kiműveletlen, de minden ízében magyar muzsika s ezáltal a nemzeti érzés ápolásával, de 1867 óta – mikor is a magyar nemzetnek legalapvetőbb jogai visszanyerésével lehetősége nyílt a haladottabb nemzetek sorába emelkednie, mind ipara, mezőgazdasága, mind pedig kultúrája tekintetében – ez már nem elegendő. A dalárdisták többsége már ekkor felzúdult, hát még amikor arról kezdett beszélni, hogy ideje lenne a külhoni klasszikusok – Bach, Beethoven, Mendelssohn stb. – műveit, legalábbis a könnyebbek közül némelyeket elsajátítani. – Német voltál, és az is maradtál! – ugrott fel Halász, s a többiek zajosan helyeseltek. Arra már nem is volt módja, hogy a magyarságát büszkén vállaló Lisztre, illetve az őket a Liszt-mise által ért kudarcra hivatkozhassék. A huszonötből öten álltak melléje, s ez vezetett a későbbi szakadáshoz. Ez az öt férfiú, név szerint Schőner István, Gerenday Lajos, Jeszenszky Ákos, Szandtner Antal és Rüll Lajos vállalkozott 1874-ben Séner férfikari rekviemjének előadására, amelyet Séner maga – ha nem is teljes őszinteséggel – csak mint a Liszt műre való előkészületet igyekezett feltüntetni. A rekviemnek a belvárosi templomban végbement bemutatója sikerrel járt, egy véletlenül Szekszárdon tartózkodó, zeneértő zsurnaliszta révén még a fővárosi lapok is tudomást szereztek róla, de – amit Séner remélt – a dalárdát nem sikerült többé a vezetése alá vonnia, a tőle elszakadt dalárdisták az igazi magyar stílus ápolása címén egyre inkább cigányzenés, mulatozó társasággá alakultak, s köztük a rohamosan öregedő s mindig is kicsit puritán Séner már akkor sem érezhette volna jól magát, ha visszafogadták volna.
De az igazi csapás mégsem az ő részükről érte. Néhány hónappal rekviemjének előadása után hozzájutott Liszt Ferenc férfikari rekviemjének partitúrájához, melyet – bár Liszt műve keletkezett korábban (1868-ban) – addig hírből sem ismert. A Liszt-műben egymás után fedezett fel az övével rokon motívumokat, de a hasonlóságok ellenére is összemérhetetlenül különb megformálásban. Szinte ugyanaz a négy-öt hangból álló hangsor – s a végeredmény mégis mennyire más! Bizony, be kell látnia, az ő munkája fércmű, ha a nagy Liszt fenséges alkotása mellé állítják. Ez így van, s még az sem vigasztalhatta, hogy az abbé egy egészen bizonyosan tőle, pontosabban az ő Szent érzet című kórusművéből származó dallamtöredéket is felhasznált rekviemjében, mely valószínűleg ama emlékezetes, 1865. évi estén ragadt meg a fülében.
Séner hetekig gyötrődött a gyűlölet és irigység fenevadjaival viaskodva, melyek szétmarcangolták a szívét, és mocskos karmaikkal felszántották az agyát, mígnem sorsfordító elhatározásáig eljutott: kéri amúgy is esedékes nyugállományba helyezését, és szőlőjébe visszavonulva hátralévő éveit a zeneköltő-óriás Liszt Ferenc művészetének tanulmányozásával fogja eltölteni. Ez a gondolat csak csírájában volt penitenciafélének tekinthető. Az önmagával és a világgal megbékélt Séner, hogy istenhitét el ne veszítse, kudarcos, de a fenséges Liszttel párhuzamos pályán induló életében inkább volt kész a Kiválasztott szolgálatára való elrendelést látni, mintsem hogy az Úr gúnykacaját kelljen kihallania belőle, ki őt – bár silány sorsra szánta – a nagyság benne is meglévő, de másban megvalósuló jeleivel kicsúfolta volna, alantas komédiát játszatván véle – mintegy kacagtató közjátékként egy hatalmas dráma szüneteiben.
Több mint húsz esztendeje élt már kis szőlőjének lakhatóvá alakított présházában, egyre magányosabban és egyre szegényebben, mert a csekély nyugdíj melletti egyetlen jövedelmi forrása, a szőlő nagy károkat szenvedett a kilencvenes évek elején Szekszárdot is elérő filoxérától, melynek munkáját az ugyanezen években pusztító jégverések már csak betetézni tudták. Utóbb már napszámosokat sem fogadhatott, élt hát, ahogy tudott, bezárkózva a kották, Liszt Ferencről szóló könyvek és megmaradt hangszerei közé, folyton készülve valamire – hogy mire, maga sem tudta; nagyralátó álmai kivitelezhető tervek híján egymásba torlódtak, színes kavargásuk alaktalan szürke masszává folyt össze – mindaddig, amíg a Szekszárdi mise bemutatásának gondolata fel nem bukkant és meg nem gyökeredzett benne.
A vonat a menetrend szerint 7 óra 49 perckor indult, de Séner hat óra után nem sokkal már kint volt az állomáson. A fülledt éjszaka elviselhetetlenül forró napot ígért, ezért, beülvén egy harmadosztályú vagonba, az ablak mellett foglalt helyet, és miután álmatlanul töltötte az éjszakát – legalább százszor újraolvasva Schrőderné levelét –, nyomban elszenderedett. Azt sem vette észre, hogy a vonat lassan megtelik, csak a mozdony erős rándításától riadt fel, amikor a horvát ágyúk eldördültek, és belőle önkéntelenül felszakadt a kiáltás: "Testvérek, ne lőjetek! Nekem is horvát volt az anyám..." Zavartan pislogott, míg az ellenséges szuronyok csillogása megállapodott a vasutas indítótárcsáján – onnan tűzött szemébe a nap –, és elővette a zsebkendőjét, hogy megtörölje verítékes arcát.
2
A vonat késés nélkül, pontosan 13 óra 45 perckor futott be a Déli pályaudvarra. Séner bérkocsit fogadott, és Schrőderné lakására hajtatott. Az özvegy egy tíz-tizenöt éve épült, négyemeletes, gipszfigurákkal ékesített homlokzatú bérházban lakott, amelyről az előkelőség látszatával együtt már kezdett leválni a megsötétedett, repedező vakolat. Schrőderné csak többszöri csengetésre került elő, és sebtében megtörölt, mosogatólétől kivörösödött kezét kézcsókra nyújtva, rikoltozva mentegetőzött, amit Séner zavartan viszonzott, s bár az asszonynak nemcsak a hangja, hanem az ő szájmozgását követő tekintete is nagyothallásra utalt, Séner mégsem tudta rászánni magát, hogy ordítozzék a kihalt függőfolyosón. Schrőderné bevezette a lakásba, leültette a szalonban, melynek falán világos foltok jelezték a szükségből eladott képek hiányát, aztán szabadkozva magára hagyta, és kis idő múltán egy tálca aprósüteménnyel tért vissza, s közben kopott háziköntösét is erős naftalinszagot árasztó gyászruhára cserélte. Séner aznap még nem evett egy falatot sem, mégis restellt a süteményhez nyúlni, látván, hogy a tálca a gondos elrendezés ellenére is félig üres, és igyekezett rögtön a tárgyra térni, hogy mielőbb szabaduljon a kínos helyzetből. Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Schrőderné bizonyára megpróbál minél nagyobb hasznot húzni a látogatásából, és érezte, hogy nem lesz ereje alkudozni az özveggyel.
– Ó, igen – mondta Schrőderné, és felállt. – Parancsoljon! Ön, szekszárdi lévén, bizonyára többet tud a pécsi lőporrobbanásról, mint amit a fővárosi lapok megírtak. Igaz, hogy kétszáz halott...? – Az asszony, míg ezeket mondta, bátortalanul visszaereszkedett a karosszékbe, de hogy Séner állva maradt, ismét felemelkedett, és a szomszéd szoba felé mutatott.
– Arra tessék!
– Bocsásson meg, három napja nem volt újság a kezemben – mondta Séner, és az özvegy megörült, hogy sikerült szóra bírnia.
– Akkor talán arról sem értesült, hogy ezzel egy időben itt, Budapesten is szerencsétlenség történt. Ugyanis kigyulladt a központi vásárcsarnok...
– Nem – szakította félbe Séner, alig palástolva türelmetlenségét. "Csak már a kezemben lenne!" – gondolta, és szándékosan nem figyelt az özvegy társalgást kezdeményező erőlködésére.
Átmentek egy teljesen üres és hónapok óta takarítatlan szobán, majd egy kamrafélébe jutottak, melyben halomra hányva hevertek a kották, oly rendetlenségben, mintha éppen most zuhantak volna le polcaikról. De polc nem volt a szobában, csak az elpiszkolódott, dohos papírtömeg, amelyre egyetlen magasan lévő, keskeny szellőzőablak vetett világot. Séner megvárta, míg magára marad, akkor ingujjra vetkőzött – kibírhatatlan hőség volt a kamrában –, és munkához látott. Izgalmában elszorult a torka, és reszkető kezekkel mélyen beletúrt a kottahalomba, mintha azt remélte volna, hogy rögtön a hőn áhított partitúrát emeli ki belőle. De ettől a pillanattól kezdve a szerencse hátat fordított neki. Rózsavölgyi, Egressy, Simonffy és más, egykor divatos nótaszerzők füzetei kerültek elő a papírosrétegekből, s hogy ezeket félrehajította, Ries Esz-dúr zongoraversenye és Czerny etűdjei. Séner kivörösödött, egész testét elöntötte a verejték, és már a rosszullét kerülgette, amikor felocsúdott, és felhagyván a kapkodással, fölegyenesedett, hogy kifújja magát, és átgondolja a további kutatást. Elhatározta, hogy rendszeresen fogja átvizsgálni ezt a zenei szemétdombot, melynek mélyén – a csillogó üvegcserepek és színüket vesztett, tarka rongyok között – mégiscsak ott kell lapulnia néhány igazgyöngynek is. Liszt-műre ezután sem akadt, de talált egy Schubert-dalokat tartalmazó kiadványt, Paganini Caprice-ait (köztük a híres La Campanellát), Wagnertől a Tannhäuser-nyitány zongorakivonatát, Chopin-keringőket – csupa olyan kompozíciót, ami az ő kottatárában is megvolt, csak Liszt és éppen Liszt Ferenc alkotásainak nem akadt nyomára közöttük. Már-már feladta a reményt, amikor rátalált a Rákóczi-induló Liszttől származó négykezes átiratára (amit az abbé a vejével 1865-ben eljátszott az őt ünneplő szekszárdiaknak), s ezzel be is kellett fejeznie a keresést – elfogytak a kották. "Becsapott – gondolta Séner, és majdnem elsírta magát tehetetlen dühében. – Az aljas pénzsóvár vénasszony! Képes volt Szekszárdról idecsalni, hogy rám sózza a kacatjait!" – Belerúgott a papírhalomba, és az ajtókat csapkodva maga után, kicsörtetett a szalonba.
Schrőderné közben az utolsó morzsáig elpusztította a süteményt, és feleszmélvén éppen ki akarta vinni az üres tálcát, amikor Séner berontott hozzá. Schrőderné, látogatója rákvörösre gyulladt arcát meglátva, riadtan emelkedett fel a székéről.
– Nos, megtalálta? – tette fel ijedt s ezúttal egészen halk hangon a számára is nyilvánvalóan felesleges kérdést, miközben lába megbicsaklott, és az asztal szélébe kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen.
Séner ránézett, és hirtelen olyan kimerültség fogta el, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudott válaszolni.
– Nem, asszonyom, sajnos, nem.
– Bocsásson meg! – suttogta az özvegy. – Kérem, higgye el, én igazán...
– De azért találtam egyet-mást, aminek hasznát vehetem – vágott közbe Séner, és visszament a kamrába. Felvett a földről néhány kottát, meg sem nézve, miféléket, és kivitte a szalonba. – Ezeket elvinném. Mit kér értük?
– Semmit – felelt az özvegy sietve. – Fogadja el őket kárpótlásul, és bocsásson meg, amiért...
– Nem – mondta Séner határozottan. Kivette a zsebéből a tárcáját, és az asztalra ürítette. Mindössze annyi pénzt hagyott benne, amennyit az ebédre és a visszaútra elégnek vélt. Schrőderné tágra nyílt szemmel bámulta a pénzt, de nem nyúlt hozzá, csak a fejét ingatta, képtelen lévén megszólalni és elmozdulni a helyéről. Séner mélyen meghajolt az özvegy előtt, és a kottákkal a hóna alatt elindult kifelé. A függőfolyosón megállt, előhalászta a zsebkendőjét, hogy megtörölje az arcát, de ekkor meghallotta bentről az özvegy hangos zokogását, és a zsebkendőt elejtve, sietve megindult lefelé. Mire leért, egész testében remegett a felindultságtól, amely mindinkább elhatalmasodott rajta; sírás fojtogatta, és meg kellett állnia, hogy összeszedje magát. Szúrni kezdett a szíve, összegörnyedt a fájdalomtól, és néhány pillanatig arra gondolt, bárcsak meghalna itt, ebben a macskahúgyszagú kapualjban, hogy ne kelljen kudarcokkal teli élete emlékei közé visszatérnie a filoxérától haldokló szőlőbe, a megroggyant fedelű présház penészes szobáiba. Végre nagy nehezen erőt vett magán, és kilépett a vakító délutáni fényben úszó utcára.
3
A vihar délután öt órakor kezdődött, és Séner Jánost a Millenniumi Kiállítás közelében érte, alig néhány lépésre a Godard-féle ballon captif gépházától.
A ballon captif kipróbálására Sénert újdonsült ismerőse, Palóczy Lipót zsurnaliszta beszélte rá, akinek asztalához a Fehér Galambban a véletlen szeszélye vezette, s aki az ebédet leöblítő két-három nagyfröccs utáni szívélyes hangulatban beszélgetést kezdeményezett vele, s megtudván, hogy Séner ezernyolcszáz-negyvennyolc óta nem járt a fővárosban (s akkor is a súlyos sebesülésétől hagymázas állapotban), fellelkesült, és nyomban felajánlotta neki, hogy a hajóindulásig hátralevő hat órában megmutatja a fél évszázad alatt óriásit fejlődött város főbb nevezetességeit s köztük is első helyen az Ezredévi Kiállítást, melynek ő igen alapos ismerője. Igaz, magának a kiállításnak a megtekintése is napokat, mit napokat, heteket venne igénybe, ha igazi alaposságra törekednénk, de egy általános benyomás megszerzéséhez órák is elegendők lesznek, különösen ha mindenekelőtt egy átfogó pillantást vetünk az egészre. S erre – magyarázta Palóczy már az utcán – kiváló lehetőséget nyújt a párizsi Godard mérnök különleges ballon captifja, melyet kötélen bocsátanak fel biztonságos magasságba, ahonnan csekély díjazás ellenében a kiállítás és egész Budapest gyönyörűséges panorámája megcsodálható s mellesleg minden különösebb veszélyeztetés nélkül.
Sénert vonzotta a repülés rendkívülinek ígérkező élménye, és hagyta magát vezettetni Palóczy Lipóttól, annak ellenére, hogy a zsurnaliszta éles hangja, heves gesztikulálása és túlontúl világos színekből összetevődő ruházata sértette az ő méltóságteljesen lassú mozdulatokhoz és meleg barna árnyalatokhoz szokott reformkori ízlését, s emiatt valami sátánit sejtett elővillanni a zsurnaliszta nyápic alakjából, és hasztalan próbálta magában legyűrni a vidéki ember eredendő bizalmatlanságát és gyanakvását.
– A kiállításnak a törvényhozás által meghatározott célja bizonyára ismeretes ön előtt – mondta Palóczy, miközben beszálltak a ballon captif kosarába –: magyar hazánk szellemi és közgazdasági viszonyainak és haladásának föltüntetése Magyarország fennállásának ezeréves ünnepe alkalmából, különös tekintettel a haza történeti fejlődésére. A nemzet a nagy népek történetében is ritka lélekemelő alkalomból vissza akart tekinteni a múltjára, és látni akarta jelenének hű képét, hogy gyönyörködjék benne, és erőt merítsen a jövőre. Felhalmozni országa szívében a dicsőséges múlt fennmaradt tanújeleit, honfenntartó fegyvereit és harci lobogóit, melyekkel évszázadokon át védte a nyugati kultúrát Kelet hatalma, a biztos megsemmisülés ellen; és felhalmozni a jelen békés munkájának eredményét, hogy meggyőzzön mindenkit arról, hogy megértette az idők szavát, és kész is, képes is hivatását a kultúrnemzetek körében betölteni. Ennek megfelelően oszlik a kiállítás két fő csoportra: a történeti és jelenkori kiállításra.
A fojtogató hőségtől terhes délutáni órában a kiállítás meggyérült számú látogatói a felüdülést ígérő vendéglátó helyekre húzódtak, s így az egyébként 12-14 személy befogadására képes ballon captifnak rajtuk kívül nem volt utasa, holott kicsit följebb érve enyhült a forróság, és a szabadabb légmozgás kellemes hűvösséggel lengte körül a két vállalkozó szellemű férfiút.
Palóczy kihajolt a kosárból, és széles mozdulattal körbemutatott.
– Nos hát, Séner úr, fönt vagyunk a levegőben. Nagyszerű látvány tárul a szemünk elé. Előttünk a csodaszép világvárossá fejlődő Budapest. Éppen alattunk egy sereg gyönyörű villa, a pompás, sugáregyenes Andrássy út szép palotáival. Jól látható innen az Ezredévi Kiállítás impozáns főbejárata s előtte egyik oldalról a nagyszerű, új Műcsarnok, másik oldalról a Feszty-körkép épülete. Jeles festőművészünknek a magyarok bejövetelét és a szláv hadakon aratott diadalát bemutató, lenyűgöző hatású alkotására külön is felhívom a figyelmét, s ha marad a kiállítás megtekintése után egy csekély időnk, azt mindenképpen érdemes lesz e művészileg tán fogyatékos, de a magyar faj magasrendűségét mégis meggyőző erővel hirdető látványosságra áldoznunk.
Nemde, ön sem tud betelni a bűvös látvánnyal, amely most még szélesebbre tágul, ahogyan emelkedünk fölfelé. Budapest most már olyannak tűnik föl, mint egy pompás vízfestmény. Gyönyörűen emelkedik ki belőle a budai Vár a királyi palotával; az új Országház és a Bazilika – e két nagy épület, a budai hegyek és a Duna remek panorámává csoportosulnak alattunk.
Séner Jánosnak végre sikerült legyőznie szédülését, és a Vár nevét meghallva, óvatosan előrehajolt. Magának is alig bevallottan abban reménykedett, hogy innen megpillantja azt a várbeli utcák egyikében meghúzódó kis házikót, amelyben a negyvennyolcas év utolsó hónapjait töltötte, egészen szilveszterig, melynek napján apja váratlanul beállított Szekszárdról egy parasztszekérrel, és még idejében hazamentette őt a móri csatavesztés hírétől felbolydult, lázasan szedelőzködő fővárosból. Terézt azóta nem látta. Hazafelé a rázkódástól és az izgalmaktól kiújult a sebláza, és egészen a következő év októberéig a betegágyat nyomta, többnyire önkívületben, melyben a hozzá nagy ritkán eljutó, hol baljóslatú, hol – ritkábban – örömteli hírek fantasztikusan kavargó, színes látomásokká alakultak, s e lázképekben – bármily tárgy volt is indítékuk – minduntalan felbukkant egy fénylő verejtékben úszó, gyűlölettől eltorzult szerezsánarc, mely örökre megrögződött az emlékezetében, holott Teréz gyöngéd vonásai már az első hetekben szétfolytak, és később is csak más ismerős asszonyarcokkal megerősítve tudta maga elé idézni... Felgyógyulása után, amint keze elbírta a tollat, írt neki, de válasz sohasem érkezett, bár még hónapokig próbálkozott újabb és újabb könyörgő és bocsánatért esedező levelekkel. Arra már nem tudta rászánni magát, hogy szorongását legyőzve, felutazzék Budára, és maga kísérelje meg felkutatni az özvegyet, vagy, ki tudja, azóta talán már újra asszonyt, de az is lehet, hogy halottat, akinek pusztulásáért ez esetben egyedül csak ő volna kárhoztatható. Az ugyanis sem neki, sem a dolgok állásával egészen tisztában nem jött apjának nem jutott eszébe, hogy Terézt is magukkal vigyék a veszedelmeknek kitett fővárosból a biztonságosabb vidékre. Igaz, Teréz maga célzást sem tett erre. Sénernek az úton egyszer csak eszébe villant a súlyos mulasztás, de akkor már nem volt mód visszafordulni... Felrezzent, s egy pillanatig azt hitte, hogy az asszony szellemkezei ragadták meg, de nem – Palóczy nyirkos tenyere nehezedett a vállára, a zsurnaliszta igyekezett őt a kosár másik oldalára vonni, hogy a kiállítás nevezetességeire hívhassa fel a figyelmét.
– Nézze, Séner úr, milyen szépen csillog alattunk a Városligeti-tó, melynek habjain büszke hadigályák rengenek, s mily komor fenséggel sötétlenek amott, a Széchenyi-szigeten, a történelmi főcsoport épületei. Induljunk most el tekintetünkkel a főbejárat mögötti széles hídon, majd – mintha csak ott lenn lépkednénk – forduljunk jobbra, a Széchenyi-sziget felé. Egy ódonszerű fekete korláttal s nehány paddal is ellátott hídon jutunk a szigetre. A főbejáratul szolgáló régies kapu két torony közé van ékelve. Az alacsonyabb torony balról Segesvárról van véve, a magasabb önálló alkotás, hazai műemlékekről vett motívumokból, erkélye a vajdahunyadi várról van kölcsönözve. A kapu hadi ormózata Diakovárról van véve, és a vár őrének szolgál tartózkodó helyéül, ki korhű öltözetben, alabárdot tartva kezében, mintegy maga is már élő történelmi bevezetésül szolgál. A kis torony mellett jobbra levő nagy palotarész a XIV. századi csúcsíves stíl szellemében alkotott emeletes épület, melyet szögletes kis loggia köt össze a vajdahunyadi úgynevezett "Ne bojsza" toronnyal, s ez utóbbihoz a Hunyadi János kormányzó által épített vajdahunyadi palota másolata simul, míg ezen épületcsoportot a palotához illesztett szentély fejezi be, mely a szepes-csütörtökhelyi kápolna emeleti részének hű utánzata...
"Rosszul van, Séner úr? – kérdezte Teréz, föléje hajolva. – Már egy órája hallom a nyögdécselését." "Fázom, nagyon fázom" – dadogta Séner, és be kellett csuknia a szemét, annyira felzaklatta az asszony ingének a szoba sötétjéből elősütő fehérsége. "Pedig két dunyhát tettem magára... – suttogta Teréz. – Szegénykém, milyen nehezen gyógyul a sebe..." Hátrébb lépett az ágytól, talán hogy takaróért menjen, de Séner még hangosabban kezdett nyögdécselni, hogy maradásra bírja. Az asszony tétovázott egy keveset, aztán váratlan elhatározással bebújt melléje az ágyba, hogy a testével melengesse meg. Séner szíve majdnem szétvetette a mellkasát, de nem merte viszonozni az ölelést, nehogy gyanút keltsen az asszonyban, bár érezte, hogy nem sokáig tudja a magatehetetlen sebesült szerepét játszani, s az egyre elviselhetetlenebb feszültségtől most már valóban kirázta a hideg, és fogai olyan szaporán és erősen verődtek össze, hogy az állkapcsa belesajdult. És a túl sokáig visszafojtott vágyakozás okozhatta, hogy közeledése a szándékoltnál sokkal durvábbra sikerült, s ahogy Teréz – talán csak a meglepetés önkéntelen mozdulatával – el akarta rántani magát, ő még kíméletlenebbül kezdte szorítani az asszony puha derekát, és máris a combjait próbálta szétfeszíteni, hogy közéjük hatolva visszavonhatatlanná tegye az együttlétet. "Ne, kérem, ne... – nyögte Teréz sírós hangon. – Fél éve temettem az uramat..." A mag az asszony ágyékszőrzetére fröccsent, és Séner sírva fakadt a kudarc miatt. "Nem baj, János, nem baj... – vigasztalta Teréz. – Majd máskor... nincs semmi baj..."
– Rosszul van, Séner úr? – kérdezte Palóczy.
Séner fölkapta a fejét, és megpillantotta a zsurnaliszta részvétteljes, ám ugyanakkor gyanakvó és enyhén sértődött ábrázatát.
– Bocsásson meg, kérem! Elbóbiskoltam...
– Mire mondta, hogy nem baj?
– Semmire. Folytassa, kérem! Nagyon érdekes, amit a kiállításról mesél.
– Kérem! – biccentett Palóczy. – A vajdahunyadi palota részletezésénél tartottunk. Most menjünk tovább! Innen keletre, azaz, ahogy mutatom, arra van a történeti kiállítás legterjedelmesebb és legpompásabb része, a reneszánsz épületcsoport. Ez az épületcsoport a Fischer von Erlach híres német építész stíljében épült, melynek Mária Terézia korbeli maradványai nálunk is előfordulnak. A tervező műépítész azonban ezt a stílt is szabadon dolgozta át, és gazdag díszítményekkel ruházta föl. Ez az épület főlépcsőzete arányaiban és kiképzésében impozáns, és Alpár Ignácnak, hazai építőművészeink ezen egyik legjelesebb és legzseniálisabb erejének, ki Berlinben nyerte kiképeztetését, határozottan dicsőségére válik.
A történelmi főcsoporthoz tartozik még a történelmi főcsoport udvarán, a reneszánsz épülettel szemben létesített vadászkastély, mely a vadászat történelmét tárja elénk érdekes gyűjteményekben. Ugyanez épületben a régi pásztorélet kezdetét s maradványait csoportosítja egy ügyes kéz, a tóban pedig kunyhószerű, csinos, kerek, ósdi épületkében a halászat történetére vonatkozó relikviáinkat láthatjuk együtt. Nem fáradt még, Séner úr?
– Ó, nem, nem – mondta kedvetlen sietséggel Séner, és elfordulván becsukta a szemét: Teréz rántotta föl az ajtót másnap reggel, épp abban a pillanatban, amikor ő félálmában utánanyúlt, és felijedt, mert nem találta maga mellett. "János! – sikoltotta az asszony. – Az utcán azt beszélik, hogy holnap bevonulnak az osztrákok... Mi lesz magával, ha itt találják?" – Folytassa csak, hallgatom.
– Mindezen monumentális épületek berendezése és belső díszítése történeti és művészeti tekintetben egyaránt becses. Nem kevesebb, mint harminckilenc helyiség van az épületekben, s mindenik gyönyörűen van dekorálva történelmünk kiváló alakjaival, címerekkel, allegorikus képekkel s a magyar dekoratív festészet történeti nevezetességű mintáival. A reneszánsz épület földszintjén, hol a hadtörténelmi kiállítást látni, három óriási terem van. A középső a török hódoltság s a másik kettő a XVI. és XVII. századból való képekkel. A mellékhelyiségek közt, ahová az egyházi tárgyak jöttek, meglepő a Bakócz-kápolna vörös márványfalaival, mely hű utánzata az esztergomi bazilika hasonnevű híres kápolnájának.
Az emeleten, hová monumentális hatású, impozáns lépcső vezet, melynek csak egy hiánya van: az, hogy csupasz, semmi falfestmény által nem élénkített oldalfalaival, melyeken csak egyes történetileg fontos zászlók láthatók, kissé rideg, az egyik terem a pozsonyi városháza dísztermét tünteti fel, egy másik a budapesti egyetemi templom s a harmadik a pozsonyi Lamberg-palota művészi motívumai felhasználásával készült. A termek mennyezetét freskók díszítik.
Ami végre a hídtól balra levő román csoportot illeti, mely bár a legkisebb a három közül, de becsesség tekintetében vetélkedik a többivel, itt főleg a világhírű jáki templom remekül sikerült utánzata, továbbá a vele kapcsolatos ízlésű kolostorfolyosó ragadtatja el a nézőket. A templomban értékes üvegfestésű ablakok. Az egyház homlokzata mellől – mint azt majd ön is tapasztalni fogja, Séner úr – esik a legigézőbb kilátás az átellenes reneszánsz palota fölöttébb sikerült, páros oszlopokkal, számtalan barokk stílű szobrászati művel ékesített homlokzatára, mely – nem habozom kimondani – az egész Ezredévi Kiállítás legremekebb építészeti alkotása, amelynél sikerültebbet semmiféle eddigi kiállítás nem mutathatott föl eddigelé.
Mily sajnálatos, hogy mindez a szépség – ideértve a kiállítás többi részét is – pusztulásra van ítélve, mert nem időtálló anyagból készült, s így bár édes hazánknak az ezred éves határokon belüli fennmaradásában a következő századokra bizakodással lehetünk, az első ezredév történetét reprezentáló épületcsoport még legföljebb húsz-huszonöt esztendeig szolgálhat tanulságul Budapest látogatóinak...
Séner elnézte a marcipán tornyocskákat, melyek a fölfelé áramló meleg levegőtől remegni látszottak, akárcsak tükörképük a csónakok fodrozta tavon, s e bizonytalan vibrálásban látszat és valóság egybeforrt, s egyként fenyegette a megcsalt tekintetet azzal, hogy délibábként foszlik szét tüstént előtte. "Apám, vissza kell fordulnunk!" – könyökölt fel a vastag takarók alól, az átvérzett pólyákba bugyolált alkonyati ég alatt. "Nem lehet, fiam, most már nem lehet." "Soha többé?" "Azt én nem tudhatom." Becsukta a szemét, de a szerezsán rögtön Teréz fölött kezdett lihegni, s jobb kezével már emelte a tőrt, amit a kielégülés pillanatában az asszony szívébe fog döfni. Ujjaival támasztotta fel a szemhéját, és úgy érezte, szemén át agyába árad a leereszkedő éjszaka fagyos sötétje. "Ő persze most is hangversenyezik valahol." – E gondolat váratlansága annyira megdöbbentette, hogy rémképei szétfoszlottak tőle, és nyomban mélységesen mély álomba zuhant, melyből csak akkor ébredt fel ismét, amikor apja hátrafordult, és akaratlan harsánysággal felkiáltott: "Nézd, azok már a szekszárdi dombok!"
– És most térjünk át a jelenkori főcsoportra, melynek legfontosabb kiállítása – a közös hadsereg csarnoka – éppen a legközelebb esik hozzánk. Külön osztály van ebben a pavilonban a gyalogság, a lovasság, a tüzérség, utászcsapatok, szekerészek, tábori vasút, posta, távíró, az élelmezés, az egészségügyi szolgálat s a többi számára. Mindegyik osztály bemutatja a katonáit teljes felszerelésben, nehéz szolgálatokban, pihenőkor, feltünteti gyakorlatait és mindennemű harci képességét. Láthatjuk a katonákat tűzvonalban, kémszolgálaton, táborban; ütközetet vívnak, a sebesülteket ápolják, elszállítják, a lovasság rohamra készül, a tüzérség bombákat vet s a többi. Igaz, hogy csak papírmasé katonák szerepelnek, de teljes katonai felszerelésben, a használatos eszközökkel és fegyverzettel. A szabadban is van a közös hadseregnek kiállítása. Egy kis sátortábor, pihenő, mulató, táncoló katonákkal; a tábori vasutat, amely jól látszik innen, és a telegráfot is a szabadban állították fel...
Séner ismét Budát nézte, de sem az utcát, sem a házat nem találta fáradó tekintetével. Ám észrevett mást: a budai hegyek mögül fekete felhősáv kezdte feltolni magát, láthatólag vihar készülődött, már egy-egy kékesfehér szikra is kilobbant belőle. De emitt a város, a fülledtség tavának mozdulatlan felszíne alatt, még nem sejtett semmit.
– Most pedig vessünk egy pillantást a kiállítási falura, mely a hadsereg kiállítása mögött helyezkedik el. A kiállítási falunak három utcája van: egy magyar, egy német és egy nemzetiségi. A magyar ember egyszerű és erős háza mellett található a székely leleményes és furfangos háza, az oláh szürke háza, gádorszerű bejáróval, a szerb cifrára föstött falai mellett a tót szegényes viskója, rovátkolt gerendákból összerótt konyhájával, a torontáli svábnak jómódról és rend- és tisztaságszeretetről ékesen tanúskodó lakóháza, a szepesi németé, mely az előbbivel minden tekintetben vetekedik, aztán az erdélyi szászé, mely egész építkezési modorában, kényelmes beosztásában s tágas helyiségeiben eme néptörzs magas fejlettségű kultúrája mellett bizonyít, melyet még a sötét tudatlanságban élő oláhság közepette is szívósan meg tudott őrizni...
– Bocsásson meg – szakította félbe Séner –, nem kellene-e valami jelt adnunk, hogy visszavonjanak bennünket a földre? Úgy látom, vihar közeleg.
– Potomság – legyintett Palóczy, futó pillantást vetve a budai hegyek karéján eluralkodó felhőtömegre, de hangját fel kellett emelnie, mert az eddig enyhén lengedező szellő hirtelen felerősödött, és süvítve kezdte rángatni a köteleket. – Még semmit sem mondtam önnek hazánk erőteljesen fejlődő iparának és kulturális intézményeinek csarnokairól, melyek szemléletesen bizonyítják, hogy Magyarországnak immáron sikerült a civilizált nemzetek élvonalába emelkednie, így tehát kétségtelenül áll előttünk az igazság: védői voltunk először a nyugati műveltségnek Kelet ellenében, most pedig – ordította Palóczy – a Kelet művelőivé lettünk, s így hivatást teljesítünk az emberiség fejlődésében...
A ballon captif kosara megrándult, megkezdődött a leeresztés művelete. Sajnos, a váratlan rántás túl erősnek bizonyult a hevesen gesztikuláló és csak fél kézzel kapaszkodó Palóczy Lipót számára: a zsurnaliszta kiesett a kosárból, de csodálatos módon nem zuhant le a földre, a ballon captifot ostromló orkánszerű szél felkapta őt, és mint könnyű papírlapot a magasba röpítette. Séner riadtan kapott utána, de már későn – Palóczy szétvetett lábakkal és karokkal, üvöltésre tátott szájjal, eltorzult vonásain a borzalom leírhatatlan kifejezésével sebesen pörgött a ballon captif gömbje körül, majd a kavargó feketeség magába szívta, és elsodorta az ámuló Séner János látóköréből.
A léghajó nagyot rázkódva földet ért. Izmos matrózkezek ragadták meg Sénert, s kiemelvén a kosárból, rögtön ki is tuszkolták a ballon captif bódéjából. Palóczy eltűnését senki sem vette észre. Courty és Taupin kapitány – a távollevő Godard társai – matrózaikkal tüstént nekiláttak a vihartól veszélyeztetett ballon rögzítésének – erős kötelekkel a bódé tartóoszlopaihoz kötözték, és kosarát súlyos homokzsákokkal terhelték meg.
Séner egy közeli kapualjba akart menekülni az orkán dühe elől, de célja előtt néhány lépéssel egy lezuhant tetőcserép találta el a homlokát, és az ütéstől eszméletét vesztve végigzuhant a kövezeten. Elméje utolsó villanásaként még eszébe jutott, hogy a Schrődernétől elhozott kották a léggömb kosarában maradtak, aztán elfeketedett előtte a világ.