Carl Michael Bellman versei
No 38
Arról, hogyan állt díszőrséget Mollberg
Boman káplár sírjánál
„Utat!" A profosz arany szekercéjével ágál,
Kotródik is szaporán félre a nép.
< Dob > A kurtabajszu trombitás már
Fujja is rákveres képpel hangszerét.
Buffog a nagydob,
Mollberg lábujjhegyre áll,
Dörmög és harsog,
„Állj!" kiabál.
Mint aki megkergült, dobverőt lengetve bőszen
Teljes erővel az ott a dobba csap.
< Dob > Amaz cintányért verdes össze,
Teli pofával a kürtös pruttyogat.
Csápol a karja:
Szénvonóval kongat az
Szörnyü ricsajjal
Vasfazekat.
Jónapot, Mollberg! Mint kacsa csámpáz, hű, de peckes!
Jól benyakalt, a szeme könnyel tele.
< Dob > Nyomában meg buzgón ügetnek,
Hű cimborái: Lazac, Víg, Durrbele.
Zubbonya széjjel,
Rángatja deréksziját.
Hallga, vezényel:
„Balra! Vigyázz!"
Jaj, mama, intsen már oda végre hát szegénynek!
Folyton ide vigyorog, s biccent felénk.
< Dob > Ruganyosan ütemre lépked.
Lépést tarts! Egy-kettő-egy! Egyszerre lépj!
S mily elegáns, ni:
Új paróka, rajta copf,
Tiszta kamásni,
Gyászszalagok!
Cajsa, a Dalberg nője meg áll busan pityeregve,
Fekete szoknyában, s báván kancsalit.
< Dob > Hegedűjét nyaggatja egyre
A fogadós, s ime szól a hárfa, csitt!
Lám, imakönyvet
Markolászva billeg ott
Gyászban az özvegy,
Jól beivott.
Jön a menet. Mondd, temetni vajh' kit visznek éppen?
A szegény Boman az, vizkór ölte meg.
< Dob > Lám, cimborája megy középen,
Wingmark: a fején paróka diszeleg.
Gyászszalagokkal,
Mellette Bergström halad,
Ede csapossal,
Végül a pap.
Ott megy a Szent Katalin templom csámpás toronyőre,
Ott meg a Bujj-be kocsmáros kocog.
< Dob > Na most, dobos, csapj jól a bőrre!
Triangulum csilingel, és szól a dob.
Ott ni, a kántor
Ásót hurcol, rajta föld,
Részeg a jámbor,
Ütemre dülöng.
Boman a káplár már deszkát árul. Odavan hát?
Hát bizony ő oda, vége van neki.
< Dob > A Barna Ajtóban a bajszát
Ő szegény már soha nem vikszolja ki.
Hajsza az élet,
S lám mit ér? Lyukas hatost!
Búcsuzunk tőled,
Cimbora, most.
Nézd csak, az ördög bujt ma belétek? Állj sorba!
Igazodj, a muskétákat vállra föl!
< Dob > Tisztelegj! Jobbra át! Mozogj, na!
Föl a csövet! Tüzelj! Most lábhoz, ökör!
Zengje ma hősét
Bacchus népe mindenütt!
Éljen, az őrség
Jól sikerült!
Rakovszky Zsuzsa fordítása
No 18
Didergés
E földet el kell hagyni végleg,
Bacchusnak búcsút mondhatok,
Isten hozzátok, jó borok,
Nektár, mit a szüret kipréselt
Épp mostan, éltem alkonyán.
Jöjj, hívlak, kétségbeesésem!
Korsóm tekerd körül kötéllel,
S akassz fel rá! egy korty csupán.
Üres kupám, mely egykor éltet
S derűt csöpögtetett belém,
Most síromon hever szegény,
Miközben más szuszog, pöfékel,
Hol én csücsültem, éppen ott.
Mint színpadon, a cimborákat
Úgy látom: tűz körül pipáznak,
S a kampón más kalapja lóg.
Rémlik, kupát ürít az Elnök
A kocsmaasztal túlfelén,
S babéros kancsót nyújt felém
Rőt parazsas pipája mellől,
Ám kancsi, vak, mint jómagam.
De már nem érzek ízt a számon,
Akár a frissen sült kalácson,
A légy, mivel melege van.
A négyes számú krigli őre,
Rózsás pofáju cimborám,
Mint ánglius matróz, vidám,
Akárha tíz font vón a bére –
Küld ám a poklok mélyire,
És menten kétfelé hasítna
Ha lelkem égő kínjait ma
Feledve, nem iszom vele.
De nem: nem ízleli a nyelvem
Többé az óbor csöppjeit:
Még anniyt nyög ki tán: proszit,
S a vér megáll az ereimben;
Már zsibbatag, nehéz a comb,
Karom jeges, fagyott a lábam,
Orrom csöpög, s az éjszakában
A lelkem rémülten bolyong.
Igen, ahol Bacchus mosolygott
Szuszékomról is egykoron,
Mivel kecsegtetsz még, csehóm?
Útravalóm sovány savó most
És zabpehelyleves csupán,
Hashajtópor papírtasakja,
Doktorköpeny, sok száraz flaska:
Csak ezt hagyom magam után.
Baka István fordítása
(Szegedi Rádió, 1993)