Dér Zoltán: Megér egy misét
7 Nap [Szabadka], 1985. június 14.
Szekszárdi mise címmel érdekes könyvecske jelent meg nemrég a budapesti Szépirodalmi Kiadónál. Szerzője Baka István, aki Szegeden él, s akit eddig kemény és tömör verseiből ismertünk. Új könyvét a szomszédság okán kezdtem el olvasni, de olvasás közben erről teljesen másféle kapcsolatra terelődött a figyelmem.
Az alig hat ívnyi kötet négy írást tartalmaz, de én a címadó Szekszárdi misét vélem olyannak, amely bizonyosan megér egy misét, vagyis néhány órai ráfigyelést. Azt, aki tér- és időváltásokkal operáló olvasmányra szomjas, a másik három írás részesítheti ilyen élményben, A völgy felett lebegő lány még költői részletekkel, bulgakovi bizarrságokkal is szolgál, de olvasmánynak csak a Szekszárdi misét merném minősíteni.
Címe egy állítólagos Liszt-mise címével azonos, melyet Séner János szekszárdi karmester-muzsikus szeretett volna bemutatni. Ez a Séner magyarországi németnek született, az apja is gazdatiszt volt, tehát pályája nagyon hasonlít Liszt Ferencéhez, még egy napon is születtek. Séner azonban megrekedt és elsüllyedt a szekszárdi közegben, akár Gaál Ferenc Szabadkán. Egyik művének néhány motívumát – az elbeszélés szerint – Liszt föl is használta, egyszer – mikor Liszt Szekszárdon járt – találkoztak is. Így Sénerben a kapcsolat tudata erős. Érzékenyen őrzi a mester közönyös gesztusait, de a rivalizálás ostoba ingere helyett ő az alázatra nevelte magát. Nagy becsvágya, hogy a mester Szekszárdi miséjét egyszer mégiscsak bemutassa. A partitúra azonban nincs sehol. Talán nem is létezik. A világból már kivonult, nagyon öreg Séner – egy zenemű-kereskedő özvegyének levelére – érte megy a fővárosba. Az ömlesztett kottahalomban nem találja. Éppen zajlanak a millenniumi események, fölszáll ő is egy léggömb kosarában, de vihar jön, ő rosszul lesz, s félholtan utazik haza. Ocsúdás közben veszi észre, hogy a Szekszárdi mise partitúrája ott van a kosárban, tehát megvan. A hajón azonban valaki magához kéreti, s ez a valaki Liszt Ferenc, aki tíz éve halott. A megdöbbent Sénernek tudtára adja, hogy évente egyszer módja van föltámadni, s kárpótolni azokat, akik megérdemlik. Ezúttal Sénert szemelte ki, őt a Szekszárdi mise méltó bemutatójához segíti hozzá.
A megdöbbent Séner kétkedése hamar föloldódik, s a két muzsikus között izgalmas eszmecsere bontakozik ki arról, miért nőhetett Liszt világhírűvé, s miért maradt a sárban Séner. A kérdés Sénert emészti, úgy véli, azért rekedt meg, mert azonosult a magyarsággal. Liszt szerint ez nyereség, mert otthonra talált Séner, ő ezt sohasem érte el. Liszt szerint a tehetség volt kevés Sénerben, de ezt jósággal, tapasztalattal közli.
Ez után az eszmecsere után még egy kurta zárófejezet következik. Ebből megtudjuk, hogy Sénert a sekrestyés találta meg holtan a templomban, ahová bizonyára a mise bemutatása végett mehetett. Ezt azonban már csak következtetjük, s nem is lényeges ez a záradék, mert az előzményekből úgyis gyanítottuk, hogy Séner találkozása Liszttel lázálom műve. Könnyű erre a magyarázatra jutnunk, mert Kosztolányi emlékezetes novellájában, A cseh trombitásban ugyanez történik. Ott is az élet semmivé lett nagy ábrándja valósul meg a halál előtti lázas állapot víziójában, épp csak ott Beethoven jelenik meg s nem Liszt.
A rokonság tehát nyilvánvaló, még a vidéki művészsorsok reménytelensége is közös, mégsem ez ragadta meg a figyelmünket, hanem az eredetiség, mellyel Baka István a maga gondjait s a korét a történetbe szövi. Séner, mint jeleztük, a maga elsüllyedését azzal magyarázza, hogy asszimilálódott. A szabadságharcban való részvételének emlékei is ezért úsznak be az elbeszélés hézagaiba. Úgy véli, ezért maradt le a világszínpadokról, de igazolja is a maga azonosulását: a szabadságharc nemzetéhez asszimilált. Liszt meg arról értekezik, hogy azonosult volna ő is, de benne épp az idegent, a világpolgárt szerették a magyarok. Aki nem látta őket közelről.
Ebben az eszmecserében sok az eredeti elem, de adódnak olyan gondolatok is, melyeket Lukács Györgytől, Németh Lászlótól, Bibó Istvántól ismerünk. Hozzá Séner lázálmának eseményei olyan világosan és szabatosan zajlanak, hogy okkal neveztük értekezésnek az eszmecserét. Hogy ne váljon azzá, Baka ennek érdekében dokumentumszerű bedekkerszöveget sző be a történetbe a millenniumi Budapestről, s egy szerelem nyers emlékképeit 1848-ból, csatavesztés, sebesülés és menekülés emlékeivel egybeszőve.
Bizonyos, hogy e részletek révén révén eredetibbé válik az elbeszélés világa, de kuszábbá is, s igazán jelentősnek csak Liszt és Séner találkozását érezzük. Ez azonban elég ahhoz, hogy a kísérletet ígéretesnek hihessük. A hiteles beszédű költő láthatóan sok erőt fordít arra, hogy a cselekményesség, a játékbonyolítás modern fortélyaival is élni tudjon; egyelőre nagyon is szembeötlő ez az igyekezet. Azt hisszük, prózája is meggyőzőbben szervesedhet a mag felől.
7 NAP, 1985. JÚNIUS 14. SZABADKA