A hazatérés lehetőségei
Alig négy évvel a Gazdátlan hajók után új antológiával jelentkeznek Szeged azóta felnőtt fiatal költői – először tehát örömünknek kell kifejezést adnunk A hazatérés lehetőségei alkalmából, s az ezután következő – elkerülhetetlen bírálat – nem az antológiának, hanem a benne szereplőknek szól, az ő további fejlődésükre szeretne némi befolyást gyakorolni. Az új antológia megjelenésének ténye nemcsak örvendetes, hanem biztató is – azzal a reménnyel kecsegtet, hogy ezután rendszeres lehetőségük lesz a Szegeden felnövekvő költőknek (s íróknak is, ha akadnak majd) bemutatkozásra. Köszönet jár érte a városnak, amely amúgy – úgy tűnik – nem sok figyelmet fordít irodalmára – ha csak arra gondolunk, hogy kilenc éve nem volt Szegeden Tiszatáj-est, s a JATE-klub a Szegedről elszármazott íróknak szentelt estéket pincéje legtávolabbi zugába száműzte, hogy az ötvenes évekből itt maradt őskövületeknek oly szívesen megítélt városi és megyei ösztöndíjakról ne is szóljunk… De itt van A hazatérés lehetőségei, s aki a bizonytalan ízlésű borító láttán nem veszti kedvét, hogy a könyvet kinyissa, meglepően sok jó verset olvashat ebben a kiugró teljesítményeket ugyan nélkülöző, de egyenletes színvonalú, jól szerkesztett versgyűjteményben. A Gazdátlan hajók hat költőjével szemben itt négyen szerepelnek: Herbszt Zoltán (aki már nem érhette meg az antológia megjelenését), Hévízi Ottó, Józsa Fábián és Vecsernyés Imre. (Az előző antológia „Szegeden élő” a mostani szegedi költőket szólaltat meg, látszólag a mostaniak jobban vállalják a szegediséget, valójában azonban a hatokból négyen ma is Szegeden élnek, míg a négyeknek csak egyike – Vecsernyés Imre – maradt a városban.
Herbszt Zoltán (1959–1981) alig-kötetnyi életművét a halál zárta le fájdalmasan korán, de verseit mégsem csak a bennnük rekedt lehetőségek alapján lehet értékelni. Nem volt még érett, kiforrott költő, ezt a kegyelet sem mondathatja velünk, de huszonkét éves korára tökéletesen bírt a költői mesterség minden eszközével (ez már az „előfelvételis” korában mutatott verseiben is feltűnő volt), s a korai versek tétnélküli dalszerűségét már felváltották nála még nem tisztán intonált komolyabb mondandók. Az antológia tőle származó címadó verse, az Egykoron élt P. S. költő arcai vagy az Ölelések bármely reprezentatív antológiában méltán szerepelhetnének, s indokolt lenne egy bármily vékony kötet kiadása is – s erre a legelhivatottabb Szeged lenne, ahol a tragikus sorsú fiatal költő legszebb versei keletkeztek. Fájdalmasan szépek a Látomás utolsó sorai: „Miért, hogy farkas / nem lehettem, ordas éjjelen / kedvvel vicsorgó? / reám a mézszagú / esték telepedtek / belőlük szőttem volna / csendes világot.” – most már csak ez a lemondó feltételes mód idézheti fel a költőt azoknak, akik nem ismerhették őt melegszívű emberként, igaz barátként.
Hévízi Ottó néha nehezen megközelíthető, kissé tán ezotérikus versei jelentik számomra az antológia legeredetibb, legtöbbet ígérő teljesítményét (még ha e mondat első fele ellentétben látszik is lenni a másodikkal). E versekben – a sajnos ritka képi telitalálat mellett – legszembetűnőbb a költőnek a világgal és önmagával állandóan farkasszemet néző komolysága, a „tükörszilánkok” összerakásának csillapíthatatlan, bár reménytelennek felismert vágya („vakon láttatsz / és csak magad látod”). Ez a költészet a dolgok mélyébe akar látni (bár a megismerést reménytelennek érzi), nyelve ezért lesz túlságosan, néhol már költőietlenül absztrakt, s ugyanakkor olyan megrendítően érzékletes leírásokkal találkozunk benne, mint a zümmögő II. (végül) című versben: „egy fénylő esernyőváz lebeg kinyitva – / szénboltozatban megkövült tűzijáték”. Hévízi továbbfejlődését és elismertetését leginkább az biztosítaná, ha érzékletesebb és az olvasó által követhetőbb költői nyelvet alakítana ki – reméljük, megteszi, erre biztosítékul szolgál újabb költészetünk neoavantgard infantilizmusa iránti közönye.
Józsa Fábián az antológiának a helyi sajtó által legtöbbre értékelt, számomra azonban legvitathatóbb költője. Józsa jól beszéli a hetvenes évek – mára már kissé megfakult – lírai köznyelvét, elsősorban a Nagy László-iskoláét (bár az ő esetében Lukács-óvoda mintájára – már inkább Nagy László-óvodáról beszélhetünk, mivel példaképei maguk is Nagy László tanítványai), de még kevés olyan sort írt le, amihez hasonlókat nem olvashattunk Utassy Józsefnél, Kiss Benedeknél, Buda Ferencnél, s még folytathatnánk a felsorolást… (Csak egy-két példa: „puskák fényében a tavasz… bombáznak a felhők…” „prédálnak a szelek ordasok”, „mellemben döfések; / kezem köti béklyó. / agyam dolgozik töretlen, / s hitem – szabadító!” Érdeklődésének iránya rokonszenves, de túlságosan görcsösen kapaszkodik a választott mesterek köpenyszegélyébe. Legszívesebben azt tanácsolnám neki, hogy egy ideig ne olvasson – vagy olvasson mást is, akár olyan költőket, akiket a személyiségtől idegennek érez, csak szabaduljon már a hatásoktól!
Vecsernyés Imre versei gyakran zavarba ejtőek – remek ötletek, frappáns képek egyfelől, s a felszínesség, töredezettség másfelől, gyakran ugyanabban a versben. Kitűnő a Petőfi című versnek a rulettjáték mozzanatai köré szerveződő képvilága, s bosszantó a vendégség vagy a mentség ötletszinten maradó kevesetmondása. Kritikusabb önszemléletet, az önmagukban jó versötletek gazdaságosabb felhasználását kívánhatjuk ettől a különben eredeti látásmóddal rendelkező, az itt nyújtott teljesítményénél jóval többre hivatott költőtől, akit már azért is meg kell becsülnünk, mert nemcsak a szegediséget, hanem a Szegeden maradást is vállalta, ami mai irodalmi életünkben egyfajta kitaszítottságot is jelent (szegedi költő még véletlenül sem fordulhat elő a Szép versekben s egyéb „jobb helyeken”). De Vecsernyés saját versének tanúsága szerint – már megtanulta, hogy: „rőt fényben a hősök / fölöttük piros zseton a nap / mit ide-oda tologat / tűnődve az idő”, s ez a felismerés bizonyára erőt ad neki a továbbhaladásra.
Örüljünk hát ennek az antológiának, s reménykedjünk, hogy a szegedi könyvkiadás nem áll meg ennél a fokozatnál – előbb-utóbb sor kerül egyéni kötetek kiadására is (más városok ebben is megelőztek minket).
(Szegedi Egyetem, 1983. szeptember 26.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből