„Égtájak célkeresztjén” (Beszélgetőtárs: Szepesi Attila)
Szegeden, egy Tisza-parti blokkházban él a József Attila- és Weöres Sándor-díjjal kitüntetett költő, író, műfordító. Ám aki a műveit – köztük „többdimenziós” drámáit olvasta, tudhatja, hogy ez csak a látszat: Baka István belső élete egy titokzatos kisvárosban zajlik, ami Szegedre is emlékeztet ugyan, de szülővárosára, Szekszárdra talán méginkább. Rejtelmes lények, angyalok és vámpírok, szentek és varázslók népesítik be ezt az időtlenbe-merült, lidércnyomásos települést, ahol összemosódik a jelen és a múlt, a nappal meg az éjszaka.
– Szekszárd az én számomra nemcsak a szülővárosom, hanem az az ideális, emberléptékű kisváros is, amelynek – a platóni barlangban ülve – falra vetődő árnyképeit bámulom gyerekkorom óta. Itt még ünnep volt az ünnep, a kukoricafosztás, a disznóvágás – közösségi ünnepek, amelyeken én csak vendégként vehettem részt, mert a családom már kiszakadt a paraszti környezetből. Apám az ötvenhetes tisztogatásokig, anyám nyugdíjazásáig a rendőrségen dolgozott. S hogy mégsem a gyerekkor édenébe vágyom vissza, ennek oka az, hogy gyámoltalan, visszaütni nem tudó gyerek voltam, sokat szenvedtem iskolatársaimtól. A kamaszkor más volt – a gimnázium egyik sztárja, érmes versmondó és önképzőköri elnök lettem, akinek még a természettudományos tárgyakból való bukdácsolást is elnézték. Egyszerű, sokáig vakolatlan, sátortetős házunk kertjében Van Gogh napraforgói álltak, az ablakom előtti körtefa helyére Rilke váratlanul termőre fordult fügefáját képzeltem, de képzelhettem Janus Pannonius tél közepén kivirágzó mandulafáját is. Egy Rómát bemutató albumban találtam egy Beatrice-ábrázolást – pontosan olyan volt, mint kamaszkorom legnagyobb és reménytelenül-boldog szerelme, egy Edit nevű gyereklány a II. bé-ből… Ettől a várostól, amelynek valóságos, megkínzott-verítékes arcát sohasem ismertem, bár Baka-őseim az újraalapítói voltak a török idők után – ettől a platóni árnyképtől próbáltam szabadulni egyetemista koromban, majd 1974-ben (kétévi szekszárdi tanárkodás után) visszakerülve Szegedre, a Kincskereső szerkesztőségébe. Aztán, amikor már lakásom is volt Szegeden (a Móricz Zsigmond-ösztöndíjból gyűjtöttem össze a beugrót), rájöttem, hogy panelfalak közt képtelenség zavartalanul és másokat sem zavarva dolgozni, ami nálam írógépkopogást és nem túl halk zenéket jelent. Kezdtem hát visszajárni az otthoni, csendes házba; szüleim mindig örömmel fogadtak, évek óta lemezjátszó is van ottani rezidenciámban (addig a magamét cipeltem); ami igazán fontos – vers, kisregény, műfordítás –, javarészt itt került papírra, Mozart, Mahler, Liszt és Sosztakovics zenéjének kíséretével.
– Közben újraálmodtad a régi várost.
– Ma már tudom, Szekszárd a Háry János-i kvaterkázások, a Halálfiaiból megismert művelt úrilányok városa (én már öregasszonyként láttam őket, molyrágta muffjaikkal, a kisvárosi exközéposztályt felvonultató koncerteken), és Mészöly Miklós bírósági írnokainak, becsületbeli halált haló atlétájának városa is, – ezzel az irodalommá vált múlttal én akkor békültem meg igazán, amikor a magam nosztalgiáit kezdtem kiírni magamból.
– Író mégis Szegeden lettél, egyetemi éveidben.
– A Tiszatájban engem is, mint mindannyiunkat, Ilia Mihály mutatott be. Már első, félve átadott verseimnek közlést ígért, mégis egyre újakat és újakat kért tőlem. Egy év is beletelt, mire – ' = ’69 februárjában – debütálhattam. Évekkel később jöttem rá, ez a halogatás arra kellett, hogy Ilia szerkesztő úr meggyőződhessen róla: valóban érdemes foglalkozni velem. Természetesen a legutolsó verseimet közölte. Én ezután jó félévig nem jelentkeztem, s amikor egyszer az utcán véletlenül találkoztam vele, rettenetesen letolt: mit képzelek, nem léggömböket akar ő röptetni, hol vannak az új dolgaim? Nem voltak, mert közben megházasodtam, anyagi és lelki gondok nyomasztottak, de az ő – szelíd természetétől szokatlan – kirohanása annyira meglepett, hogy nem mertem nem írni, nem mertem őt tovább kerülni. Közölt is folyamatosan, bár később bevallotta, sokáig nem tartott igazi „favoritnak”. Össze-összefutottam Veress Miklóssal, Temesi Ferivel, Zalán Tiborral, összejártam az az akkoriban még nehéz természetű Zelei Miklóssal, de nem voltam társasági lény. Kocsmába nemigen jártam. Tejet és narancslevet ittam. Akkor még közelebb álltak hozzám újbaloldali barátaim, akikkel Rittersporn Gábor, a ma Párizsban élő történész ismertetett össze. = ’68 csalódásai, Szovjetunió-beli diákútjaim lassan távolítottak el a kommunista utópiában való hittől, amely – ateista neveltetésem miatt – az istenhitet pótolta számomra. De ez megint egy más történet. Szegedről én mégiscsak a magyarságomra és középeurópaiságomra való ráébredést kaptam inkább. Ilia Mihály higgadt elemzései, a tőle kapott erdélyi, vajdasági könyvek, folyóiratok nyitották ki a szememet.
– Sokarcú író vagy, szinte minden irodalmi műfajban otthonosan mozogsz.
– Hogy sokműfajú lennék? Én sokáig csak verset akartam írni, s ha nem ment, dacból fogtam másba. Különösen a műfordítástól féltem, azt hittem, elszívja az „alkotóerőmet”, holott – amióta már rendszeresen annyit fordítok, amennyit saját versként húsz év alatt tudom összehozni, a versíró kedvem, fantáziám is meglódult, új ösztönzéseket kapott – olykor szemérmetlenül saját fordításaimból lopkodok témát, ritmusokat, rímeket… Prózát harmincéves koromig nem mertem írni, bár gyerekkoromban rögtönzött kalóz- és vadnyugati históriákkal szórakoztattam az iskolatársaimat. Igaz, azt sohase tudtam összefüggően elmondani, mi történt velem egy nappal, vagy akár néhány órával azelőtt. 1978 őszén, harmincévesen, nyomasztó és nyomorúságos szegedi évek után (és előtt, mert a „java” még hátravolt), egy esztendeje verstelenül írtam meg az első „fantasztikus realista” novellámat, melynek hőse visszatér szülővárosába, ahol doktor Bártfay főelvtárs és az őt szolgáló, szegedi figuráról mintázott, nyomorék léggömbárus uralkodik, s ahol a Jézust kétezer éve visszaváró Mária Magdolna ül a templomlépcsőn. Ezt a novellát ne keresd a Beavatások című, közelmúltban megjelent prózaválogatásomban, mert teljes egészében bedolgoztam drámakísérletembe, A völgy felett lebegő lányba. Ez a félig verses darab egy kamaszkori mesémen alapult. 1987-ben még egy drámát írtam – Goethe-ballada ihlette meséje szerepelt már kisregényemben, A kisfiú és a vámpírokban – A korinthoszi menyasszonyt. Mindkettőt drámaformában írt szövegnek tekintem, dráma akkor lenne belőlük, ha színpadra kerülnének. Utóbbit Sándor János fel is vétette a szegedi színház tervei közé, de még az igazgatóváltás előtt történt…Bárhogy is lesz, azt hiszem, jobb, ha történeteimet továbbra is lelkem színpadán játszatom le, a színház világa nem nekem való: túlságosan visszahúzódó és sérülékeny vagyok hozzá.
– Műveidben állandóan ott kísértenek a végső kérdések, Isten és a túlvilág, az egymásra rétegződő és „átjárható” korszakok, a Sátán és az angyalok.
– Ateista vagyok, nem hiszek Istenben, legfeljebb a Sátánban. Sohasem értettem az őszintén és feltétel nélkül hívőket, pedig már különböző felekezetű papokat is kifaggattam, hogyan tudják összeegyeztetni a mindenható Isten létével, Isten jóságával a világunkat uraló gonoszságot és erőszakot. Karamazovi kételyeimre senkitől – Istentől sem – kaptam megnyugtató választ. De talán meg sem érdemlem… Mégis: Istenben nem, de hiszek az angyalokban, azaz az angyali principiumában, ami érthetetlen módon – megvan bennünk, emberekben is. S mivel a rosszra találhatunk racionális, „földi” magyarázatot, de a szépségre és a jóságra nem – fel kell tételeznünk valamilyen transzcendens, „angyali erő” működését.
– Milyen új munkáid vannak készülőben, megjelenőben?
– Az idei könyvhétre, ha minden jól megy, Farkasok órája címmel új verseskönyvem jelenik meg, amely zömében az 1989 tavasza óta írt verseimet tartalmazza. Ilyen sokat ilyen rövid alatt még sohasem tudtam tető alá hozni, de hát izgalmas, reménységgel és kiábrándulással teli élveket éltünk át, s bár közvetlenül soha semmire nem reagáltam, az állandó változások a korábbinál jóval több verset hoztak ki belőlem. Jó volna újra prózát is írni; most már nemcsak egy válogatott-gyűjteményes verseskönyvön vagyok túl (Égtájak célkeresztjén, 1990) hanem egy próza-összesen is, ez Beavatások címmel tavaly jelent meg a Pannon Kiadónál, – ebben a műnemben is valami újat kellene kezdeni. Álmodozom egy Orpheusz-regényről – a hetvenes-nyolcvanas évek mítikussá alakított Balkánján játszódna – , de egyelőre se időm, se türelmem hosszabb kompozícióhoz. Az idén talán megjelenik két műfordításkötet is, amelyekben nekem is sok munkám van: Vlagyiszlav Hodaszevics, illetve Marina Cvetajeva versei. Mostanában ismét depresszió kerülget, a gyérebb, de azért érkező műfordítói megbízások rángatnak ki a kátyúból.
Pesti Hírlap, 1992. március 31.
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből