VLAGYIMIR VISZOCKIJ: FARKASÖSVÉNYEN

(Szerk. Viczai Péter)
Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2005


Baka István fordításai:
* Búcsút mondtam az ügynek. 101. p.
* Crnagorácok. 103. p.

VLAGYIMIR VISZOCKIJ

BÚCSÚT MONDTAM AZ ÜGYNEK…


Búcsút mondtam az ügynek, a nagy, igaz ügynek örökre.
Elinaltam, ahogy az anyám a világra hozott.
Nem ezért vagy azért – csak e tettnek a perce ma jött el.
A kék hegyeken túl várt még rám sokezernyi dolog.

A bölcs igéket könyvekben leled,
De az igaz szó szájról szájra terjed:
„Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."

Szétszaggattak, de én örülök, hisz azé az oroszlán-
Része testemnek, kit megajándékoznék szívesen.
Csoszorogva a padlón, talpam meg-megcsúszik a gyantán,
A lépcsőn fölmegyek én, nem tudva, mi vár odafenn.

Próféta itt? – lámpással sem leled,
Mohamed, Zarathustra régen elment.
Próféta nálunk senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg.

Fecsegik odalent – nem is érthetem én, milyen okból:
„Elinalt, csudajó, csak nyerhet az ügy, ha elszökött!"
Miközben a pókhálókat szaggatom ó ikonokról,
Sietek, mert lovakat nyergelnek már a ház mögött.

Az Istenorca tárult most elém,
És fényes ajka bús szavakat ejtett:
„A te hazád prófétákban szegény,
De más hazákban se nagyon teremnek."

A nyeregbe tapadtam, a lóhoz egész odanőve,
Meg is ugrik a mén, s vele én szilajul robogok!
Búcsút mondtam az ügynek, akármily igaz, nagy, örökre,
A kék hegyeken túl vár még rám sokezernyi dolog.

Futunk – alattunk búza dől, recseg,
S hallom szavát a dúlt kalászfejeknek:
„Próféta otthon senki sem lehet,
De más országban se nagyon terem meg."


CRNAGORÁCOK

Sietve szájukhoz emelték
Vízzel megtöltött markukat –
Sietve ittak, ahogy éltek:
Egy éltet harminc év alatt.

Tisztelték azt, aki a földre
Golyó-, tőrsebzetten esik,
S magával ránt a sírgödörbe
Két-három ellenséget is.

Amíg a fegyver el nem vásott,
Nyeregből, térdről – egyre lőtt,
Nem fogtak el crnagorácot,
Nem görnyedt ellenség előtt.

Szerettek volna ők is élni
Száz évig – még tovább, ahol
Hegyormok az eget elérik,
S a mélyben tenger habja forr.

Az élő vízből egy marokba
Hatszázezrednyi rész jutott…
De harminc év több Crna Gora
Földjén, mint máshol századok.

Az asszonyok vízzel toroztak,
A fiút óvták a hegyek,
Míg el nem ért a férfikorba,
S kezébe fegyvert vehetett.

Itt még a gyász is hangtalan volt,
Kioltották a tűzhelyet,
S némán sírtak az asszonyok, hogy
Az ellenség ne hallja meg.

Úgy feketéllt a nő a gyászban,
Akár a felszántott mező, –
S magát hamvasztva állt kopáran
És feketén a hegytető.

Nem égett hasztalan e máglya,
A bosszuláng vetett lobot!
Bérc, ember mártír-tűzhalála
A lázadásra jelt adott!

Ötszáz év – Isten büntetése,
Apákat bosszuló fiúk –,
A vésztüzek örökkön égtek,
Crnagorác szíve lángra gyúlt.

Jöhettek új meg új királyok,
Harcban elesni becsben állt…
Lenézték a crnagorácok,
Ki tengett – harmincnál tovább.

Kevés volt egyszer megszületnem –
Elég két élet volna tán!
Ó, bár Crna Gora lehetne
A második szülőhazám.