("Igazi színpadon még nem láttam a Ringet...")
A BAYREUTHI ÜNNEPI JÁTÉKOK MŰSORFÜZETE 1988II. KÖTET
„ÍRÓK A NIBELUNG-TETRALÓGIÁRÓL” (Körkérdés)
Baka István
Budapest
Igazi színpadon még nem láttam a Ringet – abban a városban, ahol élek, nem is lett volna módom rá –, de rádióközvetítések, hangfelvételek segítségével „lelkem színpadán” már nemegyszer végigjátszattam. A lelki színpad több is, kevesebb is az igazinál, ezért számomra a Nibelung-tetralógia elsősorban abszolút zene, és csak másodsorban színpadi, s mint abszolút zenét az emberi szellem egyik csúcsteljesítményének tartom, melynek helyét Bach Máté-passiója, Liszt Krisztus-oratóriuma és Mahler VIII. szimfóniája mellett látom.
A magyar kultúrának szinte napjainkig a kicsit ránehezedő német kultúrával szemben kellett kivívnia önállóságát, a bartóki felszabadulásra volt szükség ahhoz, hogy tárgyilagosan tekintsünk lelkesültségünkre. S ennek ideje éppen a sok tekintetben Wagnerellenes Bartók Béla diadalával érkezett el. Az én lelkesedésem a mítikusan német Wagner vagy a népien és intellektuálisan osztrák Mahler iránt már nem mond ellent annak a magyarságeszménynek, melyet Bartók és a zseniális veje által már nem értett öregkori Liszt jelent számomra. Hiszen a Nibelung-ének is épp olyan fontos és kedves nekem, mint a finn Kalevala vagy a Nibelung-énekben is szereplő hun király, Attila személyéhez kapcsolódó magyar mondakör: egy ősi, antikvitás és kereszténység előtti Európa örökítődött meg bennük, s Richard Wagner tetralógiájában éppen ez a barbár ősiség támad fel elementáris erővel, a XX. század hasonló törekvéseit – Sztravinszkijt, Bartókot is megelőlegezve. Ami ebben a zenében problematikus számomra, az, hogy nem éri be a tetszésemmel: le akar igázni, be akar olvasztani – identitásom védelmében időnként el kell fordulnom tőle, vagy „ellenméregként” a más utakra tért idősödő Liszt puritán műveit hallgatnom.
3. oldal
Baka István