„Minden költő férfikori nyelve a próza.” Kosztolányi írta ezt Babits Mihályról, s önjellemzésnek is beillő cikkében kifejtette, hogy a költőt „a próza szabadabb területén” is „köti a fegyelem”: „A versíró prózájában fő az arány.” Kosztolányi gondolatainak igazát az eddig költőként ismert Baka István prózai munkái is megerősítik. Itt sem szünetel a költő, inkább a műnemek egymásba olvadásáról beszélhetünk. Líra és epika határainak ez az elmosódása egyébként is általános jelenség újabb irodalmunkban: a vers a próza, a próza a vers felé közeledik.
Baka novellái a sivár hétköznapi realitás jelenségszférájától az áttételes, groteszk-fantasztikus szemlélettel szakadnak el. A valóság – már-már az abszurd kötetlenségével – billen át az irreális és szürreális világba. A Vasárnap délután című novellában a csodaszarvast üldözik a városka hatalmasságai, megjelenik a Jóisten és a Sátán. A Transzcendens etűdben az Idegen megállítja az időt, ködből szobrot, lányalakot formáz, s a telefonból előbb homok pereg, majd vér csorog. Gazdag képzelet, merész társítások és bizonyos szimbolikus-allegorikus törekvések jellemzik ezeket az írásokat. Bennük a modern prózának különösen azt a vonását figyelhetjük meg, hogy a történet jelentősége csökken. A mű nem sztorit mutat meg, hanem szituációt tár föl. S ez a helyzet mindkét esetben kisszerű, fojtogató, a kitörésre, a változtatásra reményt nem adó. Múltról, jövőről alig tudunk meg valamit – csak jelen idejű ez a világ. Az alakteremtést is redukáltság jellemzi – az egész jellemet nem ismerjük, csak néhány tulajdonságát. Az alakok csak a szituáció által megengedett viszonylatokban élnek. A Vasárnap délután hiteles, szuggesztív rajza a kamaszfiú világának, nyomasztó kisvárosi környezetének. A Transzcendens etűd némely részlete is emlékezetes. A bezárkózó, a gyanakvó, a dölyfös provinciát mintegy megtestesítő doktor Bártfay mindent szemmel tartó, félelmetes újdzsentri figuráját említhetjük. A mű azonban egészében az élmények epikus általánosításának töredékességét mutatja.
A Szekszárdi mise – 1896-ban játszódó – történetének hőse Séner János kishivatalnok és műkedvelő zenész, akit az általa oly csodált, nagy Liszt Ferenc figyelemre se méltatott. Mégis „kudarcokkal teli élete” végén egyetlen vágya, hogy a Messe Szexárdique kottáját megszerezze, s a helyi dalárdával előadassa. A kotta keresése eljuttatja az aggastyánt a fővárosba. A millenniumi kiállításon egy Palóczy Lipót nevű zsurnaliszta ballon captifról mutatja be a nagyhatalmi mámorban úszó várost. Vihar tör ki, Séner eszméletét veszti, s az orkán rombolását – a költői fantáziának ezt a hatalmas pusztulásvízióját – már a hős „szellemi lénye” tapasztalja. A novella innen a látomást, a lázálmot adja elő. Séner találkozik a tíz éve halott Liszt Ferenccel, aki – legnagyobb meglepetésére – a mise előadásához ajánlja föl a segítségét.
Mi a zseni titka, s ki a magyar? A nagy művész, valamint a „kisember és jelentéktelen zeneszerző” beszélgetéséből a jelen önszemléletére vonatkozó tanulságok is levonhatók. Liszt szerint Sénerből – hiába minden „bámulatos egyezés” az életükben (ugyanabban az évben születtek, német származásúak mindketten, s az ambíció is hasonló) – „semmilyen körülmények között” sem lett volna nagy muzsikus. Séner öntudatosan vállalta a magyarságot, míg Liszt csak „leereszkedett” hozzá? A Mester véleménye erről: „...ami keveset tehettem ezért a nemzetért... csak azért tehettem és csak addig, amíg az elkápráztatandó idegent látták bennem, s nem a közülük valót. (…) nekik a német Liszt mellett legföljebb még a cigány Liszt kellett, a magyarral már nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy saját, igazán vállalni nem tudott magyarságukkal sem.” A bírálat a görögtüzes dzsentri-Magyarország ellen szól, de Baka prózájában a mindenkori dzsentroid magatartás is lelepleződik. (Gondoljunk csak a Vasárnap délután doktor Hunfalvyjára és doktor Magyaryjára, a csodaszarvas üldözőire.) Sűrű, sok jelentésű valóságanyagra épül a Szekszárdi mise. Nemcsak a valóság és a fantáziavilág különféle síkjait vetíti egymásra, a kronológiát is – jó érzékkel – ott bontja meg, ahol kell. (Séner visszagondol sebesülésére, az 1848-as budai napokra. Vagy a Liszt-zene az elhagyott pákozdi csatatérre emlékezteti: mintha ott hallott volna ilyen „sarkantyúpengéses” muzsikát. De „mintha egy csontváz lábán pengett volna a sarkantyú”...) További vizsgálódást igényelnek majd a vers-novella megfelelések. A Szekszárdi mise ugyanúgy az illúziók nélküli (egyéni és kollektív) önismeretre figyelmeztet, mint Baka nagy verskompozíciója, a Háborús téli éjszaka. De említhetjük a Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban című verset is.
Költői szépségű, invenciózus jelenetekben is gazdag mű a A Völgy felett lebegő lány című verses játék. A hősök azonban dramaturgiailag keveset tesznek, s kevés a drámai szituáció. Még akinek tetszik is, a drámától valójában mást vár. Igaza van a „fülszöveg” írójának: a drámamodell a Csongor és Tündéé, Weöres Holdbéli csónakosáé, Kiss Anna bábjátékaié. Újfajta versbeszéddel próbálkozik itt Baka, s ez feltétlenül figyelemre méltó. – Mindössze négy írást tartalmaz a kötet, de prózánkban már most megbecsülendő érték, szuverén epikus világ. (Szépirodalmi Könyvkiadó