„Felnőttek, mi békére vágyunk!

       
1986-ban a bulgáriai Gyermekkönyvhéten vendégeskedtem, még­hozzá Ruszében, az egykor gazdag Duna-parti kereskedővárosban, ahol a Nobel-díjas Elias Canetti, a németül fogalmazó szefárd-zsidó író született. Canetti szülőházát ugyan nem tudták megmutatni lelkes pinoírvezető-vendéglátóim, viszont jó néhány alkalmat teremtettek, hogy potenciális bolgár gyermekolvasóimmal találkozzam. Egy ilyen találkozón hangzott el az alábbi kérdés: – Hogyan harcolnak a magyar gyerekek a békéért? – Zavarba jöttem, mert engem nem tanítottak be előre, mint a kérdező fekete szemű piros nyakkendőst. Visszakérdeztem: – Előbb ti mondjátok meg, hogy a bolgár gyerekek hogyan harcolnak? – Némi hümmögés után megszületett a válasz: – Hát plakátokat rajzolunk, gyűléseket szervezünk és táviratokat küldünk az amerikai elnöknek. – Egy pillanatra magam elé képzeltem Ronald Reagant, amint a reggeli lágytojás mellett aggodalmas arckifejezéssel a bolgár gyerekek táviratait olvasgatja, de aztán erőt vettem magamon, és kivágtam: – A magyar gyerekek pontosan ezt csinálják. – Ettől mindenki felderült, – mehettünk ebédelni…
       Talán ebből is látszik, hogy a „békeharc” már ekkoriban sem töltött el különös lelkesedéssel. (Mellesleg korábban sem: a hetvenes évek elején hónapokat, sőt egy teljes tanévet (’71–72) húztam le a Szovjetunióban, s ekkor figyeltem fel a béke megvédéséről szónokoló s ugyanakkor a szovjet hadsereget dicsőítő vezércikkek skizofréniájára.) A békéért harcolni olyasmi, mint az önmegtartóztatásért szeretkezni – hadd idézzem pontatlanul ezt a nemrégiben megismert aforizmát!
       De, sőt DE! A napokban jutott el hozzám a vajdasági magyar gyerekek hetilapjának, a Jó Pajtásnak október 24-i száma, amelyben egy igazi – gyerektől származó – „békeverset” olvastam. Versnek nem is vers, még gyerekversnek sem igazán jó, de ami az érvényességét illeti – a „téves csatatérre” hurcolt férfiak fiainak, öccseinek ennél hitelesebb vallomásával sohasem találkoztam. S ennél bölcsebb helyzetmegítéléssel is alig.
       Ismét az Andersen-mese igazsága ragyog fel a képzelt ruhában parádézó uralkodót az ártatlan gyermek leplezi le: – „Meztelen a király!” – Hadd ajánljam figyelmükbe a vajdasági Kapuszinában lakó, 7. osztályos Kovács János döcögős, mégis hiteles „békeversét”! Íme:

                                                                   Meddig folyik e gyászos harc?
                                                                   Meddig lesz még sápadt arc?
                                                                   Meddig folyik emberek vére?
                                                                   Meddig harcol országunk népe?

                                                                   A gyilkos fegyvert mikor dobják el?
                                                                   És miért nem intézik ezt csendben el?
                                                                   Aggódó szülők meddig fognak sírni?
                                                                   Fiaikat csak fényképen látni?

                                                                   Felnőttek, mi békére vágyunk!
                                                                   Maradjon meg a mi országunk!
                                                                   A fehér galamb mikor száll fel?
                                                                   A fegyvert mikor dobják már el?

                                                                   Épüljenek szép óvodák és iskolák
                                                                   – körülöttük nyíljon millió virág! –
                                                                   testvérnépet összekötő szép hidak,
                                                                   hegyekbe vájt nagy alagutak.

                                                                   Mi békére vágyunk, felnőttek!
                                                                   Ezt üzenik nektek a gyerekek.
                                                                   Dobjátok a fegyvert el!
                                                                   Éljen mindenki békében.

Kedves Jancsi!
Én a te békeharcodat támogatom.

(Délmagyarország, 1991. november 13.)

A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből