A kötet költõi (jegyzetek)

  
ANNYENSZKIJ, INNOKENTYIJ FJODOROVICS
(Omszk, 1855 - Szentpétervár, 1909). Korán árván marad, bátyja neveli Pétervárott.; bölcsészeti tanulmányokat folytat. 1879-től kezdve görög és latin nyelvet, antik irodalmat és irodalomelméletet tanít, Zelinszkijjel, a klasszika-filológia neves professzorával sokat tett azért, hogy az antik és különösen a görög kultúra iránti érdeklődés fokozódjék. Euripidész összes ránk maradt tragédiáját lefordította orosz nyelvre. 1896-ban gimnáziumi igazgató lesz Carszkoje Szelóban, az állandó cári rezidenciában. Megfosztják állásától, mert forradalmi mozgolódásokban részt vevő tanulókat vett pártfogásába. Később tanfelügyelőnek nevezik ki. 1904-ben adja ki első verseit, a Csendes dalokat, amelyekhez Baudelaire-, Rimbaud-, Verlaine- és Mallarmé-fordításait csatolja. Írt drámákat (Melanippa, a filozófus, Ixion király és Laodámia) és két kötet kritikája jelent meg. (Visszhangok könyve 1906, 1909). Egy évvel korai és hirtelen bekövetkező halála után adják ki a Ciprusládikó című kötetét, amelyet fő műveként üdvözöltek.
Annyenszkij szimbólumai azokat a correspondance-okat fejezik ki, amelyek az ember belső világa és az őt körülvevő tárgyi realitás között léteznek, és ez a francia szimbolistákkal rokonítja. De Annyenszkij nemcsak rámutat erre a jelenségre, a tárgy által nem valamely lelkiállapotot akar kifejezni, mint például Mallarmé, hanem értelmet keres benne, bár ezt az értelmet nem találja.

SZOLOGUB, FJODOR KUZMICS,
eredetileg Tyetyernyikov (Szentpétervár, 1863 - Leningrád, 1927). Egyszerű származású, korán meghalt apja szabó volt, anyja egy gazdag pétervári család szakácsnőjeként dolgozott. A Pedagógiai Intézetben tanult, majd vidéken matematikát tanított. 1892-ben Péterváron kapott tanári állást, itt került kapcsolatba a szimbolizmus vezéregyéniségeivel, D. Merezskovszkijjal és Zinaida Gippiusszal. Első regénye, a Nehéz álmok ( magyarul 1897-ben jelent meg) már eredeti tehetségéről tanúskodott, második regénye, az Undok ördög (1907; Makai I., 1986.) megalapozta hírnevét. Ugyanakkor kezdte kiadni legkedvesebb írását, azt a trilógiát, amely végső formájában Teremtett legenda címen látott napvilágot. Regényeivel egy időben verseket is publikált: a Költemények (1896 és 1904), a Tűzkör (1908). Az individuális létezés bűvkörének, a sors eleve elrendeltségének kényszere motiválta a mitologikus formák iráni érdeklődését, de ugyanez a tudat avatta a rombolás és romlás individuális mítoszainak és az egész emberi világ kikerülhetetlen pusztulásának a költőjévé. Számos elbeszélése és drámája (A halál diadala, 1908) a halálról és erotikus témákról szól, és verseihez hasonlóan démonikus jellegű.
Az 1917-es októberi fordulat csaknem lehetetlenné tette számára az alkotást és a megjelenést. 1921-ben hiába kérvényezte külföldre távozását. Felesége és írótársa, Anasztászia Csebotarevszkaja öngyilkos lett. 1923-ig még megjelennek verseskötetei, később azonban fordításokból él.

KUZMIN, MIHAIL ALEKSZEJEVICS
(Jaroszlávl, 1875 - Leningrád, 1936). A pétervári zeneakadémia hallgatója volt. Első verseskötete a Hálók (1908). Azt követte még 1917 előtt két másik gyűjtemény: az Őszi tavak és az Agyaggalambok. Zsirmunszkij hatásásra, aki túlértékelte a kuzmini hedonizmus és vitalizmus szerepét, és ugyanakkor művészetének stilizációs jellegéről, a kuzmini iróniáról és szkepszisről megfeledkezett, a szimbolizmust meghaladó nemzedékhez szokás sorolni. Kuzmin a szerelmi (többnyire homoszexuális) játéknak és a játék súlytalanságának a költője. Korai művészetében sokat merített a XVIII. század esztétizmusából, a rokokó kifinomultságából és egyben mesterkéltségéből. A maszk és a marionett Kuzminnál oly gyakori motívuma arra utal, hogy a modern művész rendeltetése nem több, mint a kényszerűen céltalan esztétikai alkotás. Írt groteszk színpadi játékokat és erotikus regényeket. Prózai műveinek hősei is általában a sors szeszélyének engedelmeskedve a kalandok, az átváltozások sokaságával próbálják kimeríteni annak az életnek a kimeríthetetlenségét, amelyet mesterségesen ők teremtenek maguknak. (Cagliostro gróf csodálatos élete, 1919) Az utolsó verseskötet A pisztráng széttördeli a jeget (1929). Fordította Apuleius, Boccaccio, Shakespeare műveit. A költészet, a színház és a festészet elméleti kérdéseivel is foglalkozott.

IVANOV, VJACSESZLAV IVANOVICS
(Moszkva, 1866 - Róma, 1950). A moszkvai egyetemen történelmet és filológiát tanul, majd 1886-1891 között Berlinben antik történelemmel foglalkozik. 1903-ban Párizsban előadásokat tart, amelyek elindítják a Dionüszosz-kultusz majdnem húsz évig tartó tanulmányozását. 1905-ben visszatér Oroszországba, ahol az új művészet elismert teoretikusává válik, 1905-7 között szentpétervári lakásán, híres "tornyában" költőket, filozófusokat, művészeket gyűjt maga köré. Szoros kapcsolatban áll a pétervári Vallási és Filozófiai Társulattal is, és munkatársa több folyóiratnak: Aranygyapjú, Mérleg, Apollón, Új út. 1903-ban Vezérlő csillagok, 1904-ben Áttetszőség című verseskötete jelenik meg. 1905-ben írja Tantalosz című tragédiáját, utána jelennek meg az Erosz (1907), a Cor ardens (1911) és a Gyengéd titok (1912) című verseskötetek. Tipikus poeta doctus. A versek monumentálisak, bennük különböző mítoszok ötvöződnek igen bonyolultan. Míg Balmont, Brjuszov vagy Szologub nyugat felé fordult, Ivanov, akárcsak Blok és Belij, a nemzeti költészet hagyományát akarja folytatni. Abban reménykedik, hogy majd sikerül Dionüszoszt és Krisztust, a nietzscheánus individualizmust és a szolovjovi közösségi elméletet összebékíteni. A versek, különösen a késeiek a kudarcról tanúskodnak, elvesztik a korábbi "bizantinizmus" külsődleges csillogását, meghittebbé, tragikusabbá válnak.
Fiatal felesége halála után, 1924-ben engedélyezik külföldre távozását, leányával és kiskorú fiával Olaszországba utazik. Itt szorosan kötődik a katolikus egyházhoz, a páduai egyetem professzora.

BLOK, ALEKSZANDR
(Szentpétervár, 1880 - Petrográd, 1921). Andrej Beketov botanikusnak, a pétervári egyetem rektorának az unokája. Anyja és két nagynénje neveli. 1898-ban jogi tanulmányokba kezd, de Vlagyimir Szolovjov költő és filozófus fölfedezése az irodalom felé tereli. Költői életműve három szakaszra osztható. Az elsőt (1897-1904) Szolovjov hatása jellemzi, verseit ez időben a Szépséges Hölgy misztikus szimbóluma uralja. Az áhítat, a vallásos, földön túli várakozás a lírai én állapota. Már itt is különös nyugtalansággal szövi át verseit a katasztrófa előérzete. A második korszakot (Hó-álarc, 1907) az Ismeretlen nő, a Cigánylány megjelenése jellemzi, a lírai hős az életbeli szenvedélyek, viharok, a káosz médiumává válik. Verselése szabadabb, asszociatívabb, dinamikusabb, szókincse gazdagabb lesz. A harmadik szakaszban a bloki misztikus vízió "tárgyát" az élethez képest transzcendens történelem, illetve a mindig erről a történelemről szóló művészet képezi. A Szépséges Hölgy és a Cigánylány helyére hol a művészetben megjelenített Ororszország, hol maga a művészet (festészet: olasz reneszánsz, zene: Carmen stb.) lép. Ebben a szakaszában teljesedik ki Blok lírája. A nyers történésekhez való fordulás eredményezte 1917-ben a Tizenkettő című poémát, amelyben szellemi megnyilvánulásnak próbálja mutatni a tömegek föllépését, és ez természetesen nem sikerül.
Egészen fiatal korában jövendő felesége, Ljubov Dmitrijevna Mengyelejeva (a híres vegyész lánya, később színésznő lett) házában műkedvelő előadásokon vett részt. Első verses drámái: Komédiásdi, Király a színen és az Ismeretlen nő. Nincsenek jellemek, a szereplők csupán alkotójuk különféle álarcai. A Sors dala (1908) határozottan önéletrajzi ihletésű. S a Rózsa és kereszt (1913) trubadúrja is a kiválasztott és magányos költő. Esszék: Értelmiség és forradalom, A művészet villámai, A humanizmus válsága.

BELIJ, ANDREJ (írói álnév).
Borisz Nyikolajevics Bugajev (valódi név); (Moszkva, 1880 - uo., 1934). Apja a moszkvai egyetem matematikaprofesszora volt, és Belij szintén természettudományokkal kezdett foglalkozni, de később elvégezte a bölcsészetet is. 1901-ben kezdett publikálni. Ars poeticáját és írói módszerét esztétikai tanulmányok hosszú sorában fejtette ki. 1907 és 1909 között Brjuszov Veszi című folyóiratának kritikai rovatvezetője, a szimbolista irányzat második nemzedékének teoretikusa. Első művét, az Északi szimfóniát 1900-ban írta. Műfaja zenei hangszerelésű, sajátosan ellenpontozott lírai próza, a jó hangzást segítő díszítőelemekkel. Lírai kötetek: Arany égszínkékben (1904), Hamu (1909), Urna (1909). Verselemzéseivel és prozódiai tanulmányainak hosszú sorával (Szimbolizmus, 1910) az orosz formalista irodalomtörténeti iskola útját egyengette. Új utakat tört a szépprózában. Ezüstgalamb című regényével (1910; Peterdi I., 1926) lerakta a XX. századi ornamentális ritmikus próza alapjait. Ezt követte az 1913-ban írt Pétervár (1922-ben lényegesen lerövidítette és átdolgozta) című nagyszabású regény, mely Belij legjobb műve. (Makai I., 1985) 1912-ben feleségével, Aszja Turgenyevával Svájcba utazik, ahol Rudolf Steinerrel együtt részt vesznek az antropozófia templomának megnyitásán. A háború visszahívja Oroszországba. Egyre lazább szálakkal kötődik a valósághoz, ahogyan erről az Egy ütődött feljegyzései (1922) is tanúskodik. 1921-23 között Berlinben él, majd végleg hazatér. Az 1922-ben keletkezett Kotyik Letajev (Makai I., Keresztrefeszítés, 1969) című regényében a tudat születését írja le. A harmincas években írja visszaemlékezéseit: A századforduló (1930), A századelő (1933) és a Két forradalom között (1934).