Cselekvő keresztyénség (Iványi Gáborral beszélget Baka István)
Iványi Gáborral, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség lelkészével, parlamenti képviselővel ez év májusában találkoztam először Olasz-Svájcban, egy Lugano melletti tóparti üdülőfaluban, Magliasoban. Az Európai Protestáns Magyar Szabadságegyetem rendezte meg itt hagyományos évenkénti akadémiai napjait. Bibó István életműve és a mai politikai életre gyakorolt hatása volt a tanácskozás témája. A tegnapi és mai ellenzék legjelesebb képviselőit hívják meg előadónak: Kenedi Jánostól Molnár Gusztávig és Vásárhelyi Miklóstól Pozsgay Imrééig, de megszólaltak a nyugati magyar emigráció és a magyarországi egyházak képviselői is. Az izgalmas és az otthoninál jóval nagyobb politikai kultúráról tanúskodó előadások és egyéb programok mellett (Kányádi Sándort követően egy óra nekem is jutott, hogy mint „fiatal” költő elmondjam a verseimet) szerettem volna látni is valamit a polgári társadalom mintaországából. Iványi Gábor autóval érkezett; megkérdeztem tőle, nem készül-e valahová? Alig egy napja ismertük egymást, mégis rögtön felajánlotta, hogy a konferencia szünnapján elvisz Solothurnba, ahol a nagynénje lakik. Donáth László evangélikus lekész, a kommunista Donáth Ferenc, Nagy Imre harcostársának fia ült Gábor mellé az első ülésre. Áthaladtunk a 17 kilométer hosszú Szent Gothárd-alagúton, elrobogtunk Uri kanton (Tell Vilmos földje) tavai mellett, megcsodáltuk Solothurn középkori és barokk templomait, s a nagynéni szíves vendéglátását megköszönve, elindultunk visszafelé – nem is sejtve, milyen kalandokban lesz részünk… A visszaúton kezdett Gábor abba a történetbe, amelyet most, ezen a nyirkos novemberi napon, egy kispesti imaház vendégszobájában szeretnék újra hallani tőle és – szegedi vonatkozásai miatt is – megosztani a Délmagyarország olvasóival.
– A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a metodista egyházból szakadt ki a hetvenes években. Ennek politikai okai voltak, és úgy tudom, ti továbbra is metodistáknak valljátok magatokat. Kérlek, beszélj a szakadás előtti állapotról!
– A metodista egyház Magyarországon a XX. század elején jelent meg. A cselekvő keresztyénséget hirdeti, jelentős karitatív tevékenységet folytat. A reformáció harmadik ágához tartozik, a római katolicizmust illető bírálatával közel áll a református egyházhoz, amelynek a magyarság körében hagyományosan nagy tekintélye van, s mivel karitatív funkciókat is ellát, a mi közösségünk háttérben maradt mellette. A metodisták elsősorban az alsóbb és a nemzetiségi néprétegek között dolgoztak, így az első és a második világháború utáni területvesztések, a németek kitelepítése és a szlovákság egy részének „repatriálása” után tovább csökkent befolyásuk. Kisebb közösségek azért maradtak Jugoszláviában és a Kárpátalján is. A kommunista hatalomátvétel után mindössze három–négyezer hívet számláló egyházunk jó ideig kevesebb üldözésnek volt kitéve, mint a nagyobbak…
– A hetvenes évek elején változott a helyzet…
– Abban az időben a metodista egyház tagja volt az ún. Szabad Egyházak Szövetségének, melynek élén egy formálisan adventista férfi, Palotai Sándor állt, aki haszonélvezője volt a rendszernek, rengeteg anyagi visszaélés terhelte, a hatalmiakról nem is beszélve. Ő az Egyházügyi Hivatal előretolt bástyája volt, információkat gyűjtött és manipulált velük, – de hát pontosan ezt várták tőle. A metodista egyházat szuperintendens vezette; ez a tisztség püspökhelyettesi rangnak felel meg, mert az egyház felügyelő püspöke, akihez egész Kelet-Európa és még Észak-Afrika is tartozik, Svájcban székelt. A szuperintendens helyettese volt évekig apám, Iványi Tibor, nyíregyházi lelkipásztor, de miután 1968-ban engem és bátyámat kicsaptak a középiskolából, az Egyházügyi Hivatal elvárta, hogy apámat váltsák le. Én 1970-ben kezdtem meg teológiai tanulmányaimat. 1973-ban járt le a szuperintendens megbízatása, s ekkor a Szabadegyházak már említett elnöke eljött kipuhatolni, hogy az egyháztanács tagjai közül ki lesz a várható utód. Három jelölt volt, köztük a szuperintendens fia és apám is, aki a próbaszavazás alapján a legesélyesebb lett volna. Ezért Palotai, akinek a kétes ügyei miatt már több összetűzése volt apámmal, azt akarta besulykolni a közvéleménybe, hogy az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) abba már nem szól bele, kit választanak meg e tisztségre, de azt kiköti, hogy kit ne válasszanak. Azaz Iványi Tibort nem ajánlatos jelölni. Úgy éreztük, többé nem mehetünk bele, hogy a hivatal az ilyen belső ügyekbe beleszóljon.
Apám a nyíregyházi gyülekezet vezetője volt, ezért a többi egyház ottani képviselőjét rávették: panaszolják be apámat, mert úgymond, zavarja az ökumenikus együttműködést. (Húsz éve dolgozott Nyíregyházán, furcsa módon eddig senkinek se volt baja vele.) Aztán édesanyámnak egy kis, házi használatra írott versikéje megjelent egy nyugati egyházi folyóiratban, s ebbe a versbe olyan tartalmakat magyaráztak bele, amiket „szocialista rendszerünk” elleni támadásnak minősíthettek. Ennek ürügyén apám ellen fegyelmi eljárást indítottak. Apám hiába védekezett azzal, hogy a felesége nagykorú, ő nem felelhet a nézeteiért, azzal vágtak vissza, hogy apámnak, mint anyám lelkészének, igenis felelnie kell a gyülekezetéhez tartozó személyek politikai eltévelyedéseiért. Lényegében ezzel kezdődött a hajsza, melynek során a vádak folyton változtak. Legközelebb már az volt a legfőbb vádpont, hogy apám az ÁEH-nak a szuperintendens személyére vonatkozó vétójogát „tagadásba vette”.
Így kezdődött az az engedetlenségi mozgalom, amelyben mi abból indultunk ki, hogy a hívő embernek nemcsak az a kötelessége, hogy engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságnak, hanem az is, hogy szembeszegüljön vele, ha az törvénytelenségeket követ el. Ellenállásunkat kilakoltatások követték – a „lázadó” lelkipásztorokat tanácsi és rendőri segédlettel egyszerűen kidobták a parókiákról. Kisebb helyeken aránylag simán ment ez, de a legnagyobb gyülekezethez – a nyíregyházihoz, ahol apám volt a lelkész – nem mertek hozzányúlni. Így maradt meg Nyíregyháza megújult egyházunk központjának.
– Hány lelkészt érintettek az elbocsátások és kilakoltatások?
– Tizenkettőnket távolították el, heten maradtak a „törvényes” egyházban. Én ez idő tájt Kispesten voltam segédlelkész; gyülekezetünk nagyobbrészt fiatalokból állt. Ezt a veszélyes társaságot mindenképpen fel akarta számolni a kollaboráns egyházvezetés, részben a hatóságok óhajára. Úgy fogtak hozzá, hogy távollétünkben egyszerűen lelakatolták imatermünket és lepecsételték az ajtót. Ez 1976-ban történt. Vezetőink, akik az ÁEH szánalmas eszközei lettek az eljárások során, annyira belelovalták magukat abba, hogy helyesen – a hívek érdekében cselekszenek, hogy végül maguk is elhitték, s talán még ma is ebben a hitben élnek. Mi viszont, miután tudtuk, hogy ez törvénytelen, felnyitottuk a termet és folytattuk az istentiszteletek tartását. Ugyanakkor ezt megírtuk a vezetésnek. Az akkori szuperintendens (végül is az előző fiát „választották meg”) feljelentett bennünket a kerületi rendőrkapitányságon – magánlaksértés címén. A rendőrség megindította az eljárást. Legközelebb már lakatossal tetettek fel egy vaspánttal megerősített lakatot. A gyülekezet a bezárt kapu előtt találkozott, s megegyeztünk abban, hogy a helyzet csak annyit változott, hogy most már egy nagyobb lakattal kell megbirkóznunk – letörni nem tudjuk, le kell fűrészelnünk. Mindenki húzott egyet a fűrésszel –, ezzel demonstráltuk, hogy valamennyien egyetértünk, közösen vállaljuk a felelősséget. Az eljárás folytatódott, de közben a hitélet sem szünetelt.
Lelkésztársaimmal együtt különböző büntetéseket kaptunk, közveszélyes munkakerüléssel és közokirathamisítással vádoltak. Ugyanis személyi igazolványunkból erőszakkal kivezették a munkaviszonyunkat, de mi – mivel bennünket a gyülekezetünk alkalmazott – továbbra is hivatalban levőnek tekintettük magunkat, és visszaírtuk a munkaviszonyt. (Egyházunk szuperintendense is maga írta be ezt az igazolványában – elfogadott dolog volt –, de mi hiába hivatkoztunk rá.) Mivel a jogerős bírói ítélet ellenére sem hagytuk el templomunkat, az egyházvezetés bagóért eladta egy szövetkezetnek. Az imateremben falakat húztak, irodákra osztották; többé nem tudtunk bemenni. Ezért előbb a templom udvarán, majd – miután innen is kizártak bennünket – az épület előtt, az utcán folytattuk az istentiszteleteket. Kezdetben ezeket a rendőrség megpróbálta felszámolni – nem durván, csak körülvettek bennünket és felszólítottak, hogy „oszoljunk”. Mi, természetesen nem mozdultunk. Erőszakos fellépés sohasem történt, de ellenségeink jól bírták; négy és fél évig tartott ez az állapot; hetente háromszor, télen-nyáron, a szabad ég alatt voltak az istentiszteletek, s szerencsére, az időjárás mindvégig kegyes volt hozzánk; ha szemerkélt is néha az eső, annyira sohasem esett, hogy dolgunk végezetlen kellett volna hazamennünk. Nem mindenki bírta a megpróbáltatásokat, többen elmentek más felekezetekhez, főleg a reformátusokhoz. De a többség kitartott. Ám ekkor alakult ki barátságom az ún. demokratikus ellenzékhez tartozókkal. Közülük jó néhányan – Haraszti Miklós, Kis János, Bence György, Krassó György és mások is – eljártak utcai istentiszteleteinkre, beálltak közénk, bár ehhez – őszintén megmondták – a vallásos érzésnek nem volt köze, szolidaritásukat akarták megmutatni.
– Még Svájcban mesélted, hogy Isten mintha jeleket adott volna. A kutyára és a madárra gondolok…
– Egyszer odajött hozzánk egy kutya, leült ő is a fa alá, amelynél megálltunk, végig ott ült nagy békességben, meghallgatott engem és az énekeket, aztán amikor látta, hogy búcsúzkodunk már, elment. Másik alkalommal egy madár ült fölöttem a faágon… Én egyáltalán nem vagyok csodaváró ember, az én hitemet nem erősíti, ha számomra megmagyarázhatatlan dolgot élek át, mégis azt éreztem ilyenkor, hogy Isten figyel rám, vigasztaló üzenetet küld nekem… És ez nagyon sokat jelentett, mert elvesztettem a kollégáimat, a barátaimat és – bár igyekeztem tartani magam – nagyon el voltam keseredve.
– Hogyan vették el a szegedi templomotokat 1977-ben?
– Mi sehol se távoztunk önként; az volt az elvünk, hogy tettlegesen ellenállni nem kell, de a hatóság erőszakos fellépését megkönnyíteni nem szabad. Nem fogunk verekedni, dulakodni, de ahol törvénytelenül járnak el, ott leszünk, és ha azt akarják, hogy elmenjünk, vigyenek el onnan. Amikor az apámmal szolidaritást vállaló szegedi lelkészünk, Vadászi András kilakoltatását tervbe vették, gyülekezetéből a bátrabbak, öregek is, és mi, kollégái, elhatároztuk, hogy vele leszünk, ha megvédeni nem is tudjuk. Nem is fogtuk fel igazán ennek veszélyességét, mert – akár egy kirándulásra – a gyerekeinket is magunkkal vittük.
Az épület a Londoni körút sarkán áll, ma is ez a szegedi metodisták székhelye. A megadott időpontban megjelent a lakásosztály vezetője és az egyházi ügyekkel foglalkozó rendőrtiszt, bizonyos Nagy Béla, és a jelenlevőket távozásra szólította fel. A gyülekezet erre belekezdett egy zsoltárba. Ettől a „hivatalos személyek” zavarba jöttek, egy ideig álldogáltak, aztán közölték, hogy negyedórát kapunk a távozásra.
– Az imateremben gyűltetek össze?
– Nem, lezártunk minden ajtót, és az udvarra kihordott padokra telepedtünk, ott vártuk a kilakoltatókat… Negyedóra múlva az ott levő néhány rendőr megkísérelte szétrángatni a társaságot, de ez nem ment: mindenki ragaszkodott a helyéhez. Ezért URH-n erősítést kértek. Ekkor derült ki, hogy számítottak rá: nem fogunk önként távozni – előző éjjel Miskolcról egy kommandós egységet hoztak, és ezek a kommandósok jöttek most, egyébként fegyvertelenül. Egyenként cipelték ki az embereket; aki nem akart felállni, megemelték a vállánál fogva, úgy vitték ki az utcára. Ám akit kivittek, zsoltárt énekelve, nyomban megindult visszafelé –, így hát 15–20 rendőrből kordont vontak, hogy megakadályozzák a visszatérésünket. Maguk a kommandósok nagyon udvariasan viselkedtek, de ez a helyi egyházügyis és néhány szegedi rendőr nem tudott uralkodni magán, egy civilruhás nyomozó is tüzelte őket; elkapták a felállított emberek haját, csipkedték őket. Szerencsére, verekedés nem volt, de ez nem rajtuk múlott, hanem a kommandósokon, akik később elmondták nekünk, hogy nem tudták, mire jönnek, és nagyon szégyellik magukat. A rendőrök betörték a kaput, feltörték az ajtókat és a lelkész összes holmiját egy bútorszállító kocsira pakolták. A szószéket és még néhány istentiszteleti kelléket a kommandósok mentették ki – a civilruhás egyházügyis ellenére (őt még igazoltatták is, amikor nagyon „ugrált” már.) A lelkipásztort egy tarjáni bérház tizedik emeleti két és fél szobás lakásába zsuppolták – a hét gyerekével. Helyére rögtön betették az utódját – ő ma is szegedi metodista lelkész… Ezután a „kilakoltatott” gyülekezet elment egy pincébe, évekig ott tanyázott, majd – amikor már lehetett – a Bokor utcában vásárolt egy házat.
Még öt-hat nagyobb kilakoltatás volt, azért csak ennyi, mert nem minden „lázadónak” volt a templom mellett lakása. Nyolcvanegyig zaklatták a hozzánk tartozókat, ebben az évben ismerték el önállónak egyházrészünket Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség néven, ekkor költöztek a szegediek is mostani székházukba.
– Megváltozott az ÁEH vezetése?
– A vezetője ugyanaz maradt, de addigra levonult a brezsnyevi ideológiai hullám java, és mégiscsak Helsinki után vonultunk: Nagyon rossz visszhangja lett Nyugaton az egyházüldözéseknek. A mi hatalmasságaink belátták, hogy valamiképpen meg kell oldani a problémát, mert megszüntetni nem lehet. Megalakult a Testvérközösség, de azért még nyolcvanegy után is volt részünk kisebb-nagyobb zaklatásokban. Az elismerésünk 1981 október 1-jére esett, s erre a napra ünnepélyes istentiszteletet rendeztünk Nyíregyházán. De mivel ez hétköznap volt, minden hívünknél utánanéztek, kért-e szabadnapot, hogy részt vehessen az ünnepségen, s a munkahelyeket megpróbálták rábeszélni, hogy ne engedjék el őket. Évekkel később is előfordult, hogy egyik vidéki utamon elkapott a rendőrség, és félnapig fogvatartott. Éreztették velünk, hogy bár fogcsikorgatva elismertek bennünket, ezután se veszik le rólunk a szemüket és a kezüket.
– Hogyan bírtad átvészelni a nehéz éveket? Mennyire segített a családi összetartozás? Tudom rólad, hogy tizenegy testvéred van, neked magadnak hat gyereked, rajtuk kívül kettőt örökbe is fogadtál…
– Első három gyerekem a legvadabb években született… Engem mindenben támogatott a feleségem, egyszer, két nap után, még a rendőrségi fogdából is kihozott a határozott fellépésével, s ezt a harcot nem is tudtam volna másképp végigcsinálni. Ellenpéldaként ott van a bátyám, aki ezt a támogatást nem kapta meg; szét is hullott a családja… Állandó feszültségben éltünk – hátha ma újra jönnek, ismét behívnak, megint házkutatás lesz –, megértem, hogy sok elvbarátom idegei felmondták a szolgálatot. Ráadásul mi – elég balga módon – a gyerekeinket is mindig magunkkal vittük, például az első fiamat – még járókás volt – Szegedre – évekig dadogott ezután… Mégis azt hiszem, hogy egyéniségük fejlődése szempontjából ennek is haszna volt, hogy évekig egy fa volt a templomuk, amin egy mécses lógott…
– Haragszol a metodista egyház vezetőire?
– Nézd, ők szorosan együttműködtek a hatalommal ebben a szomorú ügyben, ugyanakkor pietista kegyességű emberek voltak, nem tudom, hogyan küzdöttek meg önmagukkal. Keresztyén vagyok: sem rájuk, sem híveikre nem haragszom, s elfogadom a külön karámot, mígnem „lesz egy akol és egy pásztor”.
A visszaúton – a Szent Gotthárd-alagút előtt dugóba kerültünk. Áldozócsütürtök előtti csúcsforgalom volt, – mindenki délre igyekezett. Másfélórás araszolgatás után – 2–3 kilométert juthattunk előre – elfogyott a türelmünk. Kiálltunk a sorból, s – őrült magyarok – elhatároztuk, hogy felmegyünk a hágóra, lesz, ami lesz! A Szent Gotthárd-hágó azonban lavinaveszély miatt zárva volt, ezért egy távolabbi másikkal próbálkoztunk. Kétezer méter magasan, helyenként hófalak között, észveszejtően kanyargós, de száraz utakon kanyarogtunk órák hosszat, Svájc rétoromán vidékein, amíg csak – a tervezettnél öt órával később – le nem értünk Olasz-Svájcba, a pálmafás-öröknyárias Ticino kantonba, a legmagyarabb és legeurópaibb gondolkodó – Bibó István – nevét viselő tanácskozás helyszínére.
Nyaktörő út volt – meg is kérdeztem közben: „Nem gondoljátok, hogy Isten azért büntet benneteket, mert egy ateistát vettetek magatok mellé?” – „Isten nagyvonalúbb ennél” – fordult hátra Gábor… – Nyaktörő út volt a tükörsimára koptatott nyári gumikkal, de semmivel sem veszélyesebb és kanyargósabb annál, amit Iványi Gábor tett meg a Kádár-korszak utolsó két évtizedében – ugyanazzal a halálos, bárha nem halálraszánt nyugalommal, amellyel az örök hó birodalmában a volánt fogta.
Az ő hite kősziklára épült.
Én csak Isten nagyvonalúságában bízhatom.
(Délmagyarország, 1991. december 18.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből