M. Nagy Miklós: Európa szegletén
Búcsú barátaimtól. Baka István emlékezete. Válogatta, szerkesztette, összeállította: Füzi László. Nap, 2000. 285 oldal, 1600 Ft
Majdnem azzal kezdtem ezt az írást, vagy hát azzal is kezdem (kicsit zavarban vagyok), hogy úgy olvastatja magát, mint egy regény: Baka István nagy magyar költő életregénye. Persze, éppen tőle (na jó, tőle is) tudjuk, hogy nem ilyen egyszerű ez. Mert nem úgy van, hogy az irodalmi mű – legyen regény, vers vagy bármi – csak úgy magától megszületik: keserves, kemény munka az, és Baka relatív szűkszavúsága „versdömpinges korunkban ars poeticaként is értelmezhető” (N. Horváth Béla). Mondjuk hát szerényebben: ezek az egy kötetbe gyűjtött írások – visszaemlékezések, recenziók, tanulmányok, interjúk és a közbeékelt Baka-versek – szépen összeállnak valami egésszé, érezhető bennük egy nagy életmű és egy különösen vonzó személyiség, egy drámai hős összetartó ereje. És az a szigorú igényesség, amely Baka minden egyes leírt verssorára és prózamondatára jellemző, kritikusaiból, műveinek értelmezőiből, visszaemlékezést író barátaiból is a legjobbat hozza ki: érzékelhető a hol ösztönös (a versek kiváltotta katarzistól ihletett), hol tudatos (gondos filológiai munkára buzdító) törekvés, hogy Bakáról csak jót és jól szabad írni.
Ez az egységesség azért különös kérdéseket is felvet: azt például, hogy látva a recepció bőségét és színvonalát, illetve a legmagasabb kánonba való beemelés állandó szándékát (Határ Győző szerint például Baka „a magyar költők különleges »aranycsapatához« tartozik”), miért írhatta le Szilágyi Márton (1993-ban), hogy „Baka Istvánnak nincs szerencséje a kritikával”, és hogy „egyfelől teljes és egyöntetű az elismerés, másfelől az őt méltató bírálók meg vannak győződve arról, hogy egy méltatlanul elhallgatott életművet kell – akár egy lappangó polémia lendületével is – megvédeni”? Magyarán: egy olyan költő, akit minden méltatója a legnagyobbak közé sorol, s aki ráadásul nem is különlegesen nehezen megfejthető műveket alkot, aki leginkább talán József Attila mellé állítható a XX. századi magyar költészetben (vagyis igazán lehetne rá szabad vegyértéke az állandó versolvasóknál tágabb közönségnek is), s akinek életművében ráadásul még teljesen közérthető, keserűen, Ady Endrésen nemzeti-hazafias témák is nagyon hangsúlyosan jelen vannak, miért nem lett „híres ember” Magyarországon? (Most például felrémlik bennem a gondolat, hogy akár az ÉS átlagolvasója is tudja-e, kiről szól ez az írás, hogy nem kellett volna-e egy kis életrajzi vázlattal kezdeni: született ekkor és ekkor, meghalt 1995-ben, idézni tőle valami szépet – betegségéről, Istenről, halálról –, mert hátha sokan vannak, akik nem olvastak tőle semmit… Mert hiszen én is éveken át leveleztem vele, fordításokat rendeltem meg tőle, de a verseit alig-alig olvastam: a neve, ismertsége nem lépte át azt az ingerküszöböt, hogy Bakát márpedig olvasni kell… Csak amikor a Brodszkij-köteten dolgoztunk, csak akkor perzselt meg végre a költészete, azok a hátborzongatóan nagyszerű versek, melyekben már a halálra készült vagy a halál elől menekült. S aztán meghalt Brodszkij, meghalt Baka Pista, meghalt Pór Judit, aki a Brodszkij-kötet szerkesztésében segített, és az egyik legszebb esszét írta Bakáról 1993-ban, és ott áll a polcomon az az elátkozott kötet, melynek alkotói már nem élnek, csak én, a mágusok csodálója, aki itt-ott félszegen javasolt egy pontosabbnak tűnő megoldást… és végül is soha nem utaztam Baka Pistához Szegedre, ahogy annyiszor ígértem neki, hogy alaposabban megbeszéljünk egy-egy fordítási problémát, így aztán soha nem találkoztunk… ) Az ismertség-elhanyagoltság problémájával Szilágyi Márton mellett (aki szerint a Baka-recepció sokáig nem találta a költő helyét, és tévesen sorolta be a népi líra hagyományába) Lator László is foglalkozik („Csapatokhoz, bandákhoz nem tartozva, kívül a legfrissebb késztetésekre érzékeny fővárosi irodalmi életen, előnyös helyezést, költőrangot nem könnyű szerezni”), és, végül, Ágoston Zoltán is (aki megemlíti, hogy Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában Baka nem szerepel), s bár hellyel-közzel logikus magyarázatokat kapunk, azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy Baka István pályafutása, ismertsége fájdalmasan példázza részint posztmodern világunk ostoba, otromba, érzéketlen értékrendjét, de talán még inkább azt, hogy mi itt Magyarországon („sarokban térdepelve Európa szegletén”) különösen nem tudunk mit kezdeni legnagyobb tehetségeinkkel. És, természetesen, itt nemcsak afféle elvontságokról van szó, mint recepció és hírnév: a Kis igényű ember vagyok című szövegből (Varga Lajos Márton beszélgetése Baka Istvánnal a megélhetésről 1995-ben) megtudhatjuk, hogy a negyvenhét éves költő rokkantnyugdíja (miután hosszú éveken át a Kincskereső szerkesztője volt) tizenháromezer forint, s bár a felesége nem keres sokat, de ahhoz eleget, hogy a létminimum fölé kerüljenek.
Baka István sztoikusan elfogadta ezt a világot, vagy inkább kihasított belőle magának egy cellányi teret, ahol dolgozott s zenét hallgathatott (erről a „celláról” szól Szepesi Attila szép visszaemlékezése), s ugyanakkor mindig perlekedett is vele: a világgal is, Magyarországgal is („itt rég nem halni itt túlélni kell” – írta egyik utolsó versében), s a most így együtt olvasható esszékben-cikkekben talán az a legfurcsább, hogy a szerzők többsége milyen egyöntetűen szorítja a háttérbe a Magyarországgal való perlekedés motívumát, vagy ha úgy tetszik, e költészet minden közéleti-politikai tartalmát. Rittersporn Gábor, a fiatalkori jó barát visszaemlékezése izgalmasan eleveníti fel a hatvanas évek újbalos útkeresését, az akkori utópista Bakát („egy egalitárius, önigazgató és minden kultúra vívmányait befogadni kész társadalomban szerettünk volna élni”), s ez a téma aztán alig-alig kerül elő többé az emlékkötetben: mintha a költő a fiatalkori tévelygések után egyszeri aktussal fölemelkedett volna a költő-filozófusok és poeta doctusok magaslatába, hogy aztán, különféle maszkokat magára öltve, csak az örök ontológiai-egzisztenciális kérdések kristálytiszta hegyi levegőjében alkosson. Teljesen logikus, zsigeri válasz volt, amikor egy 1978-as interjúban Görömbei András kérdésére, ami az interjúalany, úgymond, „küldetéses költészetére, hazáért való aggódására, cselekvő hazaszeretetére vonatkozott”, Baka szinte felcsattant: „Küldetése a politikának van, a költészet csak azt mondhatja el, milyen a világ (illetve a benne élők belső világa), hiába hitetnénk el magunkkal, hogy többről van szó.” Arra akarok kilyukadni, hogy Baka költészete természetesen nem közéleti és nem küldetéses költészet, de éppoly erősen érezni benne a haza alakú űrt, mint azt a sokkal többet emlegetettet, az Isten alakút. Ez az adys hazafiság, ez a vállalt-elfogadott tősgyökeresség, vagy ha úgy tetszik, vidékiesség, ez a szekszárdiság-szegediség (aminek, persze, nem sok köze van a magyar líra népies hagyományához) adja számos versének némiképp anakronisztikus zamatát, s ettől próbálja elszakítani őt a legtöbb – egyébként ragyogó – cikk és recenzió. Hogy csak néhány példát idézzek erre az önkéntelen, talán a kor valamiféle paradigmájából fakadó befogadói attitűdre: „Baka Pista azonban már a hetvenes években sem kizárólag a »puha diktatúrával« és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja” (Olasz Sándor); „Attól félhetett, hogy ami már benne érvényes kontúrokat kapott, netán öszszetörik a kinti ezerféleség kontúrja-nincs bőségétől” (Szepesi Attila); „Nem ezzel vagy azzal a jelenséggel perel ő, hanem sorssal, istennel, kozmikus közönnyel” (Lengyel Balázs); „voltaképp az egész nemzeti tradícióra kivetíti az apokaliptikus pusztulásvíziót” (Szilágyi Márton).
Azt gondolom tehát, hogy Baka István életművének értő befogadása még éppen csak elkezdődött, s az Istennel való viaskodás témája – részben talán a halálközeli versek letaglózó hatása miatt – egyelőre némiképp elhomályosítja e költészet áradó sokszínűségét. Ami, természetesen, nem baj. Lator László egy rövid esszé erejéig már felvillantotta Baka formai gazdagságát („Merjem-e azt mondani, hogy egy kicsit még Baka sötét világképe is formai kérdés?”), Szőke Katalin részben elvégezte azt az aprólékos filológiai munkát, amely feltárhatja a költő és a műfordító viszonyát, illetve „Baka István költészetének orosz kulturális kódját”, Balassa Péter a Szekszárdi mise című hosszabb elbeszélés kapcsán empatikusan ír Baka magyarságképéről, amelyben igenis hangsúlyosan benne van az is, hogy „a magyar lelkiség mélységesen beteg”, s ez nem csupán valamiféle apokaliptikus világérzés származéka.
S ahogy múlnak majd az évek, talán egyre inkább érezni fogjuk azt is, hogy Baka István versei nemcsak az örök, nagy, egzisztenciális kérdésekkel szembesítenek bennünket, hanem érzékletesen felidézik azt is, milyen volt itt, Magyarországon élnünk a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, s milyen volt ez a „papírzsebkendő-ország”, melybe szerencsésebb hatalmak beléfújják „a finnyás Európa minden mocskát”.
Majdnem azzal kezdtem ezt az írást, vagy hát azzal is kezdem (kicsit zavarban vagyok), hogy úgy olvastatja magát, mint egy regény: Baka István nagy magyar költő életregénye. Persze, éppen tőle (na jó, tőle is) tudjuk, hogy nem ilyen egyszerű ez. Mert nem úgy van, hogy az irodalmi mű – legyen regény, vers vagy bármi – csak úgy magától megszületik: keserves, kemény munka az, és Baka relatív szűkszavúsága „versdömpinges korunkban ars poeticaként is értelmezhető” (N. Horváth Béla). Mondjuk hát szerényebben: ezek az egy kötetbe gyűjtött írások – visszaemlékezések, recenziók, tanulmányok, interjúk és a közbeékelt Baka-versek – szépen összeállnak valami egésszé, érezhető bennük egy nagy életmű és egy különösen vonzó személyiség, egy drámai hős összetartó ereje. És az a szigorú igényesség, amely Baka minden egyes leírt verssorára és prózamondatára jellemző, kritikusaiból, műveinek értelmezőiből, visszaemlékezést író barátaiból is a legjobbat hozza ki: érzékelhető a hol ösztönös (a versek kiváltotta katarzistól ihletett), hol tudatos (gondos filológiai munkára buzdító) törekvés, hogy Bakáról csak jót és jól szabad írni.
Ez az egységesség azért különös kérdéseket is felvet: azt például, hogy látva a recepció bőségét és színvonalát, illetve a legmagasabb kánonba való beemelés állandó szándékát (Határ Győző szerint például Baka „a magyar költők különleges »aranycsapatához« tartozik”), miért írhatta le Szilágyi Márton (1993-ban), hogy „Baka Istvánnak nincs szerencséje a kritikával”, és hogy „egyfelől teljes és egyöntetű az elismerés, másfelől az őt méltató bírálók meg vannak győződve arról, hogy egy méltatlanul elhallgatott életművet kell – akár egy lappangó polémia lendületével is – megvédeni”? Magyarán: egy olyan költő, akit minden méltatója a legnagyobbak közé sorol, s aki ráadásul nem is különlegesen nehezen megfejthető műveket alkot, aki leginkább talán József Attila mellé állítható a XX. századi magyar költészetben (vagyis igazán lehetne rá szabad vegyértéke az állandó versolvasóknál tágabb közönségnek is), s akinek életművében ráadásul még teljesen közérthető, keserűen, Ady Endrésen nemzeti-hazafias témák is nagyon hangsúlyosan jelen vannak, miért nem lett „híres ember” Magyarországon? (Most például felrémlik bennem a gondolat, hogy akár az ÉS átlagolvasója is tudja-e, kiről szól ez az írás, hogy nem kellett volna-e egy kis életrajzi vázlattal kezdeni: született ekkor és ekkor, meghalt 1995-ben, idézni tőle valami szépet – betegségéről, Istenről, halálról –, mert hátha sokan vannak, akik nem olvastak tőle semmit… Mert hiszen én is éveken át leveleztem vele, fordításokat rendeltem meg tőle, de a verseit alig-alig olvastam: a neve, ismertsége nem lépte át azt az ingerküszöböt, hogy Bakát márpedig olvasni kell… Csak amikor a Brodszkij-köteten dolgoztunk, csak akkor perzselt meg végre a költészete, azok a hátborzongatóan nagyszerű versek, melyekben már a halálra készült vagy a halál elől menekült. S aztán meghalt Brodszkij, meghalt Baka Pista, meghalt Pór Judit, aki a Brodszkij-kötet szerkesztésében segített, és az egyik legszebb esszét írta Bakáról 1993-ban, és ott áll a polcomon az az elátkozott kötet, melynek alkotói már nem élnek, csak én, a mágusok csodálója, aki itt-ott félszegen javasolt egy pontosabbnak tűnő megoldást… és végül is soha nem utaztam Baka Pistához Szegedre, ahogy annyiszor ígértem neki, hogy alaposabban megbeszéljünk egy-egy fordítási problémát, így aztán soha nem találkoztunk… ) Az ismertség-elhanyagoltság problémájával Szilágyi Márton mellett (aki szerint a Baka-recepció sokáig nem találta a költő helyét, és tévesen sorolta be a népi líra hagyományába) Lator László is foglalkozik („Csapatokhoz, bandákhoz nem tartozva, kívül a legfrissebb késztetésekre érzékeny fővárosi irodalmi életen, előnyös helyezést, költőrangot nem könnyű szerezni”), és, végül, Ágoston Zoltán is (aki megemlíti, hogy Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában Baka nem szerepel), s bár hellyel-közzel logikus magyarázatokat kapunk, azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk, hogy Baka István pályafutása, ismertsége fájdalmasan példázza részint posztmodern világunk ostoba, otromba, érzéketlen értékrendjét, de talán még inkább azt, hogy mi itt Magyarországon („sarokban térdepelve Európa szegletén”) különösen nem tudunk mit kezdeni legnagyobb tehetségeinkkel. És, természetesen, itt nemcsak afféle elvontságokról van szó, mint recepció és hírnév: a Kis igényű ember vagyok című szövegből (Varga Lajos Márton beszélgetése Baka Istvánnal a megélhetésről 1995-ben) megtudhatjuk, hogy a negyvenhét éves költő rokkantnyugdíja (miután hosszú éveken át a Kincskereső szerkesztője volt) tizenháromezer forint, s bár a felesége nem keres sokat, de ahhoz eleget, hogy a létminimum fölé kerüljenek.
Baka István sztoikusan elfogadta ezt a világot, vagy inkább kihasított belőle magának egy cellányi teret, ahol dolgozott s zenét hallgathatott (erről a „celláról” szól Szepesi Attila szép visszaemlékezése), s ugyanakkor mindig perlekedett is vele: a világgal is, Magyarországgal is („itt rég nem halni itt túlélni kell” – írta egyik utolsó versében), s a most így együtt olvasható esszékben-cikkekben talán az a legfurcsább, hogy a szerzők többsége milyen egyöntetűen szorítja a háttérbe a Magyarországgal való perlekedés motívumát, vagy ha úgy tetszik, e költészet minden közéleti-politikai tartalmát. Rittersporn Gábor, a fiatalkori jó barát visszaemlékezése izgalmasan eleveníti fel a hatvanas évek újbalos útkeresését, az akkori utópista Bakát („egy egalitárius, önigazgató és minden kultúra vívmányait befogadni kész társadalomban szerettünk volna élni”), s ez a téma aztán alig-alig kerül elő többé az emlékkötetben: mintha a költő a fiatalkori tévelygések után egyszeri aktussal fölemelkedett volna a költő-filozófusok és poeta doctusok magaslatába, hogy aztán, különféle maszkokat magára öltve, csak az örök ontológiai-egzisztenciális kérdések kristálytiszta hegyi levegőjében alkosson. Teljesen logikus, zsigeri válasz volt, amikor egy 1978-as interjúban Görömbei András kérdésére, ami az interjúalany, úgymond, „küldetéses költészetére, hazáért való aggódására, cselekvő hazaszeretetére vonatkozott”, Baka szinte felcsattant: „Küldetése a politikának van, a költészet csak azt mondhatja el, milyen a világ (illetve a benne élők belső világa), hiába hitetnénk el magunkkal, hogy többről van szó.” Arra akarok kilyukadni, hogy Baka költészete természetesen nem közéleti és nem küldetéses költészet, de éppoly erősen érezni benne a haza alakú űrt, mint azt a sokkal többet emlegetettet, az Isten alakút. Ez az adys hazafiság, ez a vállalt-elfogadott tősgyökeresség, vagy ha úgy tetszik, vidékiesség, ez a szekszárdiság-szegediség (aminek, persze, nem sok köze van a magyar líra népies hagyományához) adja számos versének némiképp anakronisztikus zamatát, s ettől próbálja elszakítani őt a legtöbb – egyébként ragyogó – cikk és recenzió. Hogy csak néhány példát idézzek erre az önkéntelen, talán a kor valamiféle paradigmájából fakadó befogadói attitűdre: „Baka Pista azonban már a hetvenes években sem kizárólag a »puha diktatúrával« és képviselőivel ütközött. Az emberi létezéssel gyűlt meg a baja” (Olasz Sándor); „Attól félhetett, hogy ami már benne érvényes kontúrokat kapott, netán öszszetörik a kinti ezerféleség kontúrja-nincs bőségétől” (Szepesi Attila); „Nem ezzel vagy azzal a jelenséggel perel ő, hanem sorssal, istennel, kozmikus közönnyel” (Lengyel Balázs); „voltaképp az egész nemzeti tradícióra kivetíti az apokaliptikus pusztulásvíziót” (Szilágyi Márton).
Azt gondolom tehát, hogy Baka István életművének értő befogadása még éppen csak elkezdődött, s az Istennel való viaskodás témája – részben talán a halálközeli versek letaglózó hatása miatt – egyelőre némiképp elhomályosítja e költészet áradó sokszínűségét. Ami, természetesen, nem baj. Lator László egy rövid esszé erejéig már felvillantotta Baka formai gazdagságát („Merjem-e azt mondani, hogy egy kicsit még Baka sötét világképe is formai kérdés?”), Szőke Katalin részben elvégezte azt az aprólékos filológiai munkát, amely feltárhatja a költő és a műfordító viszonyát, illetve „Baka István költészetének orosz kulturális kódját”, Balassa Péter a Szekszárdi mise című hosszabb elbeszélés kapcsán empatikusan ír Baka magyarságképéről, amelyben igenis hangsúlyosan benne van az is, hogy „a magyar lelkiség mélységesen beteg”, s ez nem csupán valamiféle apokaliptikus világérzés származéka.
S ahogy múlnak majd az évek, talán egyre inkább érezni fogjuk azt is, hogy Baka István versei nemcsak az örök, nagy, egzisztenciális kérdésekkel szembesítenek bennünket, hanem érzékletesen felidézik azt is, milyen volt itt, Magyarországon élnünk a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években, s milyen volt ez a „papírzsebkendő-ország”, melybe szerencsésebb hatalmak beléfújják „a finnyás Európa minden mocskát”.