UNIVERSITAS"70

(Vál. és szerk. Borbély Sándor.) Bp., 1970, Ifjúsági Lapkiadó Vállalat.

Baka István versei:

• Lenin. 11. p.
  
• Elment a gyermek. 11-12. p.
  
• Nem vagy itt. 12. p.
  
• Nyár, délután. 13. p.

LENIN

Még emlegetnek.
Elmondják minden ünnepen
az utcabál előtt,
hogy épp ilyennek képzelted te is
a szebb jövőt.

Azt mondják, itt vagy még közöttünk.
Kinyújtott karú szobraid
büszkén mutatnak
a dísztér túlsó oldalán
egy piszkos ablakot.

Kilométernyi vásznakon
haladsz előre,
a kiállítás termeit
épp körbejárhatod.

Családi házzá vált minden szavad,
s lobog a téglák pirosában
a vakolat alatt.
Én mégis fázom nélküled,
nekem
alig jutsz már kabátnak.

És láttam új szobraidat,
csak mosolyognak,
már nem hadonásznak.


ELMENT A GYERMEK

Mozdulataimból, szememből
elment a gyermek, aki voltam,
ráncokba gyűr a fodrozó víz,
árnyam sötétlik rajta holtan.

Elment, mint rongyaikban ázva
a hómunkások márciusban,
kerek cipője messzi csillog
a szőke, süppedő homokban.

A kirakatnál meg nem állít
kilesni, mit kapok jövőre,
megkapta már a szebb jövőt,
s amit nem loptak el belőle.

A kis gyámoltalan, kisírta,
hogy férfiként legyek szabad,
hát könny nélkül maradj magadra
te rozsdát síró vasdarab.


NEM VAGY ITT

Füvek, virágok esti hamva,
kátránnyal itatott vizek,
mint ázott ing, hozzám tapadva
csattog, szorít a rémület.

Mint meglazult szeg, porbahullt már
a fény a lombrések közül,
puhány-magányom összecsúszkál
s ezüstlő nyállal megjelöl.

Hiányodhoz már szoktatom
magam, míg kék borosta serken
a csöndre, s rozsdás fájdalom
piroslik vasbavert szivemben.

Kiköpte szájából a zöldet,
sötétlő ásítás a fa,
embernyi árnyak gömbölyödnek
begörbült ágain:

akasztottak közt jössz haza.


NYÁR, DÉLUTÁN

                    1

A fű komoly, meleg szagában
megyek a dörmögő mezőre
a fák közül, hol már homály van
s szorongva alvad rá a földre.

Ha most csak ketten énekelnénk!
hogy lobbanna piros harag!
De pipacs lett az is – letépem,
és szoknyája ölig hasad.

                     2

Emlőnyi árnyú lomb itatja
a gödrök ritkuló sötétjét,
s levélrés-szájához tapadva
tűnődve csókolja a kékség.

Ezer szemével néz a bodza.
S mit lát? a tó tükrén lebeg,
alatta felhő túr habosra
zölddé penészlő kék eget.

                     3

Vigyázz! Leejtett cigarettád
elfonnyaszt egy poros virágot.
Így gyötri asszonyod szerelmét
ölében hamvadó magányod.

S hová árnyad vetült, a hűvös
érintéstől lehull a harmat,
és ezüstjén egy pillanatra
megvillan véletlen hatalmad.

                     4

Vízben fuldokló lombjukért
hogy remegnek a parti fák!
Sötétség öble már a rét,
magánnyá merevült a nád.

A bogarak, gombok a fán,
elalszanak a zöld kabáton,
s a talpig lekaszált füvek
fájdalmát elnyomja az álom.

                     5

És száll a csend – a hold mosatlan
ablaka mögé lép az Isten,
egykedvűen néz – túl homályos
üveg, hogy lásson és segítsen.

S engem gyanakvó csillagok
követnek már a tájban
kutatva, merre ballagok
a megjelölt homályban.