Grezsa Ferenc
BAKA ISTVÁN: DÖBLING
(Tiszatáj, 1985. október. 81-83.p.)
(Tragikum katarzis nélkül. Baka István: Döbling címen in: Grezsa Ferenc: Vallomások. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 276. p.)
A pályakezdő Magdolna-zápor és a beérkezést tanúsító Tűzbe vetett evangélium után a most megjelent verseskönyv, a Döbling – Baka István eddig megtett költői útjának szintézise. Korántsem az önismétlés módján, eddigi lírai motívumait újrázva-variálva, hanem világképét, szemléletmódját összefoglalón; olyképpen, hogy a történelemről és emberről való tudását, a természetről és a mitológiákról szerzett ismereteit – anélkül persze, hogy látomása bármit is veszejtene korábbi konkrétságából – a létköltészet tágasabb összefüggéseibe rendezi. Lírájának energiaforrása, munkásságának hajtóereje a szó iránt érzett rendkívüli felelősség erkölcse. Belőle fakad versbeszédének megbonthatatlan koherenciája és kiérlelt véglegessége: kötete mintha válogatás volna, Baka – Pilinszky egykori szűkszavúságára emlékeztetőn – szinte csak kulcsverseit írja meg, azokat is az „ultima verba” igényével; mint amiket már lehetetlen tovább bővíteni vagy redukálni. Nyoma sincs költészetén az elődök és kortársak szuggesztiójának: eredetiségét gondolkodói fegyelmezettséggel igazolja. Ihletét az elapadás veszélye fenyegetné? A versstatisztika: az öt esztendő termése mindössze huszonkét költemény, azaz hétszáz sor – csupán a vállalt tömörséget hangsúlyozza, nem pedig a kísértő terméketlenséget. A minőség mércéjével mérve Baka István nagyon is termékeny alkotó. Bizonyos immár, hogy túl van a limeszen, ahol tehetséges fiatalok néhány kötet után a középszerű költők státuszában vesztegelnek. Szereptudatát nem silányítja stílusromantikával; választott égtájai vannak, melyek felé következetesen halad.
Baka líráját sokkal inkább jellemzi a tudatosság, semminthogy megrekedne az élményi költészet szűkös esetlegességében, ösztönös spontaneitásában. A „tapasztalati” és „lehetséges” világ nála egymásba átmenő szerves egység. Az élet drámai feszültségekkel súlyosbított sors: a költő hol állapotként, hol pedig folyamatként éli meg. Mint statika – a létezésvers foglalatában – a dezillúzió szenvedélyével készült abszurd (kafkai) látomás. A „csillag-kukacok” a rothadás szagát árasztják, másszor az ég darabokra tört tükörcserepei, a felhők „az alkony feltépett hasából kiforduló lóbelek”, a „rókabundás alkonyat” mint „pityergő vadnyulat” ejti ki szájából a Földet, melyre a „megsörétezett hajnalok” vére csorog és a ködök „krematóriumfüstje” borul. Tér és idő merev kategóriává dermed, a lét gyógyíthatatlan betegsége a változáshiány. A kozmosz negatív törvénye alól – ontológiai jelképként – a metafizika régiója se lehet kivétel: a mennyország sivárságán „elvérzik a zsoltár”, s akár „az ősszel felázott talajba a krumpli”, úgy rohadnak belé az angyalok; Isten patkányarcú Antikrisztusként trónol fölötte, a világnak pedig a Sátán hegedűl. A lét elvetélt dráma, mivel önmagában van a célja, nem pedig önnön meghaladásában. A történelem sodrása is a katarzis nélküli tragikum esélyét kínálja. Az ember Isten „hóbefútta lábnyomává” értékelődik alá, aki az „anyaméh kényszerzubbonyából” determinált „láger-létbe” születik. Személyisége külső erők függvénye, sorsa – a négy égtáj „célkeresztjére” függesztetten – a kiszolgáltatottság és bénaság, s szava, éneke, morálja is hiábavaló, amíg „tenger és ég ablaktáblái között vergődő légyként” csapong, s akkor is a pokolba jut, ha netán „a tű fokán is átpréselődik”. A lényegkeresés tanulsága az evidencia- és abszolutumhiány:
„Én is csak addig vagyok, míg a vers
megírja azt, aki e verset írja.”
hangzik a relatív igazság keserű vallomása. Átengedné magát a költő a kétségbeesésnek? Netán a végletes közönynek? Csak akkor volna némi létjogosultsága e feltételezésnek, ha Baka „a lélek légszomjával” nem fordítaná szembe – portréverseiben – az emberben rejtező heroizmust. Világképének van már perspektívája is: a lét – a goethei gondolkodás dinamikájára emlékeztetőn – a személyiség szabadsága által meghaladhatja önmagát, az ember jövője épp ezért alternatív, s az értelmes cselekvésen is múlik kibontakozása, a benne zajló dráma – valódi konfliktusok humánus energiáival telítetten – nemcsak kifejlődésre képes, hanem feloldó katarzisra is. Az idő – a kötet legjelentősebb darabja, a címadó Széchenyi-poéma rá a legjobb példa – újra jelentést kap: az öntudatlansággal megajándékozó csendből s az én önmagába zuhanó álmaiból az ausztriai elmegyógyintézet nagy lakóját az emlékezés és az önvád, az új erőre kapó intellektus működése rántja ki. Előbb – apokaliptikus víziók közepette – a világos helyzettudat fogamzik meg benne, az „Európa küszöbeitől elvert kutyák” megalázottságát reveláló nemzetsors képe, aztán a „Haynau- és Bach-pofájú rémek” gyűlölete, a pisztolyt emelő anarchikus tettvágy, s legvégül – a kétségbeesés állapotát a „virrasztás” pozíciójára cserélvén – a megújulás vak reménye:
„Aludnék már s tudom hogy nem lehet
vén embrió Döbling méhébe zárva
ki szülhet engem újra e világra”
olvassuk a zárórész monológjában. Ugyanis a tragikum gyökere nem az emberben van, hanem a viszonyokban, humánum és sors disszonanciáiban.
A megkettőzött távlat konzekvenciája Baka költészetében a kétféle verstípus elkülönülése: egyrészt a képi leleményt valamely eszmei középpont körül hálósan kibontó, körkörösen vagy keretbe szerkesztett, a tragikum komorságát groteszk szemlélettel és ironikus hangvétellel elevenítő „létábrázoló” gondolati költeménnyé, másrészt a bonyolultabb, összetettebb, epikusan részletező és lineárisan építkező, lelki folyamatokat tárgyiasító „antropológiai” kompozícióé, mint amilyen a monodrámába hajló Döbling vagy a többtételes zeneművek mintájára készült Trauermarsch. De kötetében a kiegyenlítődés se kevésbé jellemző tendencia, mint a differenciálódásé. Szemlélet és forma egymásba rétegeződik. Rejtőzködőn bár, de a „létábrázoló” versben is jelen van a zordon világképet ellenpontozó személyiség – „a rettenetet szépen kimondó s azzal föl is oldó” alkotó katartikus hatású, önfegyelmet és műgondot ötvöző magatartásában, miképp az „antropológiai” költemény se csupán arckép, szertelen vallomás egy-egy romantikus hős maszkja mögül, hanem egyúttal a gondolkodást és cselekvést szabályozó sorsviszonyok rajza is. Baka líráját a legpontosabban tán az „archetípusos” jelzővel karakterizálhatnánk, ha e fogalom nem volna már lefoglalva az epikus és drámai jellemábrázolás egyfajta módszerére. Dikciójában az ősi és modern megszólalás azonossága a jellegadó: a görög kardalok puritán fegyelmének és a szürrealista látásmód rugalmasságának egybekötése, játék, kísérlet nyelvi, képi és zenei avantgárdja helyett a szó törvényt hordozó méltóságának, pillanat és véletlen egyszerisége fölé növő érvényének, teremtő energiájának érzése.
Baka verseinek nemcsak ön-, de helyi értékük is van: ívei, oszlopai egy nagyobb kompozíciónak, kötetnek, ciklusnak. A Döbling ciklusrendje a korábbi kötetekhez képest az absztrakciók eluralkodását tükrözi. A Jantra hídján magyarságköltészete, a Könyörögj érettem és a Miért hallgatsz, tavaszi erdő szerelmi és természetlírája nem önálló verscsoport már, a parciális témák nagy, kozmikus víziókba összegződnek. A kötetnyitó Isten fűszála ciklus a világegész véges-végtelen köreiben a mitológia paródiája és parafrázisa egyszersmind. Szertefoszlik benne a nagyság istenemberi (teológiai és nietzschei) álma, s romjaiból egy negatív előjelű, a Rosszat mitizáló s gyűlöletessé tevő panteizmus épül föl. A Mefisztó-keringő e folyamatot a történelem közegében ismétli meg. A monarchiából örökölt kokárdás magyarságtudat érvényét Ady prófétikus nemzethalál-félelmei és a József Attila-i pokoljárás eleven kínjai kérdőjelezik meg, az ünnepek pátosza a gyászindulók triviális dallamába fullad, az utópiák a realitások zátonyain feneklenek meg. A kritikából aztán földereng a költő kompromisszumokra alkalmatlan és illúziókra képtelen, drámaian kiélezett, a sebeket: bajt és szenvedést annak démonikus fokozásával kiégető-gyógyító ember- és társadalomszemlélete. A Halottak napja a lírikusi tapasztalatok létfilozófiai summázata. Az egzisztencialista Semmi bölcseleti mítoszát hangulatilag a címadó vers emlékező nosztalgiája töri meg, majd jelentését a logika circulus vitiosusa fordítja visszájára:
„jó volna hogyha volna valaki
s van is tán mert ha a van kételyünknek
tárgya lehet a nincs miért ne lenne...”
(To be or not to be)
A kötetzáró ciklus helyett álló Döbling az összegezés igényét portréra váltja. Benne a szerepjátszó, álarcos költemények vonulata teljesedik ki: voltaképp hatalmas, görög sorstragédiába illeszthető, hatrészes önmegszólító monológ, az őrültségből ocsúdó-ébredő Széchenyi önkínzó (s a naplók stílusában készült) meditációja, egyetlen éjszakába sűrített lélekdráma. Egyúttal Baka költői fejlődésének új iránya.
A szintetizáló célzatú új kötettel a költő alkotói pályája fordulóponthoz érkezett. Az útkeresés szükségét és igényét nemcsak a monodráma kísérlete jelenti be, hanem – a Szekszárdi misével – az elbeszélő színrelépése is. Úgy tűnik, hogy Baka lírikusi megújulása a tematikai tágítás és a műfaji váltó-gazdálkodás jegyében zajlik. Eddigi teljesítményei alapján (nemzedékének máris egyik vezető költője) – nem lehet kétséges az eredmény sem. (Szépirodalmi)
(Tiszatáj, 1985. október. 81-83.p.)
(Tragikum katarzis nélkül. Baka István: Döbling címen in: Grezsa Ferenc: Vallomások. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 276. p.)
(Tiszatáj, 1985. október. 81-83.p.)
(Tragikum katarzis nélkül. Baka István: Döbling címen in: Grezsa Ferenc: Vallomások. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 276. p.)
A pályakezdő Magdolna-zápor és a beérkezést tanúsító Tűzbe vetett evangélium után a most megjelent verseskönyv, a Döbling – Baka István eddig megtett költői útjának szintézise. Korántsem az önismétlés módján, eddigi lírai motívumait újrázva-variálva, hanem világképét, szemléletmódját összefoglalón; olyképpen, hogy a történelemről és emberről való tudását, a természetről és a mitológiákról szerzett ismereteit – anélkül persze, hogy látomása bármit is veszejtene korábbi konkrétságából – a létköltészet tágasabb összefüggéseibe rendezi. Lírájának energiaforrása, munkásságának hajtóereje a szó iránt érzett rendkívüli felelősség erkölcse. Belőle fakad versbeszédének megbonthatatlan koherenciája és kiérlelt véglegessége: kötete mintha válogatás volna, Baka – Pilinszky egykori szűkszavúságára emlékeztetőn – szinte csak kulcsverseit írja meg, azokat is az „ultima verba” igényével; mint amiket már lehetetlen tovább bővíteni vagy redukálni. Nyoma sincs költészetén az elődök és kortársak szuggesztiójának: eredetiségét gondolkodói fegyelmezettséggel igazolja. Ihletét az elapadás veszélye fenyegetné? A versstatisztika: az öt esztendő termése mindössze huszonkét költemény, azaz hétszáz sor – csupán a vállalt tömörséget hangsúlyozza, nem pedig a kísértő terméketlenséget. A minőség mércéjével mérve Baka István nagyon is termékeny alkotó. Bizonyos immár, hogy túl van a limeszen, ahol tehetséges fiatalok néhány kötet után a középszerű költők státuszában vesztegelnek. Szereptudatát nem silányítja stílusromantikával; választott égtájai vannak, melyek felé következetesen halad.
Baka líráját sokkal inkább jellemzi a tudatosság, semminthogy megrekedne az élményi költészet szűkös esetlegességében, ösztönös spontaneitásában. A „tapasztalati” és „lehetséges” világ nála egymásba átmenő szerves egység. Az élet drámai feszültségekkel súlyosbított sors: a költő hol állapotként, hol pedig folyamatként éli meg. Mint statika – a létezésvers foglalatában – a dezillúzió szenvedélyével készült abszurd (kafkai) látomás. A „csillag-kukacok” a rothadás szagát árasztják, másszor az ég darabokra tört tükörcserepei, a felhők „az alkony feltépett hasából kiforduló lóbelek”, a „rókabundás alkonyat” mint „pityergő vadnyulat” ejti ki szájából a Földet, melyre a „megsörétezett hajnalok” vére csorog és a ködök „krematóriumfüstje” borul. Tér és idő merev kategóriává dermed, a lét gyógyíthatatlan betegsége a változáshiány. A kozmosz negatív törvénye alól – ontológiai jelképként – a metafizika régiója se lehet kivétel: a mennyország sivárságán „elvérzik a zsoltár”, s akár „az ősszel felázott talajba a krumpli”, úgy rohadnak belé az angyalok; Isten patkányarcú Antikrisztusként trónol fölötte, a világnak pedig a Sátán hegedűl. A lét elvetélt dráma, mivel önmagában van a célja, nem pedig önnön meghaladásában. A történelem sodrása is a katarzis nélküli tragikum esélyét kínálja. Az ember Isten „hóbefútta lábnyomává” értékelődik alá, aki az „anyaméh kényszerzubbonyából” determinált „láger-létbe” születik. Személyisége külső erők függvénye, sorsa – a négy égtáj „célkeresztjére” függesztetten – a kiszolgáltatottság és bénaság, s szava, éneke, morálja is hiábavaló, amíg „tenger és ég ablaktáblái között vergődő légyként” csapong, s akkor is a pokolba jut, ha netán „a tű fokán is átpréselődik”. A lényegkeresés tanulsága az evidencia- és abszolutumhiány:
„Én is csak addig vagyok, míg a vers
megírja azt, aki e verset írja.”
hangzik a relatív igazság keserű vallomása. Átengedné magát a költő a kétségbeesésnek? Netán a végletes közönynek? Csak akkor volna némi létjogosultsága e feltételezésnek, ha Baka „a lélek légszomjával” nem fordítaná szembe – portréverseiben – az emberben rejtező heroizmust. Világképének van már perspektívája is: a lét – a goethei gondolkodás dinamikájára emlékeztetőn – a személyiség szabadsága által meghaladhatja önmagát, az ember jövője épp ezért alternatív, s az értelmes cselekvésen is múlik kibontakozása, a benne zajló dráma – valódi konfliktusok humánus energiáival telítetten – nemcsak kifejlődésre képes, hanem feloldó katarzisra is. Az idő – a kötet legjelentősebb darabja, a címadó Széchenyi-poéma rá a legjobb példa – újra jelentést kap: az öntudatlansággal megajándékozó csendből s az én önmagába zuhanó álmaiból az ausztriai elmegyógyintézet nagy lakóját az emlékezés és az önvád, az új erőre kapó intellektus működése rántja ki. Előbb – apokaliptikus víziók közepette – a világos helyzettudat fogamzik meg benne, az „Európa küszöbeitől elvert kutyák” megalázottságát reveláló nemzetsors képe, aztán a „Haynau- és Bach-pofájú rémek” gyűlölete, a pisztolyt emelő anarchikus tettvágy, s legvégül – a kétségbeesés állapotát a „virrasztás” pozíciójára cserélvén – a megújulás vak reménye:
„Aludnék már s tudom hogy nem lehet
vén embrió Döbling méhébe zárva
ki szülhet engem újra e világra”
olvassuk a zárórész monológjában. Ugyanis a tragikum gyökere nem az emberben van, hanem a viszonyokban, humánum és sors disszonanciáiban.
A megkettőzött távlat konzekvenciája Baka költészetében a kétféle verstípus elkülönülése: egyrészt a képi leleményt valamely eszmei középpont körül hálósan kibontó, körkörösen vagy keretbe szerkesztett, a tragikum komorságát groteszk szemlélettel és ironikus hangvétellel elevenítő „létábrázoló” gondolati költeménnyé, másrészt a bonyolultabb, összetettebb, epikusan részletező és lineárisan építkező, lelki folyamatokat tárgyiasító „antropológiai” kompozícióé, mint amilyen a monodrámába hajló Döbling vagy a többtételes zeneművek mintájára készült Trauermarsch. De kötetében a kiegyenlítődés se kevésbé jellemző tendencia, mint a differenciálódásé. Szemlélet és forma egymásba rétegeződik. Rejtőzködőn bár, de a „létábrázoló” versben is jelen van a zordon világképet ellenpontozó személyiség – „a rettenetet szépen kimondó s azzal föl is oldó” alkotó katartikus hatású, önfegyelmet és műgondot ötvöző magatartásában, miképp az „antropológiai” költemény se csupán arckép, szertelen vallomás egy-egy romantikus hős maszkja mögül, hanem egyúttal a gondolkodást és cselekvést szabályozó sorsviszonyok rajza is. Baka líráját a legpontosabban tán az „archetípusos” jelzővel karakterizálhatnánk, ha e fogalom nem volna már lefoglalva az epikus és drámai jellemábrázolás egyfajta módszerére. Dikciójában az ősi és modern megszólalás azonossága a jellegadó: a görög kardalok puritán fegyelmének és a szürrealista látásmód rugalmasságának egybekötése, játék, kísérlet nyelvi, képi és zenei avantgárdja helyett a szó törvényt hordozó méltóságának, pillanat és véletlen egyszerisége fölé növő érvényének, teremtő energiájának érzése.
Baka verseinek nemcsak ön-, de helyi értékük is van: ívei, oszlopai egy nagyobb kompozíciónak, kötetnek, ciklusnak. A Döbling ciklusrendje a korábbi kötetekhez képest az absztrakciók eluralkodását tükrözi. A Jantra hídján magyarságköltészete, a Könyörögj érettem és a Miért hallgatsz, tavaszi erdő szerelmi és természetlírája nem önálló verscsoport már, a parciális témák nagy, kozmikus víziókba összegződnek. A kötetnyitó Isten fűszála ciklus a világegész véges-végtelen köreiben a mitológia paródiája és parafrázisa egyszersmind. Szertefoszlik benne a nagyság istenemberi (teológiai és nietzschei) álma, s romjaiból egy negatív előjelű, a Rosszat mitizáló s gyűlöletessé tevő panteizmus épül föl. A Mefisztó-keringő e folyamatot a történelem közegében ismétli meg. A monarchiából örökölt kokárdás magyarságtudat érvényét Ady prófétikus nemzethalál-félelmei és a József Attila-i pokoljárás eleven kínjai kérdőjelezik meg, az ünnepek pátosza a gyászindulók triviális dallamába fullad, az utópiák a realitások zátonyain feneklenek meg. A kritikából aztán földereng a költő kompromisszumokra alkalmatlan és illúziókra képtelen, drámaian kiélezett, a sebeket: bajt és szenvedést annak démonikus fokozásával kiégető-gyógyító ember- és társadalomszemlélete. A Halottak napja a lírikusi tapasztalatok létfilozófiai summázata. Az egzisztencialista Semmi bölcseleti mítoszát hangulatilag a címadó vers emlékező nosztalgiája töri meg, majd jelentését a logika circulus vitiosusa fordítja visszájára:
„jó volna hogyha volna valaki
s van is tán mert ha a van kételyünknek
tárgya lehet a nincs miért ne lenne...”
(To be or not to be)
A kötetzáró ciklus helyett álló Döbling az összegezés igényét portréra váltja. Benne a szerepjátszó, álarcos költemények vonulata teljesedik ki: voltaképp hatalmas, görög sorstragédiába illeszthető, hatrészes önmegszólító monológ, az őrültségből ocsúdó-ébredő Széchenyi önkínzó (s a naplók stílusában készült) meditációja, egyetlen éjszakába sűrített lélekdráma. Egyúttal Baka költői fejlődésének új iránya.
A szintetizáló célzatú új kötettel a költő alkotói pályája fordulóponthoz érkezett. Az útkeresés szükségét és igényét nemcsak a monodráma kísérlete jelenti be, hanem – a Szekszárdi misével – az elbeszélő színrelépése is. Úgy tűnik, hogy Baka lírikusi megújulása a tematikai tágítás és a műfaji váltó-gazdálkodás jegyében zajlik. Eddigi teljesítményei alapján (nemzedékének máris egyik vezető költője) – nem lehet kétséges az eredmény sem. (Szépirodalmi)
(Tiszatáj, 1985. október. 81-83.p.)
(Tragikum katarzis nélkül. Baka István: Döbling címen in: Grezsa Ferenc: Vallomások. Szeged, 1999, Tiszatáj Könyvek. 276. p.)