Edzésben. Beszélgetés Baka Istvánnal. (Beszélgetőtárs: Dlusztus Imre)

       
A Kincskereső szerkesztőségében egy kávé mellett ülünk – ennél jobb, alkalmasabb kezdést nem tudok elképzelni, hisz Baka István oly régi ismerősöm, hogy az olvasó számára semmiféle egzakt bevezető leírást, jellemzést nem tudok megfogalmazni. Ilyen módon azzal kezdem, hogy megkérdezem: hogy vagy, erre ő azt mondja, hogy ugye nem a közérzetem érdekel. Ezzel túl is vagyunk a legelején.

       – Tegnap érkeztél vissza Szekszárdról, szülővárosodból. Egykori gimnáziumotokban, a Garayban jártatok földiddel, Mészöly Miklóssal. Szekszárd köt össze benneteket?

       – Tulajdonképpen ez teremtett közöttünk kapcsolatot, hiszen egyformán ragaszkodunk a szülővárosunkhoz, de úgy érzem, hogy ma már más tartalmak is jellemzik a barátságunkat.

       – Miről beszélt Mészöly?

       – A legfontosabb és a legszebb gondolata az volt, amellyel a világhoz és az íráshoz való viszonyát fejezte ki: "korábban csak ítélkeztem, most pedig megbocsátok a világnak". Szép kisregénye, a Megbocsátás is Szekszárdon játszódik, s különös dolog, hogy az általa megírt házban valóban egy bírósági írnok élt korábban, s erről ő nem tudott.

       – Mi foglalkoztat most?

       – Szeretnék verset írni végre, hisz az idén csak egy született, jó volna elolvasni azokat a könyveket, amelyek fölgyülemlettek az íróasztalomon, és szeretnék lélegzethez jutni egy kicsit.

       – Nem látványos, amit végzel, legalábbis nem lehet túl gyakran találkozni veled, a neveddel, a műveiddel, mégis rengeteget dolgozol. A kiadók fölfedeztek téged, mint pontos és jó fordítót.

       – Igen, van munkám. A napokban jelent meg Arszenyij Tarkovszkij verseinek a gyűjteménye, melyet én ültettem át magyarra. Most adtam le azt az ezer sort, ami a készülő Brodszkíj-kötet nagy részét képezi. Rigó Béla szerkesztésében a megszokottnál vaskosabb Viszockíj-összeállítás készül, ebbe is fordítottam közel ötszáz sort.

       – Tehát vannak mentségeid arra, hogy miért nem írsz verset?

       – Mentségeim és terveim is vannak. Prózát is szeretnék írni, de ezen legalább fél évig csak gondolkodni szeretnék, szükségem van erre a fölkészülési időszakra, hisz október óta csakis a fordítás töltötte ki a napjaimat.

       – Úgy hallottam, hogy a bolgár, orosz, ukrán és lett költészet tolmácsolása mellett most a svéd líra hazai megismertetéséért is tettél valamit.

       – Egy XVIII. századi svéd, Bellman verseit fordítottam. A Villon és Csokonai műveihez erősen hasonló verseket nyersből fordítottam pontosan leírt, ám roppant bonyolult ritmusképlet alapján. Minden nehézsége ellenére élveztem a munkát.

       – Egyre teljesebb az életműved. Költőként lettél ismert – nemrég a Radnóti Társaság díját vehetted át –, s az elismertség olyan fokára jutottál, amire minden költő vágyik: plagizálták egyik művedet. Írtál prózát, drámai művet és foglalkoztatott fordító vagy.

       – Mindezek közül alighanem a fordítás igényel némi kommentárt. Ez egyrészt pénzkereseti lehetőség, másrészt nagyon jó gyakorlat a mesterség biztonságos műveléséhez. A műfordítás alapos ismeretséget alakít ki a nyelvvel. Olyan ez, mint a futóedzés a futballistának, aki a tréninggel a lábában jobban tud futni a labdával.

Délmagyarország, 1988. március 17.