Égés

        
Téli alkony. A láng
fahasábot ölelget –
szél kócolja haját
asszonyfej-sziluettnek.

Hogy hullámzik e haj,
vakitóan-aranyló!
De amit betakar,
nem látod az arcot.

Robogó viharába
a fésü se téphet:
szeme villog, a lángja
ha rád lel, eléget.

E tüzet lesem egyre.
Száz nyelve beszél is,
szól lobbanva „Te engem",
szól lankadva „ne érints!"

El is önt a meleg.
Csontom ropog, és ez
hangzik „még közelebb!",
majd „ne, eressz, elég lesz!"

Lobogj csak előttem,
mint bandita, tépett
gúnyáju, a döbbent
éjben, tüze még egy

telemnek! E göndör
hajfürtöt öröktől
ismerem. És mi téged –
a sütővas is éget!

Ugyanaz vagy, akárcsak
valaha. Teneked nem
kell álca-hasábfa,
lecsupálva, mezítlen.

Egyedül te vagy az,
aki elnyeri végre:
mérheted önmagadat
a sorshoz – elégve!

Mélyes mélybe futó,
aki ég fele szökken,
tarkálló, ragyogó,
hát itt vagy előttem!

Rejted az arcodat, ám
a lényed elárul,
senki se tudna talán
a hűlt hamujából

így feltörni, magát
elemésztve, kifúlva.
Meghalnál, de a vágy
feltámasztana újra.

Vétkezz, szórjad a lángot
a világra, magadra!
Táncolj, mint a menádok,
ajkadat beharapva!

Vézna vállaidat
sírás rázza, süvöltözz!
Ő, ki az ég ura, hadd
nyeldesse a füstöd!

Így recseg, omlik alá
a selyem, ha kibomlott.
Fellobban hol a száj,
hol az arc, hol a homlok.

Így hagyják el a sebzett
hal testét is az ikrák,
így pattognak, a mennyet
csillagozva a szikrák.

Ugyanaz vagy, akár
rég. Ha kifogysz, mi marad?
Sors-hamu, lét-üszök, árny,
kihülő parazsak,

tél, fagy reggeli fénye,
seprű tánca a hóban.
És feldúlva, kiégve
elmém romjai holtan.

                                1981