„Ezt már ne te énekeld meg, Zsenya!
Ez a felszólítás valamikor ’85–86-ban hangzott el, a „glasznoszty” kezdetén, címzettje pedig Jevgenyij Jevtusenko, a hruscsovi olvadás dalnoka és világjáró népszerűsítője, aki – bár a magyar ’56-ról egy szava sem volt és minden bírálatához hozzátette: „Tartsatok engem kommunistának!” – álbátorságával több ízben kiérdemelte a kopasz főtitkár rosszallását. Talán ennek köszönhette, hogy a brezsnyevi fellendülés (ma pangásnak nevezik) idején is megőrizhette előkelő pozícióját, s míg olyan igazán nagy költők, mint Borisz Paszternak vagy Anna Ahmatova életük végéig nem tehették ki lábukat a Szovjetunióból, ő tovább járta a világot az épphogy megtűrt „ellenzéki” költő hamis pózában tetszelegve, Voznyeszenszkijjel együtt folyamatosan átejtve a hiszékeny Nyugatot, miközben otthon igazi nagyságok (Arszenyij Tarkovszkij, Viktor Szosznora, Gennadij Ajgi és mások) senyvedtek a szörnyű szovjet társbérletekben, levegőhöz – azaz kiadáshoz – csak nagy ritkán és a hatalom hazug kényéből jutva. A ’70-es évek elején fiatal leningrádi költő panaszolta, hogy „Zsenya” szóba sem áll se vele, se más „kezdőkkel”, hogy a saját nagyságán, szereplésein kívül semmi sem érdekli. Ezen én – kezdő magyar költő – meglepődtem, mert a mi akkori „nagy öregjeink” (sőt még az igazi nagyok is) akkoriban látták be, hogy legitimitásukat éppen az ifjú követők raja biztosítja, ezért nyakra-főre fedezték fel a tizen-huszonéves zseniket, egész antológiasorozat (Költők egymás közt, A magunk kenyerén stb.) épült erre a nem mindig őszinte ölelkezésre. De Zsenyának nem erre a hamisságra volt szüksége, ő tovább járta a maga útját – Moszkvától Los Angelesig és Peregyelkinótól Párizsig –, és a szovjet viszonyokat többé-kevésbé már ismerő közép-kelet-európai értelmiséget hányinger fogta el a nyilatkozataitól – a verseit, mellesleg sose becsülték túl sokra ezen a tájon.
Aztán jöttek a sorozatos főtitkártemetések, melyek alatt Zsenya – becsületére legyen mondva – hallgatott –, majd jött Gorbacsov, és a mi nagy oppozícionista barátunk cikksorozatot kezdett írni „Oroszország tiszta nemzedéke” címmel, értve ez alatt az orosz – tessék figyelni, már nem szovjet – ifjúságot, valamint annak tanítóját: önmagát. És a hiszékeny Nyugat ezt is beszopta, mint eddig mindent, hiszen ennek a fű alatti ellenállásnak olyan „hiteles szaga” volt. S ami az irodalmat illeti, J. J. maga mutatta be a Junosztyban és másutt az orosz irodalom idáig mellőzött vagy betiltott értékeit, köztük olyanokat – Gumiljovot, Hodaszevicset, másokat –, akik a kollaboráns Magyarország antológiáiban már tíz-húsz éve szerepeltek s mostanában kiadás előtt áll a kötetük is, ha a „piacgazdaság” bevezetése el nem lehetetleníti… S ki szólalt meg elsőnek a moszkvai puccs súlyos kudarca után? Netán a gorbacsovi érában is csak megtűrt „avantgárdista” csuvas-orosz Gennadij Ajgi? Vagy a „Moszkovszkoje vremja” nevű ellenzéki írócsoport valamelyik, eddig kevés nyilvánosságot (a magyarban glasznosztyot) kapott tagja? Ugyan, mit képzelnek, hölgyeim és uraim? Kockás sapkájában, ízléstelen nyakkendőjében Jevgenyij Jevtusenko tűnt fel – többek között a magyar televízió képernyőjén, és ő mondta el azt a silány csasztuskát (Rab Zsuzsa fordításában – isten bocsássa meg neki!), melyet nemcsak egy magyar vagy orosz, de még egy némileg művelt „szovjet” költő is szégyellne.
Örülünk a fordulatnak, de féltjük is – többek között a magukat mindig feltaláló, otthon a Pártot, külföldön az Ellenzéket képviselő Zsenyáktól, akiket a zsenyikkel amúgy nehéz összetéveszteni. Hadd csatlakozzam a néhány évvel (de szinte egy történelmi korszakkal) ezelőtti baráti-írótársi felszólításhoz: – „EZT MÁR NE TE ÉNEKELD MEG, ZSENYA!”
(Délmagyarország, 1991. augusztus 28.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből