Post aetatem nostram
A. J. Szergejevnek
I
„A Birodalom a hülyék hona."
Leállítják a forgalmat a Császár
érkeztekor. Az ünneplő tömeg
nyomja a sorfalat – hangoskodik;
de a palankin zárva. A rajongás
tárgya nem a profán kíváncsiságé.
A palota mögötti, most üres
kávéházban csak egy görög csavargó
s egy rokkant dominózik. A terítőn
az utcafények hulladéka, és
az üdvrivalgás hangjától lebegnek
a függönyök. Drachmákat számol a
vesztes görög; a nyertes hadirokkant
keménytojást rendel csipetnyi sóval.
Az ágyasházban azzal széditi
egy vén adóbérlő a kis hetérát,
hogy látta az Uralkodót. A lány
nem hisz neki s kacag. Ilyenek itt
az előjátékok a szerelemhez.
II / A PALOTA
Márványba vésett nimfa és szatír
bámulja mélán a fürdőmedencét,
melynek vizén most rózsaszirmok úsznak.
A Helytartó önkezűleg gyapálja
a helybeli királyt a süteményben
füstmérgezést kapott három galambért
(felröppentek a tésztából, mikor
felvágták, ámde rögtön visszahulltak).
Az ünnep s tán a karrier befuccsolt.
A király némán vonaglik az izmos,
hatalmas helytartói térd alatt
a nyirkos kőpadlón. A rózsaillat
ködsűrű. Néznek, oly közömbösen,
maguk elé a szolgák, mint a szobrok.
A sima kő se tükröz vissza semmit.
Északi hold homályában, a konyha
kéménye mellett kuporogva nézi,
egy macskát fogva, a görög csavargó,
hogyan viszik ki, gyékénybe tekerve,
a rabszolgák a szakács tetemét,
s hogy ereszkednek lassan a folyóhoz.
Kavics csikordul.
A tetőn a férfi
kezét a macska szájára tapasztja.
III
A borbély, akit elhagyott fiúja,
tükrébe bámul szótlanul – bizonnyal
utána búsul, s közben elfeledte,
hogy már beszappanozta a klienset.
„Fiúcskám tán nem is jön vissza többé."
Kliense közben békésen szunyókál,
és minden álma színtiszta görög:
szakállas istenarcok, khitarások,
gümnazeioni birkózók veríték-
szaga izgatja.
Most a mennyezetről
légy válik el, s egy tiszteletkört téve,
a szappanos, fehér pofára ül,
melynek gazdája alszik, s ő a habban,
mint Xenophón peltasztái az örmény
hegyek havában, lassan araszolgat,
sziklákon, szakadékokon keresztül
a csúcs felé, a száj barlangja mellől
az orr hegyére hágva föl merészen.
Rettentő, fekete szemét kinyitja
a görög, és a légy visítva elszáll.
IV
Ünnep utáni száraz éjszaka.
A kapualjban lópofáju zászló
levegőt majszol. Holdfény önti el
a sikátorok labirintusát:
a szörnyeteg, feltehetőleg, alszik.
A palotától távolodva fogynak
a szobrok. Lassan elmarad a stukkó.
És ha az ajtó a balkonra nyílik,
bezárják éjszakára. Nyugalom
csak a falaktól várható emitt is.
Baljósan visszhangoznak lépteink
és védtelenül is; a levegőt
már halszag járja át: a házsorok
se folytatódnak végül.
Ám a holdfény
ösvénye fut tovább. Éjszín felukka,
fekete macska, rajta átoson
s szétolvad a sötétben, így jelezve,
hogy továbbmenni már nem érdemes.
V
A hirdetőtáblákra kiragasztott
„Kiáltványában az uralkodókhoz"
a hírneves helybéli dalnok, forrva
a méltatlankodástól, vakmerően
felszólít, hogy tüntessék el a Császárt
(egy sorral lejjebb) a rézgarasokról.
Gesztikulál a sokaság. Az ifjak,
galambősz aggok, érett férfiak
s írástudó hetérák egyaránt
s egyhangúan bizonygatják, hogy eddig
„ilyen még nem fordult elő" – de azt
nem pontosítják, hogy mi volna ez
az „ilyen":
bátorság vagy talpnyalás.
A költészet valószínűleg épp a
pontos határok nemlétéből áll.
Elképesztően kék a láthatár.
Hullámmoraj. A napsütötte sziklán
elnyúlva, mint a gyíkok márciusban,
egy csupasz férfi piacon lopott
mandulát majszol. Pár lépésre tőle
két összeláncolt rabszolga szeretne
fürödni, szemmel láthatólag, és
egymást nevetve egymás rongyait
cibálja le.
Elképesztő a hőség;
a szikláról lecsusszan, szemgolyóit
kifordítva a görög: olyanok most,
mint drachmapár a Dioszkuroszokkal.
VI
Csodálatos akusztika! Tizenhét
évig etette Lémnoszon a mester
a tetveket. De, úgy látszik, megérte!
S remek nap a mai. A sokaság a
stadion öntőformáját kitölti,
s lélegzetét is visszafojtva, némán
hallgatja most, a küzdőtérre lépő
két bajvívó hogyan becsmérli egymást,
hogy tűzbe jővén kardot rántsanak.
E viadalnak nem ölés a célja,
hanem a méltó, logikus halál.
A sport a dráma törvényére épül.
Csodás akusztika. A tribünön
csak férfiak. A nap bearanyozza
a kormánypáholy oroszlánjait.
A stadion egyetlen óriás fül.
„Dög vagy!" – „Te vagy a dög." –
„Dög és szemét vagy!"
S ekkor a Helytartó, akinek arca
gennyedző tőgy, visítva felröhög.
VII / A TORONY
Borongós délelőtt.
A Vártorony felhőkben elvesző
vastűben kicsúcsosodó tetője
több célra szolgál: villámháritó,
világítótorony s az állami
zászlót is erre húzzák ünnepekkor.
A Torony minden emelete: börtön.
Kiszámították, hogy átlagosan –
a satrapák s a fáraók alatt,
s később is: Krisztus, Mohamed után –
kivégezték vagy börtönökbe csukták
a népességnek úgy hat százalékát.
Száz éve épp ezért a mostani
császár nagyapja a törvénykezésben
reformokat hozott. Törölte a
halálbüntetés nemtelen szokását,
s egy különleges törvénnyel a hat
százalékot kettőre szoritotta,
de persze, eztán életfogytig ült,
kit érintett ez. Mindegy, bűnös-e
vagy ártatlan; a törvény éppen úgy
behajtatik, akárcsak az adó.
És akkor építették ezt a Tornyot.
Kápráztató a krómozott acél.
A negyvenedik emeleten egy
kanász, a világítóablakon
kidugva arcát, mosollyal köszönti
látogatóba érkezett kutyáját.
VIII
A szökőkút, mely tenger habjait
hasító delfint ábrázol, kiszáradt.
Ez teljességgel érthető: a kőhal
víz nélkül is jól megvan, és a víz
szintén – hal nélkül, mit kőből faragtak.
A döntőbíróság ítélete
ilyen. Mert az is épp ennyire száraz.
A palota fehér oszlopsora
alatt, a márványlépcsőn ülve, tarka,
gyűrött köpenyben, napcserzette bőrű
vezérek várják a királyukat,
mint egzotikus csokor a terítőn –
a váza poshadó vizében ázva.
Jön a király. Vezérei felállnak,
megrázva jól a lándzsákat. Mosoly,
csók, ölelés. Ám a király zavart;
de íme, ez a barna bőr előnye:
nem látszanak a véraláfutások.
A görög csavargó egy kisfiút
kérdezget. „Mit pofáznak?" – „Kik, ezek?"
„Aha." – „Megköszönik neki." – „Ugyan mit?"
A gyermek fénylő szemmel néz reá:
„Hogy törvényt hozott a koldusok ellen."
IX / AZ ÁLLATKERT
A rács, mely elválasztja az oroszlánt
a látogatóktól, vasváltozatban
a dzsungelek zűrzavarát idézi.
Moha. Fémharmat súlyos cseppjei.
Lián, mely körülöleli a lótuszt.
A természetet olyan szeretettel
utánozzák itt, amire az ember
képes csak, akinek sosem közömbös,
hol téved el: az erdő rejtekén vagy
a sivatagban.
X / A CSÁSZÁR
Atlétaizmú légiós ezüstlő
mellvértben strázsál az ajtó előtt,
amely mögött szünetlen víz csobog,
míg ő az ablakból a nőkre bámul.
Egy álló óra eltelt már, mióta
ott ácsorog, lassacskán úgy tünik, hogy
nem más és más szépasszonyt lát alant,
csak ugyanaz az egy jön erre folyton.
Hatalmas, arany M betű diszíti
az ajtótáblát, ám ez, lényegében,
csak vázlat, hogyha összevetjük azzal
a másikkal, mely az erőlködéstől
kivörösödve görnyed most a víz
fölé, hogy benne tükörképe minden
kis részét megvizsgálja gondosan.
Végül is, ez a víztükör se rosszabb
a szobrászoknál, kik telefaragták
e képmással az egész birodalmat.
Áttetsző, lágyan suttogó az ár.
Fölötte fejtetőre állt Vezúv
merengve tétovázik még kitörni.
Ma szinte minden csikorogva jár.
A Birodalom olyan, mint a gálya,
mely szűk csatornán próbál áthajózni.
Az evezők a partot verdesik, s a
fedélzetet felszaggatják a sziklák.
Nem, azt nem mondhatják, hogy megrekedtünk!
Van haladás, a haladás nem áll meg.
Mégiscsak úszunk. És nem ér utol
még senki sem. De, ó, jaj, mily kevéssé
hasonlít ez a régi gyorsaságra.
Sóhajtva gondolunk a múlt időkre,
mikor simán ment minden.
Még simán.
XI
A szürkületben mécs erőlködik.
A lámpabélről füst száll vékonyan
a mennyezet felé, melynek fehére
a rémisztő sötétben bármilyen
parányi fénnyel kiegyezne már.
Ha kormol is.
Az ablak-túli éjben
a gyomlálatlan kertre Ázsia
zápora zúdul. Ám az elme száraz.
Annyira száraz, hogy az ölelés
halvány, hideg tüzétől is kigyullad,
előbb lobban fel, mint a papiros
vagy mint a korhadt rőzse.
De nem látja a mennyezet e lángot.
Maga után se kormot, se hamut
nem hagyva, fölkel és kimegy a férfi
a nyirkos éjbe, kertkaput keresgél.
De bent a lappantyú ezüstösen
rikolt és visszarendeli.
Megázva
szót fogad, ismét a konyhába lép,
s övét kioldozgatva, megmaradt
drachmáit mind az asztallapra szórja.
Aztán kimegy.
Most hallgat a madár.
XII
A disszidálni készülő görög
kerített egy bőszájú zsákot, és a
piac környékén összefogdosott
tizenkét macskát (feketéket); ezzel
a karmolászó, nyávogó teherrel
ért éjjel az erdős államhatárra.
Hold fénye áradt, ahogy júliusban
szokott csak áradni. Az őrkutyák
bús csaholása visszhangzott a szurdok
minden zugában: elcsitultak a
macskák, megdermedt szinte mind a zsákban.
S a görög így szólt halkan: „Jó utat!
Athéne, most ne hagyj el! Járj előttem,
vezess!" – magában hozzátette még:
„Hat macska épp elég lesz erre a
határszakaszra. Minek pazarolni?"
A kutya nem szalad fel a fenyőre.
S a katonák – e népség babonás.
Ment minden, mint a karikacsapás. Hold,
macskák, kutyák, babona és fenyők –
a mechanizmus működött. Felért
a hegygerincre. Ám e pillanatban,
midőn már egyik lába másik állam
földjén állt, rádöbbent, hogy mit mulasztott:
megfordult, s megpillantotta a tengert.
Ott hullámzott alant, a messzeségben.
Az állatoktól eltérőn az ember
elhagyni képes azt, amit szeret
(így tér el méginkább az állatoktól).
De, mint kutyát a nyálcsurgása, élő
természetét elárulják a könnyek:
„Thalatta!..."
Ám e szörnyeteg világban
soká nem ácsoroghatsz nyílt szinen,
a hegygerincen, holdfényben, hacsak nem
akarsz céltábla lenni. Vállra véve
terhét, vigyázva indult lefelé,
a kontinens mélyébe, és előtte
feltűnt a horizont helyén a fenyves.
1970
A cím fordítása: Időszámításunk után.
Dioszkuroszok: Kasztór és Polüdeukész (latinosan: Castor és Pollux), a görög mitológiában a megbonthatatlan barátság jelképei. Az ő képmásukat helyezték el a görög pénzérméken. A klasszikus kor görögjei istenkáromlásnak tartották az uralkodók képmását az érméken; azok csak isteneket vagy jelképeiket ábrázolták; valamint a mitológia alakjait.
Lémnosz: sziget az Égei-tengeren, száműzetés helyéül szolgált és szolgál.
Thalatta: tenger (görög).
I
„A Birodalom a hülyék hona."
Leállítják a forgalmat a Császár
érkeztekor. Az ünneplő tömeg
nyomja a sorfalat – hangoskodik;
de a palankin zárva. A rajongás
tárgya nem a profán kíváncsiságé.
A palota mögötti, most üres
kávéházban csak egy görög csavargó
s egy rokkant dominózik. A terítőn
az utcafények hulladéka, és
az üdvrivalgás hangjától lebegnek
a függönyök. Drachmákat számol a
vesztes görög; a nyertes hadirokkant
keménytojást rendel csipetnyi sóval.
Az ágyasházban azzal széditi
egy vén adóbérlő a kis hetérát,
hogy látta az Uralkodót. A lány
nem hisz neki s kacag. Ilyenek itt
az előjátékok a szerelemhez.
II / A PALOTA
Márványba vésett nimfa és szatír
bámulja mélán a fürdőmedencét,
melynek vizén most rózsaszirmok úsznak.
A Helytartó önkezűleg gyapálja
a helybeli királyt a süteményben
füstmérgezést kapott három galambért
(felröppentek a tésztából, mikor
felvágták, ámde rögtön visszahulltak).
Az ünnep s tán a karrier befuccsolt.
A király némán vonaglik az izmos,
hatalmas helytartói térd alatt
a nyirkos kőpadlón. A rózsaillat
ködsűrű. Néznek, oly közömbösen,
maguk elé a szolgák, mint a szobrok.
A sima kő se tükröz vissza semmit.
Északi hold homályában, a konyha
kéménye mellett kuporogva nézi,
egy macskát fogva, a görög csavargó,
hogyan viszik ki, gyékénybe tekerve,
a rabszolgák a szakács tetemét,
s hogy ereszkednek lassan a folyóhoz.
Kavics csikordul.
A tetőn a férfi
kezét a macska szájára tapasztja.
III
A borbély, akit elhagyott fiúja,
tükrébe bámul szótlanul – bizonnyal
utána búsul, s közben elfeledte,
hogy már beszappanozta a klienset.
„Fiúcskám tán nem is jön vissza többé."
Kliense közben békésen szunyókál,
és minden álma színtiszta görög:
szakállas istenarcok, khitarások,
gümnazeioni birkózók veríték-
szaga izgatja.
Most a mennyezetről
légy válik el, s egy tiszteletkört téve,
a szappanos, fehér pofára ül,
melynek gazdája alszik, s ő a habban,
mint Xenophón peltasztái az örmény
hegyek havában, lassan araszolgat,
sziklákon, szakadékokon keresztül
a csúcs felé, a száj barlangja mellől
az orr hegyére hágva föl merészen.
Rettentő, fekete szemét kinyitja
a görög, és a légy visítva elszáll.
IV
Ünnep utáni száraz éjszaka.
A kapualjban lópofáju zászló
levegőt majszol. Holdfény önti el
a sikátorok labirintusát:
a szörnyeteg, feltehetőleg, alszik.
A palotától távolodva fogynak
a szobrok. Lassan elmarad a stukkó.
És ha az ajtó a balkonra nyílik,
bezárják éjszakára. Nyugalom
csak a falaktól várható emitt is.
Baljósan visszhangoznak lépteink
és védtelenül is; a levegőt
már halszag járja át: a házsorok
se folytatódnak végül.
Ám a holdfény
ösvénye fut tovább. Éjszín felukka,
fekete macska, rajta átoson
s szétolvad a sötétben, így jelezve,
hogy továbbmenni már nem érdemes.
V
A hirdetőtáblákra kiragasztott
„Kiáltványában az uralkodókhoz"
a hírneves helybéli dalnok, forrva
a méltatlankodástól, vakmerően
felszólít, hogy tüntessék el a Császárt
(egy sorral lejjebb) a rézgarasokról.
Gesztikulál a sokaság. Az ifjak,
galambősz aggok, érett férfiak
s írástudó hetérák egyaránt
s egyhangúan bizonygatják, hogy eddig
„ilyen még nem fordult elő" – de azt
nem pontosítják, hogy mi volna ez
az „ilyen":
bátorság vagy talpnyalás.
A költészet valószínűleg épp a
pontos határok nemlétéből áll.
Elképesztően kék a láthatár.
Hullámmoraj. A napsütötte sziklán
elnyúlva, mint a gyíkok márciusban,
egy csupasz férfi piacon lopott
mandulát majszol. Pár lépésre tőle
két összeláncolt rabszolga szeretne
fürödni, szemmel láthatólag, és
egymást nevetve egymás rongyait
cibálja le.
Elképesztő a hőség;
a szikláról lecsusszan, szemgolyóit
kifordítva a görög: olyanok most,
mint drachmapár a Dioszkuroszokkal.
VI
Csodálatos akusztika! Tizenhét
évig etette Lémnoszon a mester
a tetveket. De, úgy látszik, megérte!
S remek nap a mai. A sokaság a
stadion öntőformáját kitölti,
s lélegzetét is visszafojtva, némán
hallgatja most, a küzdőtérre lépő
két bajvívó hogyan becsmérli egymást,
hogy tűzbe jővén kardot rántsanak.
E viadalnak nem ölés a célja,
hanem a méltó, logikus halál.
A sport a dráma törvényére épül.
Csodás akusztika. A tribünön
csak férfiak. A nap bearanyozza
a kormánypáholy oroszlánjait.
A stadion egyetlen óriás fül.
„Dög vagy!" – „Te vagy a dög." –
„Dög és szemét vagy!"
S ekkor a Helytartó, akinek arca
gennyedző tőgy, visítva felröhög.
VII / A TORONY
Borongós délelőtt.
A Vártorony felhőkben elvesző
vastűben kicsúcsosodó tetője
több célra szolgál: villámháritó,
világítótorony s az állami
zászlót is erre húzzák ünnepekkor.
A Torony minden emelete: börtön.
Kiszámították, hogy átlagosan –
a satrapák s a fáraók alatt,
s később is: Krisztus, Mohamed után –
kivégezték vagy börtönökbe csukták
a népességnek úgy hat százalékát.
Száz éve épp ezért a mostani
császár nagyapja a törvénykezésben
reformokat hozott. Törölte a
halálbüntetés nemtelen szokását,
s egy különleges törvénnyel a hat
százalékot kettőre szoritotta,
de persze, eztán életfogytig ült,
kit érintett ez. Mindegy, bűnös-e
vagy ártatlan; a törvény éppen úgy
behajtatik, akárcsak az adó.
És akkor építették ezt a Tornyot.
Kápráztató a krómozott acél.
A negyvenedik emeleten egy
kanász, a világítóablakon
kidugva arcát, mosollyal köszönti
látogatóba érkezett kutyáját.
VIII
A szökőkút, mely tenger habjait
hasító delfint ábrázol, kiszáradt.
Ez teljességgel érthető: a kőhal
víz nélkül is jól megvan, és a víz
szintén – hal nélkül, mit kőből faragtak.
A döntőbíróság ítélete
ilyen. Mert az is épp ennyire száraz.
A palota fehér oszlopsora
alatt, a márványlépcsőn ülve, tarka,
gyűrött köpenyben, napcserzette bőrű
vezérek várják a királyukat,
mint egzotikus csokor a terítőn –
a váza poshadó vizében ázva.
Jön a király. Vezérei felállnak,
megrázva jól a lándzsákat. Mosoly,
csók, ölelés. Ám a király zavart;
de íme, ez a barna bőr előnye:
nem látszanak a véraláfutások.
A görög csavargó egy kisfiút
kérdezget. „Mit pofáznak?" – „Kik, ezek?"
„Aha." – „Megköszönik neki." – „Ugyan mit?"
A gyermek fénylő szemmel néz reá:
„Hogy törvényt hozott a koldusok ellen."
IX / AZ ÁLLATKERT
A rács, mely elválasztja az oroszlánt
a látogatóktól, vasváltozatban
a dzsungelek zűrzavarát idézi.
Moha. Fémharmat súlyos cseppjei.
Lián, mely körülöleli a lótuszt.
A természetet olyan szeretettel
utánozzák itt, amire az ember
képes csak, akinek sosem közömbös,
hol téved el: az erdő rejtekén vagy
a sivatagban.
X / A CSÁSZÁR
Atlétaizmú légiós ezüstlő
mellvértben strázsál az ajtó előtt,
amely mögött szünetlen víz csobog,
míg ő az ablakból a nőkre bámul.
Egy álló óra eltelt már, mióta
ott ácsorog, lassacskán úgy tünik, hogy
nem más és más szépasszonyt lát alant,
csak ugyanaz az egy jön erre folyton.
Hatalmas, arany M betű diszíti
az ajtótáblát, ám ez, lényegében,
csak vázlat, hogyha összevetjük azzal
a másikkal, mely az erőlködéstől
kivörösödve görnyed most a víz
fölé, hogy benne tükörképe minden
kis részét megvizsgálja gondosan.
Végül is, ez a víztükör se rosszabb
a szobrászoknál, kik telefaragták
e képmással az egész birodalmat.
Áttetsző, lágyan suttogó az ár.
Fölötte fejtetőre állt Vezúv
merengve tétovázik még kitörni.
Ma szinte minden csikorogva jár.
A Birodalom olyan, mint a gálya,
mely szűk csatornán próbál áthajózni.
Az evezők a partot verdesik, s a
fedélzetet felszaggatják a sziklák.
Nem, azt nem mondhatják, hogy megrekedtünk!
Van haladás, a haladás nem áll meg.
Mégiscsak úszunk. És nem ér utol
még senki sem. De, ó, jaj, mily kevéssé
hasonlít ez a régi gyorsaságra.
Sóhajtva gondolunk a múlt időkre,
mikor simán ment minden.
Még simán.
XI
A szürkületben mécs erőlködik.
A lámpabélről füst száll vékonyan
a mennyezet felé, melynek fehére
a rémisztő sötétben bármilyen
parányi fénnyel kiegyezne már.
Ha kormol is.
Az ablak-túli éjben
a gyomlálatlan kertre Ázsia
zápora zúdul. Ám az elme száraz.
Annyira száraz, hogy az ölelés
halvány, hideg tüzétől is kigyullad,
előbb lobban fel, mint a papiros
vagy mint a korhadt rőzse.
De nem látja a mennyezet e lángot.
Maga után se kormot, se hamut
nem hagyva, fölkel és kimegy a férfi
a nyirkos éjbe, kertkaput keresgél.
De bent a lappantyú ezüstösen
rikolt és visszarendeli.
Megázva
szót fogad, ismét a konyhába lép,
s övét kioldozgatva, megmaradt
drachmáit mind az asztallapra szórja.
Aztán kimegy.
Most hallgat a madár.
XII
A disszidálni készülő görög
kerített egy bőszájú zsákot, és a
piac környékén összefogdosott
tizenkét macskát (feketéket); ezzel
a karmolászó, nyávogó teherrel
ért éjjel az erdős államhatárra.
Hold fénye áradt, ahogy júliusban
szokott csak áradni. Az őrkutyák
bús csaholása visszhangzott a szurdok
minden zugában: elcsitultak a
macskák, megdermedt szinte mind a zsákban.
S a görög így szólt halkan: „Jó utat!
Athéne, most ne hagyj el! Járj előttem,
vezess!" – magában hozzátette még:
„Hat macska épp elég lesz erre a
határszakaszra. Minek pazarolni?"
A kutya nem szalad fel a fenyőre.
S a katonák – e népség babonás.
Ment minden, mint a karikacsapás. Hold,
macskák, kutyák, babona és fenyők –
a mechanizmus működött. Felért
a hegygerincre. Ám e pillanatban,
midőn már egyik lába másik állam
földjén állt, rádöbbent, hogy mit mulasztott:
megfordult, s megpillantotta a tengert.
Ott hullámzott alant, a messzeségben.
Az állatoktól eltérőn az ember
elhagyni képes azt, amit szeret
(így tér el méginkább az állatoktól).
De, mint kutyát a nyálcsurgása, élő
természetét elárulják a könnyek:
„Thalatta!..."
Ám e szörnyeteg világban
soká nem ácsoroghatsz nyílt szinen,
a hegygerincen, holdfényben, hacsak nem
akarsz céltábla lenni. Vállra véve
terhét, vigyázva indult lefelé,
a kontinens mélyébe, és előtte
feltűnt a horizont helyén a fenyves.
1970
A SZERZŐ JEGYZETEI
A cím fordítása: Időszámításunk után.
Dioszkuroszok: Kasztór és Polüdeukész (latinosan: Castor és Pollux), a görög mitológiában a megbonthatatlan barátság jelképei. Az ő képmásukat helyezték el a görög pénzérméken. A klasszikus kor görögjei istenkáromlásnak tartották az uralkodók képmását az érméken; azok csak isteneket vagy jelképeiket ábrázolták; valamint a mitológia alakjait.
Lémnosz: sziget az Égei-tengeren, száműzetés helyéül szolgált és szolgál.
Thalatta: tenger (görög).