Gumiljov kivégzése
Nyikolaj Gumiljov (1886-1921) az orosz költészet egyik legférfiasabb alakja. Már korai verseiben a konkvisztádorok sorsára vágyik; 1909-10-ben részt vesz egy afrikai expedícióban, s az utazás-ihlette versek életműve fontos részét alkotják; a háborút lelkesen fogadja, s a harcokban két György-keresztet szerezve közlegényből emelkedik hamarosan a tisztikarba, s rettenetesen élvezi az új szerepet. (Akárcsak Apollinaire, a nagy francia költő, aki szintén örömmel fekszik bele a lövészárkok sarába – igaz, Gumiljovnál kisebb szerencsével, mert míg az egyetlen karcolás nélkül ússza meg a háborút, Apollinaire halálát a fronton szerzett fejsérülés okozza.) Ugyanakkor tökéletesen megformált verseket írt, megalapítja a költők céhét (a középkorias „céh" szó a mesterségbeli tudás tiszteletére utal), s a szimbolistákkal szembeforduló akmeista mozgalmat. A „férfias" irányzat egyik legfontosabb költője nő – Anna Ahmatova, aki 1910-ben Gumiljov felesége lesz. (Később elhidegülnek egymástól, elválnak, de Anna egyetlen fia a Gumiljov nevet viseli – a sztálini időkben már bélyegként.) Gumiljovot 1917-ben nyugatra küldik a szövetségesekhez irányított expedíciós hadtest kötelékében. Párizsba, majd Londonba kerül, ott éri az októberi forradalom híre. Nem politikus alkat, ezért nem lát veszélyt a hazatérésben. A polgárháborúban nem vesz részt egyik oldalon sem, ezért eszébe sem jut, hogy katonatiszti múltja miatt bántódás érheti. Folytatja költői, irodalomszervezői munkásságát, s az Ahmatovával való végleges szakítás után újra megnősül. S váratlanul – 1921. augusztus 3-án – letartóztatják azzal a váddal, hogy részt vett a Tagancev-féle fehértiszti összeesküvésben. Az egész irodalmi élet, még Gorkij is megmozdul az érdekében, de a CSEKA hajthatatlan – bár a költőre csak azt tudják rábizonyítani, hogy ismerte az összeesküvés vezetőit (hogyne ismerte volna – tiszttársai voltak), halálra ítélik és az ítéletet augusztus 24-én végre is hajtják. Ő lett a bolsevik „igazságszolgáltatás" első költőáldozata, akinek halála még nem félelmet és meghunyászkodást, hanem értetlenséget és felháborodást váltott ki az orosz értelmiségben. A viharos tiltakozás egyik kiváltója volt a szovjet kormányzat újabb intézkedésének, amelynek értelmében értelmiségiek – tudósok, írók, művészek – százait utasították ki a Szovjetunióból. (Brezsnyev a hetvenes években tért vissza ehhez a gyakorlathoz – lásd Szolzsenyicin, Brodszkij külföldre száműzését.) Lenin ez idő tájt mondta az orosz intelligenciáról: „Ez nem a nép agya, hanem a szara."
Gumiljov tragikus pusztulása árnyként vetül az életműre. Vessünk rá némi fényt: azt, ami verseiből árad!
Szonett
Mint konkvisztádor, vaspáncélba bújva,
E földön könnyű szívvel járok én,
Hol édent lelve kertek lágy ölén,
Hol éjlő mélységek fölé hajolva.
Ködöt dagaszt csillagtalan borúja
A mennynek... ám vidít a vak remény,
S hiszek derengő csillagomban, én,
A konkvisztádor, vaspáncélba bújva.
S ha ezen a világon nem lehet
Széttörni az utolsó láncszemet,
Hát jöjjön a halál, akármiféle!
Megvívok véle, és ha végzetem
Lesújt reám, talán halott kezem
A kék virágot leszakítja végre.
Halál
Sápadt arccal, hamuszín ruhában
Jössz felém, szelíd szemű leány.
Nem ilyennek láttalak korábban,
Kürtök, csengő kardok évadán.
Aranylóan-mámoros, robogtál,
Kitakarva fénylő kebledet.
Vérszínű ködökbe hasítottál
Utat, mely a mennyekbe vezet.
Mint az örök szomjú Asztreiának,
Mély volt és csodás tekinteted,
És a vér is sebesebben áradt,
S izmosabbak lettek a kezek.
Más vagy mostan, de tebenned én e
Régi álmomat felismerem.
Csalogattál mennyek énekével,
S megtaláljuk egymást odafenn.
Káin utódai
Nem hazudott a bús-szigorú szellem,
Ki nyert a hajnalcsillagtól nevet,
Mondván: „Ezen gyümölcstől istenek
Lehettek, s nem vár büntetés a mennyben."
Ifjaknak megnyílt minden út a térben,
Az agg tilos dologba foghatott,
A szűz borostyánmagvakat kapott,
És egyszarvú bújt hozzá hófehéren.
Mért görnyedünk, erőnk-elhagyva, mi,
És hisszük, elfelejtett Valaki,
A hajdani kísértéstől riadtan,
Ha akaratlanul két gyenge ágat,
Fűszálat, két botocskát, zsenge szárat
Egy kéz egymásra tesz kereszt alakban?
Fák
Tudom, a fáknak adatott csupán
A létezés fensége, minekünk nem,
A földön, csillagok szelíd hugán,
Ők itthon vannak, ám mi idegenben.
Őszvégi, elsivárult réteken
Állnak vörösréz alkonyat, borostyán
Hajnal színét ellesve, ékesen, –
Zöld és szabad nép tábora a pusztán.
Tölgyek között is vannak Mózesek,
S pálmák közt Máriák... A lelkük egyre
Egymásnak küldöz halk üdvözletet,
Rábízva éjben áramló vizekre.
S földmélyben, míg gyémántot köszörül,
Gránitba váj, arról fecseg a forrás,
Dalol, kiált – a tört szíl merre dűl,
S hol lombosodnak épp a szikomorfák.
Ó, bárcsak én is lelnék oly hazát,
Hol nem kell énekelni és zokogni,
Csak végtelen évezredeken át
Némán az égi kékbe magasodni.
(Délmagyarország, 1991. október 26.)
* A Délmagyarországban közölt versek szövege több helyen eltér a később kötetben is megjelent fordításokétól.
(Nyikolaj Gumiljov versei Baka István fordításában, Szeged, JATE Szláv Filológiai Tanszéke, 1995)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből