Grezsa Ferenc
BAKA ISTVÁN: SZEKSZÁRDI MISE
(Alföld, 1985. február. 72-74.old.)
(Grezsa Ferenc: Termékenyítő műfajváltás. = G. F.: Vonzások és vallomások. Tanulmányok, kritikák. Szeged, 1999, Tiszatáj Alapítvány. 282-285. p. /Tiszatáj Könyvek./
A magyar próza korszakváltásának, megújulásának idejét éljük. Lobog a kísérletezőkedv, elavult formák törnek össze, és új formák keletkeznek. Az értékek átrendeződésének állapotában néha fontosabb a módszerbeli lelemény, a kifejezést és ábrázolást korszerűsítő ötlet, mint az eszme, amelyet a mű közvetít. Az irónia, miközben mértéket vesztőn a relativizmusnak bont zászlót, közel kerül ahhoz, hogy önmagát is eljelentéktelenítse. A játékosság egy bizonyos határon túl – üres malomként önmagát őrölvén – önnön létét is megkérdőjelezi. Vagyis nemcsak a teremtő pezsgést, de ártalmas kísérőjelenségeit is tapasztalhatjuk: a tematikai szegényedést, a gondolati elbagatellizálódást, s magatartásbeli önlefokozást. Baka István, aki költői pályája szükséges intermezzójaként most első prózakötetével jelentkezik, érzi e veszélyt, s nem sodródik az öncélú mutatványosság divatjával. Azok közé az alkotók közé tartozik, akik tudatában vannak az intellektuális könnyedség és felfedező mámor igazi értelmének, s őrzik benne az irodalom komolyságát. A mű teherbíró képességét nem l'art pour l'art kedvtelésből növelik, hanem hogy hordozója lehessen egy bonyolultabb kritikai szemléletnek s az igazságkeresés szenvedélyének. Az üzenet éppoly jelentős benne, mint amilyen rugalmas a struktúra, amely tolmácsolja. Irodalom, mely a világ kommercializálódásában se mond le méltóságáról.
A Szekszárdi mise egy érett költő prózaírói útkeresése. Termékenyítő műfajváltás, amely a lírai ihlet új forrásait kutatja. A csongori útkereszten három irányba is elindul, anélkül azonban, hogy alkotói ösztönében a költőt megtagadná. Van, ahol hangulatot tárgyiasít epikává, másutt a drámai sokszólamúság szimbolikájával kísérletezik, aztán személyes érdekű eszmét rejt sorsképekbe. Fogyatékossága volna e lírai telítettség? Olyan – szubjektív mag körül szerveződő – életművek példája után, mint amilyen Németh Lászlóé vagy Déry Tiboré, okkal tűnik komolytalan állításnak. Baka elbeszéléskötete költő prózája ugyan, ám nem költői próza. Más koordináta-rendszerben készül, mint a vers: a líra csupán dúsító energia benne, nem pedig formanyelv.
A Vasárnap délután különnemű elemek: hangulatrajz, mitikus ábrázolás és epikus építkezés koherenciáját valósítja meg. Filozófikus próza, mely az elbeszélés három – lírai, társadalmi, és transzcendens – tere közt létesít analógiás kapcsolatot. A cselekményben tulajdonképp a diák életérzése (egzisztenciális undora, csömöre és szorongása) objektiválódik: szerelme onániává fajul, és képzelgéssé fakul, a Csodaszarvast (a nemzeti identitásnak és a létezés ünnepigényének jelképeként) vadászok űzik és lövik le. Közben a földi létet minősítőn a túlvilág drámája is profanizálódik: Isten nem a rendkívüli pillanat Ady Endre-i ajándékaként jelenik meg a színen, nem is a paraszti bölcsesség Sánta Ferenc-i egyszerűségével, hanem egy iszákos, csavargó öregember alakjában, a dezillúzió aurájával. Isten „meghal”, de nem Nietzsche és Bulgakov tragikus fenségével, hanem a Sátánnal folytatott kicsinyes perpatvar szánalmas áldozataként. Az ábrázolás a parabola felé közelít: a naturalisztikus képek gondolati szimbólumokkal ötvöződnek, ám az absztrakciók halmozódása zsúfolttá teszi a kompozíciót, a stílust pedig itt-ott keresetté.
A Transzcendens etűd és a belőle írott játék, A völgy felett lebegő lány – Baka írói vállalkozásának másik lehetőségét valóra váltva – a platóni dialógusok és traktátusok nyomvonalán halad. Versbe is szedhető próza, bölcseleti hajlamú drámai költemény, eszmék és hitek színpada. Többféle hagyományt is folytat és összegez: a középkori moralitás és a vallásos misztérium elvontságát (Mária Magdolna jelenetében), aztán a romantikus mesejátékok könnyed szépségét és vaskosságát (az Idegen álmában és a kocsma deszkáján), továbbá a modern – Weöresre és Pilinszkyre emlékeztető – szimbolista tudatdrámát (a Léggömbárus jelképes rébuszaival). A szerzőnek van érzéke a műfaj belső változatosságához: a gondolat színezéséhez, a groteszk helyzetek és alakok, illetve az éteri tisztaságú zene váltásaihoz, a sejtelmes és találékony bonyolításhoz. Tán csak a centrumképzéssel van problémája, a kitűnő epizódok nehéz szervülésével.
A mesei hármas úton a „középső” célra vezetőt a címadó elbeszélés reprezentálja. Ez is ötvözet: a biográfiai érdekű dokumentum és a vizionált haláltánc műfaji szövődése – de már a varratok felismerhetetlenségével, teljesen egységes hatást keltőn. Az elbeszélés mindkét tendenciáját: a millenniumi pillanatképet históriai tablóvá tágító visszaemlékezést éppúgy, mint a történetet a plutarkhoszi párhuzamos életrajzok tanulságkereső elvi szintjére emelő, a valóságot fikcióval meghosszabbító látomást – epikai hitel igazolja, bizonyító (filológiai) apparátus. Az író a két életutat, a nagyvilág „hírhedett zenészéét, Liszt Ferencét és az ismeretlenség homályában megrekedt szekszárdi dalárdistáét, a hasonlóképp tehetséges Séner Jánosét azért bogozza össze, hogy választ kapjon Ady dilemmájára, a „Mit ér az ember (a művész), ha magyar?” kérdésére. Vajon a személyiség felelőssé tehető-e sorsáért, avagy alakulását a környezet determinálja; a szellemi kibontakozás jellege (ön)választás dolga-e, avagy kívülről, a társadalom felől magyarázható? Liszt magyarsága teljesítmény-központú; a romantikus pátosz burkában csupa idegenség, a leereszkedés póza és az önáltatás pátosza. Séneré a frissen asszimilálódottak otthonra lelése, a szerep részegsége, beszűkítő sorsvállalás és a szolgálat fegyelme. De Lisztet mint nyugtalanító-kérdező zsenit befogadná-e egyáltalán az ország, s kedvezőbb mérleg-e az olyanféle önfeláldozó tehetségé, mint az oktalanul halálba hajszolt Petőfié? Aztán Séner hűsége nem torzul-e melodrámává, ha csak szándékok és akarások hitelesítik, nem pedig tettek és alkotások? Az író felelete – a vágykép dimenziójában és az empíria bírálataként – túlhalad a történelmi tapasztalat egyoldalúságain. A látomásban a kétféle tipológia különbözése kiegyenlítődik, az önérvényesítő képesség szövetségre lép a provincia szükségletei szerint fejlődővel: a Szekszárdi mise kórusát Séner vezényli, az orgonaszólót pedig Liszt játssza el. A mondandó nem pusztán tételes fogalmazás, hanem narráció, kompozíció sugallata is. Az elbeszélés – a művészi ökonómia törvényét érvényre juttatón – anyag és szerkezet pontos aránya.
A három „égtáj” közül a legígéretesebb, a legszerencsésebb perspektívát kínáló s a legnagyobb művészi hozadékkal kecsegtető, amit a Szekszárdi mise jelöl ki. Alkotói felelősség és írói önismeret megnyugtató jele, hogy e kitűnő próza a kifejlődés utolsó stációja. Ha a kötet darabjait keletkezésük időrendjében vizsgáljuk, megbizonyosodhatunk felőle, hogy nem véletlenszerű ráhibázás, hanem a szerves alakulás záróköve. Baka István könyve miatta több a tehetséges pályakezdők szokványos bemutatkozásánál. Lírájával (eszmei) összhangban levő, értékben vele egyenrangú teljesítmény, öntörvényű epika, mely várhatóan költészetére is szemléletgazdagító hatással lesz. (Szépirodalmi)
(Alföld, 1985. február. 72-74.old.)
(Grezsa Ferenc: Termékenyítő műfajváltás. = G. F.: Vonzások és vallomások. Tanulmányok, kritikák. Szeged, 1999, Tiszatáj Alapítvány. 282-285. p. /Tiszatáj Könyvek./
(Alföld, 1985. február. 72-74.old.)
(Grezsa Ferenc: Termékenyítő műfajváltás. = G. F.: Vonzások és vallomások. Tanulmányok, kritikák. Szeged, 1999, Tiszatáj Alapítvány. 282-285. p. /Tiszatáj Könyvek./
A magyar próza korszakváltásának, megújulásának idejét éljük. Lobog a kísérletezőkedv, elavult formák törnek össze, és új formák keletkeznek. Az értékek átrendeződésének állapotában néha fontosabb a módszerbeli lelemény, a kifejezést és ábrázolást korszerűsítő ötlet, mint az eszme, amelyet a mű közvetít. Az irónia, miközben mértéket vesztőn a relativizmusnak bont zászlót, közel kerül ahhoz, hogy önmagát is eljelentéktelenítse. A játékosság egy bizonyos határon túl – üres malomként önmagát őrölvén – önnön létét is megkérdőjelezi. Vagyis nemcsak a teremtő pezsgést, de ártalmas kísérőjelenségeit is tapasztalhatjuk: a tematikai szegényedést, a gondolati elbagatellizálódást, s magatartásbeli önlefokozást. Baka István, aki költői pályája szükséges intermezzójaként most első prózakötetével jelentkezik, érzi e veszélyt, s nem sodródik az öncélú mutatványosság divatjával. Azok közé az alkotók közé tartozik, akik tudatában vannak az intellektuális könnyedség és felfedező mámor igazi értelmének, s őrzik benne az irodalom komolyságát. A mű teherbíró képességét nem l'art pour l'art kedvtelésből növelik, hanem hogy hordozója lehessen egy bonyolultabb kritikai szemléletnek s az igazságkeresés szenvedélyének. Az üzenet éppoly jelentős benne, mint amilyen rugalmas a struktúra, amely tolmácsolja. Irodalom, mely a világ kommercializálódásában se mond le méltóságáról.
A Szekszárdi mise egy érett költő prózaírói útkeresése. Termékenyítő műfajváltás, amely a lírai ihlet új forrásait kutatja. A csongori útkereszten három irányba is elindul, anélkül azonban, hogy alkotói ösztönében a költőt megtagadná. Van, ahol hangulatot tárgyiasít epikává, másutt a drámai sokszólamúság szimbolikájával kísérletezik, aztán személyes érdekű eszmét rejt sorsképekbe. Fogyatékossága volna e lírai telítettség? Olyan – szubjektív mag körül szerveződő – életművek példája után, mint amilyen Németh Lászlóé vagy Déry Tiboré, okkal tűnik komolytalan állításnak. Baka elbeszéléskötete költő prózája ugyan, ám nem költői próza. Más koordináta-rendszerben készül, mint a vers: a líra csupán dúsító energia benne, nem pedig formanyelv.
A Vasárnap délután különnemű elemek: hangulatrajz, mitikus ábrázolás és epikus építkezés koherenciáját valósítja meg. Filozófikus próza, mely az elbeszélés három – lírai, társadalmi, és transzcendens – tere közt létesít analógiás kapcsolatot. A cselekményben tulajdonképp a diák életérzése (egzisztenciális undora, csömöre és szorongása) objektiválódik: szerelme onániává fajul, és képzelgéssé fakul, a Csodaszarvast (a nemzeti identitásnak és a létezés ünnepigényének jelképeként) vadászok űzik és lövik le. Közben a földi létet minősítőn a túlvilág drámája is profanizálódik: Isten nem a rendkívüli pillanat Ady Endre-i ajándékaként jelenik meg a színen, nem is a paraszti bölcsesség Sánta Ferenc-i egyszerűségével, hanem egy iszákos, csavargó öregember alakjában, a dezillúzió aurájával. Isten „meghal”, de nem Nietzsche és Bulgakov tragikus fenségével, hanem a Sátánnal folytatott kicsinyes perpatvar szánalmas áldozataként. Az ábrázolás a parabola felé közelít: a naturalisztikus képek gondolati szimbólumokkal ötvöződnek, ám az absztrakciók halmozódása zsúfolttá teszi a kompozíciót, a stílust pedig itt-ott keresetté.
A Transzcendens etűd és a belőle írott játék, A völgy felett lebegő lány – Baka írói vállalkozásának másik lehetőségét valóra váltva – a platóni dialógusok és traktátusok nyomvonalán halad. Versbe is szedhető próza, bölcseleti hajlamú drámai költemény, eszmék és hitek színpada. Többféle hagyományt is folytat és összegez: a középkori moralitás és a vallásos misztérium elvontságát (Mária Magdolna jelenetében), aztán a romantikus mesejátékok könnyed szépségét és vaskosságát (az Idegen álmában és a kocsma deszkáján), továbbá a modern – Weöresre és Pilinszkyre emlékeztető – szimbolista tudatdrámát (a Léggömbárus jelképes rébuszaival). A szerzőnek van érzéke a műfaj belső változatosságához: a gondolat színezéséhez, a groteszk helyzetek és alakok, illetve az éteri tisztaságú zene váltásaihoz, a sejtelmes és találékony bonyolításhoz. Tán csak a centrumképzéssel van problémája, a kitűnő epizódok nehéz szervülésével.
A mesei hármas úton a „középső” célra vezetőt a címadó elbeszélés reprezentálja. Ez is ötvözet: a biográfiai érdekű dokumentum és a vizionált haláltánc műfaji szövődése – de már a varratok felismerhetetlenségével, teljesen egységes hatást keltőn. Az elbeszélés mindkét tendenciáját: a millenniumi pillanatképet históriai tablóvá tágító visszaemlékezést éppúgy, mint a történetet a plutarkhoszi párhuzamos életrajzok tanulságkereső elvi szintjére emelő, a valóságot fikcióval meghosszabbító látomást – epikai hitel igazolja, bizonyító (filológiai) apparátus. Az író a két életutat, a nagyvilág „hírhedett zenészéét, Liszt Ferencét és az ismeretlenség homályában megrekedt szekszárdi dalárdistáét, a hasonlóképp tehetséges Séner Jánosét azért bogozza össze, hogy választ kapjon Ady dilemmájára, a „Mit ér az ember (a művész), ha magyar?” kérdésére. Vajon a személyiség felelőssé tehető-e sorsáért, avagy alakulását a környezet determinálja; a szellemi kibontakozás jellege (ön)választás dolga-e, avagy kívülről, a társadalom felől magyarázható? Liszt magyarsága teljesítmény-központú; a romantikus pátosz burkában csupa idegenség, a leereszkedés póza és az önáltatás pátosza. Séneré a frissen asszimilálódottak otthonra lelése, a szerep részegsége, beszűkítő sorsvállalás és a szolgálat fegyelme. De Lisztet mint nyugtalanító-kérdező zsenit befogadná-e egyáltalán az ország, s kedvezőbb mérleg-e az olyanféle önfeláldozó tehetségé, mint az oktalanul halálba hajszolt Petőfié? Aztán Séner hűsége nem torzul-e melodrámává, ha csak szándékok és akarások hitelesítik, nem pedig tettek és alkotások? Az író felelete – a vágykép dimenziójában és az empíria bírálataként – túlhalad a történelmi tapasztalat egyoldalúságain. A látomásban a kétféle tipológia különbözése kiegyenlítődik, az önérvényesítő képesség szövetségre lép a provincia szükségletei szerint fejlődővel: a Szekszárdi mise kórusát Séner vezényli, az orgonaszólót pedig Liszt játssza el. A mondandó nem pusztán tételes fogalmazás, hanem narráció, kompozíció sugallata is. Az elbeszélés – a művészi ökonómia törvényét érvényre juttatón – anyag és szerkezet pontos aránya.
A három „égtáj” közül a legígéretesebb, a legszerencsésebb perspektívát kínáló s a legnagyobb művészi hozadékkal kecsegtető, amit a Szekszárdi mise jelöl ki. Alkotói felelősség és írói önismeret megnyugtató jele, hogy e kitűnő próza a kifejlődés utolsó stációja. Ha a kötet darabjait keletkezésük időrendjében vizsgáljuk, megbizonyosodhatunk felőle, hogy nem véletlenszerű ráhibázás, hanem a szerves alakulás záróköve. Baka István könyve miatta több a tehetséges pályakezdők szokványos bemutatkozásánál. Lírájával (eszmei) összhangban levő, értékben vele egyenrangú teljesítmény, öntörvényű epika, mely várhatóan költészetére is szemléletgazdagító hatással lesz. (Szépirodalmi)
(Alföld, 1985. február. 72-74.old.)
(Grezsa Ferenc: Termékenyítő műfajváltás. = G. F.: Vonzások és vallomások. Tanulmányok, kritikák. Szeged, 1999, Tiszatáj Alapítvány. 282-285. p. /Tiszatáj Könyvek./