Federico García Lorca
„Hej, Federico García!"
Legutóbb Nyikolaj Gumiljov orosz költőről beszéltem, akit a bolsevikok végeztek ki 1921-ben. Évtizedekig tartó rémuralom nyitánya volt ez, s talán nem véletlen, hogy a sötét erő másik oldala, a fasizmus is hasonlóképpen bánt el a költészettel.
Federico García Lorcát 1936-ban, a spanyol polgárháború első napjaiban állították falhoz Franco tábornok falangistái. Akárcsak Gumiljov, Lorca sem politizált. Az ő elpusztításának sem volt más oka, mint az, hogy verseket írt. Nem dicsőítő rigmusokat a nagy vezérhez, hanem verseket. Önkényesen kiválasztott szavakat rakott egymás mellé, s csak arra ügyelt, hogy a sorok vége összecsengjen, vagy még arra sem, ami még gyanúsabbá és feleslegesebbé teszi a dolgot.
Vagy ahogy a később hasonló sorsra jutott Radnóti Miklós megfogalmazta:
„Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
Hej, Frederico García!"
(Federico García Lorca)
Ma már tudjuk, hogy a kegyetlenkedés mindennapos volt a köztársaságiaknál is. Francoék a proletárokat írtották, ők a papokat, polgárokat és – moszkvai sugalmazásra – egymást, még a nemzetközi brigádok önkénteseit sem kímélve. A káini bűntettet ebben az esetben mégis a fasiszták követték el.
Mert a költő, a költészet a teremtés ábeli oldalán áll. Áldozatának füstjét szívesen fogadja Isten, méltán kelti fel a káini erők irigységét, testvérgyilkos dühét. A káinok 20. századi harcában mindkét oldalon elsőként az ábelek estek áldozatul.
García Lorca alakját Radnóti Miklós helyezte el a magyar költészet panteonjában. Verseinek fordítására jóval később került sor.
Az első teljesebb, a verseken kívül a költő drámáit, legfontosabb tanulmányait is tartalmazó kötet 1963 karácsonyára jelent meg. Persze, csak az évszám biztos, a karácsonyhoz én kötöm, mert ezt a könyvet kértem ajándékba, s aztán hosszú téli éjszakákon olvasgattam lenyűgözve szekszárdi házunk konyhájában a rég kialudt sparherd mellett dideregve, mégis az andalúziai narancsligetek forróságában járva.
Lorca végtelenül színes versei, legkedvesebb színei, a zöld és a narancsszín számomra ma is karácsonyi hangulatot árasztanak. Talán, mert a költő különös, egzotikus színeit a karácsonyfa zöldjére, s a hatvanas években még ajándékértékű, selyempapírba bugyolált narancsokra fordította le már akkor is erősen lokális képzeletem.
Lorca a legspanyolabb spanyol vidék, Andalúzia szülötte. Andalúzia persze attól a legspanyolabb, hogy évszázadokig a mórok uralták. És attól, hogy itt él a legtöbb cigány. A latin és a még ősibb ibér vér ettől a keveréktől forrt fel. Lorca verseiben is a mór ékesszólás pengéi s a cigánylegények kései villognak. Ami igazán spanyol és paraszti benne, az a halálmegvető rátartiság komor, bár kissé korlátozott fensége. Ebben a költészetben, mint a szerelmi vetélytársak piactéri összecsapásában, minden szónak a halál a fedezete. Nincs színesebb és nincs gyászfeketébb világ, mint ami Lorca cigányrománcaiból vagy a Torreádor-siratóból tárul elénk. Az sem véletlen, hogy a költő legszebb versét egy bikától halálra sebzett torreádornak szentelte. Annak az embernek, aki a halál misztériumát játszotta el viadalain vérszagtól reszkető orrcimpájú közönsége előtt.
Lorca és a festő Salvador Dali. Lorca és a zeneszerző Manuel de Falla. Lorca és a filmrendező Luis Buńuel. – Alig akad a 20. századnak olyan Hispániától ihletett művésze és művészi tette, amely mögött nem az ő véres, számonkérő árnya sötétlik. Ám Lorca Radnóti és a hatvanhármas kötet óta a mi költőnk is. Különösen a spanyolul nem tudó, de a nyersekből is kongeniális kötészetet varázsló Nagy László tette azzá. Én se tudok spanyolul, de nem hiszem, hogy a cigányrománcok vagy a siratóének sokkal jobb lehetne az eredetiben. És a háború utáni évek legjobb magyar operája, Szokolay Sándor Vérnásza is García Lorca drámája nyomán született.
(Szegedi Rádió, 1993)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből