A Kincskereső Kovács Lajosnál
Ezúttal nem mi látogattunk el interjúalanyunkhoz, ő maga jött el hozzánk, méghozzá nem is egyedül… Erre a beszélgetésre ugyanis a szegedi Kincskereső-táborban került sor, ahová Kovács Lajos nyolc tanítványával – Kincskereső-klubjának tagjaival – érkezett.
– Sok ifjúsági író kezdte pályáját pedagógusként, de csak kevesen tartottak ki a tanítás mellett, hiszen az írás maga is teljes embert kíván, nehéz a kettőt összeegyeztetni. Te viszont már tizenhárom éve tanítasz, míg írásaid hét éve jelennek meg folyamatosan…
– Hűségem az iskolához, a tanításhoz két okra vezethető vissza. Az első a fontosabb: nekem szenvedélyem volt, és ma is az a tanítás. Illetve inkább úgy mondom: az iskola. Ebben a közegben tudom csak elképzelni az életemet, mert mindig is szükségem volt az emberek közelségére, s különösen az őszinte közösségek vonzottak mindig. A gyerekek pedig – amíg el nem romlanak – őszinte emberek. A másik ok már kicsit prózaibb: mindig tartottam attól, hogy elzárkózzam a világ elől, és csak írással foglalkozzam.Azt hiszem, ezzel az elzárkózással azonnal kifogyna belőlem a szusz, elfogyna a mondanivalóm, enélkül pedig írni nem lehet. A két dolog úgy is összefügg, hogy néha valóban a kelleténél nehezebben készülnek el írásaim, mert az iskola nagyon igénybe vesz, máskor viszont éppen azért van szükségem az iskolai munkára, mert nem megy az írás, és inkább csak gyűjtögetek, töltekezem.
– Első könyved tanítványaidról, a felsőtagozatosokról szólt. A másodikkal viszont mintha „lejjebb” szálltál volna…
– A két könyv valóban két külön világ. Ennek oka nagyon egyszerű. Mindkettő akkor készült, amikor hozzám is legközelebb voltak szereplői, de ez időben egymástól elég távol esett. A Nyolcadikba járni áprilisi tréfa című könyvemet akkor tudtam megírni, amikor már elég régen forgolódtam a gyerekek, elsősorban a tanítványaim között. A Megmarad a meseház viszont saját gyerekeimről szól, ezt pedig akkor lehetett megírni, amikor elérkeztek abba a korba, amit kisiskoláskornak nevezünk. No, persze egyik sem pusztán megfigyeléseim sorozata, de az biztos, hogy az iskolai, majd az otthoni élmények, kalandok nélkül egyik írásom sem készült volna el soha. Egyébként egyik világomból sem fogytam még ki, úgy érzem, újabb könyvek élményanyaga gyűlik össze bennem most is – kisebb és nagyobb gyerekekről egyaránt.
– Korábban a gyerekek iskolai életéről írtál leggyakrabban, újabb – lassan regénnyé szerveződő – elbeszéléseidben viszont a gyerek-szülő kapcsolatról, a felbomló családokban élő gyerekekről szólsz. Hogyan kezdtél e sokak számára fájóan aktuális témával foglalkozni?
– Eleinte az átélt vagy megfigyelt élmények nagy része valóban az iskolához kötődött. De ma már sok olyan gyerek-barátom van, aki legrejtettebb titkait is rámbízza. S egy-egy író-olvasó találkozó, ahol igazán belefeledkezünk a beszélgetésbe, hasonló őszinteséget vált ki a gyerekekből. Ilyenkor aztán nem hunyhatom be a szemem, nem foghatom be a fülem: naponta találkozom gyerekekkel, akiket valakik nem hallgatnak meg, nem dicsérnek vagy korholnak úgy, ahogyan dicsérni és korholni érdemes. Én nem pótolhatom mindezt, de képtelen lennék arra, hogy beléjük fojtsam a szót. S képtelen vagyok arra is, hogy mindezt meg ne írjam. Értük írom meg, mert szeretném, ha segíthetnék nekik megbirkózni a válságos helyzetekkel, s mert talán azok a felnőttek is kézbe veszik az írásaimat, akikre ezek a válságok tartoznak. Azt ma már senki sem vitatja, hogy a gyerekeknek is szerepük van a család életében. Ha pedig ez igaz, akkor szerepük van a rossz családi életben is. A családok széthullása őket sebzi meg leginkább. Ezt nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is tudják. Kár lenne hát, ha úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna. Az író, persze, nem tudja megoldani a válságokat, de nem is az a dolga. Ám megkerülni sem szabad gondjainkat, hiszen azzal éppen a gyerekek őszinteségét, barátságát tehetjük kockára.
– Az írás, tanítás mellett bekapcsolódtál a Kincskereső klubmozgalmába is. Idei klubtáborunkban már megvolt a bemutatótok: irodalmi játékaitokkal a tábor valamennyi gyerek- és felnőtt lakóját meghódítottátok. Nemcsak szerzője vagy a lapnak, hanem egyik legbuzgóbb és legeredményesebb népszerűsítője is…
– A Kincskereső országossá válásakor szerencsém volt azonnal kézbe venni az első számot. Ennek éppen tíz esztendeje. Azóta is a folyóirat barátja vagyok. A szerkesztőség biztatására kezdtem el a gyerekeknek írni, ezért a Kincskeresőhöz való kötődésem még erősebbé vált. Erre nagyon büszke is vagyok. A táborba is úgy kerültünk, hogy szerkesztő-olvasó találkozót tartottunk, s ott megtudtuk, hogy létezik egy Kincskereső-klubmozgalom. Örömmel kapcsolódtunk be. Hetedszer vannak itt képviselőink a táborban az idén, s reméljük, hogy folytatódik a szép hagyomány. Szeretünk ebben a táborban dolgozni, tanulni másoktól. Otthon – Dorogon – pedig olvassuk, terjesztjük a Kincskeresőt, hiszen a folyóiratnak is, de az írónak is sok-sok olvasóra van szüksége.
(Kincskereső, 1984. november)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből