Himnusz – Szózat
Könyvek között rovatunkban először hívjuk fel a figyelmeteket hanglemezre, s nem véletlen a választásunk – olyan lemezről írunk, amelynek minden családi lemezgyűjteményben meg kellene lennie, mint ahogy talán egyetlen család könyvespolcáról sem hiányoznak Petőfi Sándor, Ady Endre, József Attila verseskötetei. Jókai Mór és Móricz Zsigmond legfontosabb regényei. Ez a hanglemez a Himnuszt és a Szózatot tartalmazza. De hiszen – mondhatnátok – ha a Szózatot ritkábban is, nemzeti himnuszunkat elég gyakran hallhatjuk ünnepélyeken vagy nemzetközi sportversenyeken, miért kellene mindkettőnek otthon is meglennie? Először is azért, amiért Petőfinek és József Attilának – ahogy az ő verseik válaszolnak a problémáinkra, vigaszt és erőt adnak a bajban, ugyanúgy töltekezhetünk erővel és lelkesedéssel e két népénekünkből, amelyek éppúgy jelképezik Magyarországot és a magyarságot, mint a nemzeti színek és kultúránk egy-egy kiemelkedő alkotása. De a Hungaroton és a Hazafias Népfront új kiadványa nemcsak megszólaltatja Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály versét, Erkel Ferenc és Egressy Béni zeneművét, hanem be is mutatja mindegyik mű gazdagságát, s nemcsak a lemezkísérő tanulmányok alapos ismertetéseivel, hanem azzal is, hogy a lemezen a Himnusz és a Szózat szövegét többféle színészi előadásban, zenéjét különböző együttesekre írt feldolgozásokban hallhatjuk, s megszólal néhány olyan más mű is, melyek a Himnusz és a Szózat gondolatkörét teszik teljesebbé vagy róluk vallanak. (Illyés Gyula Kölcsey-esszéjének részlete, Arany János Rendületlenül című költeménye stb.).
A kísérő tanulmányok elmondják a két mű keletkezéstörténetét. Kölcsey Himnusza (eredeti helyesírással: Hymnus) 1823-ban íródott, Vörösmarty Szózata pedig 1835–36-ban, zenéjük pedig egy-egy pályázat eredményeképpen született – a Himnusz megzenésítésére 1844-ben, a Szózatéra 1843-ban hirdetett pályázatot a Nemzeti Színház. A két díjazott alkotás – Erkel Ferenc és Egressy Béni művei – között sokáig nem dőlt el, melyikük válik a nemzet himnuszává (a Szózat egészen a XIX. század második feléig népszerűbb volt), zeneileg mindkettő értékes (bár Erkel Himnusza könnyebben énekelhető), s az alapjukul szolgáló költemények is hasonló gondolatokat szólaltatnak meg – a dicső múlt felidézését és az elnyomott nemzet buzdítását Vörösmarty és Kölcsey egyaránt összekapcsolja a nemzethalál lehetőségének felidézésével –, végül a Himnusz került az első helyre, sőt, egy időben a Szózatot mellőzték is, de néhány éve gyakran halljuk egymás mellett a kettőt, s ez így helyes, mert egyformán fontosak számunkra.
A lemezt hallgatva nehéz tárgyilagosnak maradni a művészi teljesítmény megítélésekor (a Himnusz hallatán, különösen a befejező soroknál, akkor is könnyeznem kell, ha gyenge előadásban szólal meg), de Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós Himnusz-versmondását, Szabó Gyula és Kállai Ferenc ihletett Szózat-interpretálását, a különböző feldolgozásokat vezénylő Ferencsik János teljesítményét mindenképpen ki kell emelnem. S jól foglalják össze a tudnivalókat Lukácsy Sándor és Legány Dezső tanulmányai is.
Egy saját benyomás: a Himnusz énekelve, a Szózat zenekari változatban a leghatásosabb. S egy emlék: 1971 szilveszterét diákként Leningrádban töltöttem, igazi nemzetközi társaságban – örmény, lengyel és japán diákok között. Éppen ezért többször is beköszöntött hozzánk az új esztendő – mindenki a hazájában érvényes helyi idő szerint fogadta „éjfélkor”, s mindegyikünk elénekelte a nemzeti himnuszát. Amikor a magyar himnuszra sor került, társaim meglepetten kérdezték, hogy miért ilyen szomorú a mi himnuszunk, hiszen a legtöbb nemzeté pattogós, vidám katonaindulóra emlékeztet. Szomorú? – ezen én lepődtem meg, mert sohasem éreztem, hogy másmilyennek kellene lennie. Nem is tudom, meg tudtam-e akkor magyarázni e „szomorúság” okát, hiszen a magyarázathoz el kellett volna mesélnem a magyar történelemnek 1526-tól a Himnusz reformkori születéséig szakadatlanul tartó szerencsétlenségsorozatát, az ország többszöri feldarabolását, az elvesztett szabadságküzdelmeket, s azt az óvatos, de még a katasztrófák megismétlődésétől tartó bizakodást, amely Kölcsey Ferenc tollát vezette, s amelynek tökéletes zenei kifejezését Erkel Ferenc találta meg.
„A himnusz nem egy énekszám hanem a himnusz…” – írta egyik kortárs költőnk, Pintér Lajos Résztvevőkhöz rendezőkhöz című versében. A Himnusz-Szózat-lemez megismerése a költőt igazolja. (Hungaroton SLPX 19133)
(Kincskereső, 1982. szeptember)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből