A PARTOK FELETT

Szegedi és odesszai költők antológiája.
(Vál., szerk.: Grezsa Ferenc, Olasz Sándor, Viktor Narusevics).
Szeged-Odessza, Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat, 1981.

BAKA ISTVÁN fordításai a kötetben:

Moroz, Valentin:

  • Melyik virág... . [Vers.] 171. p.
  • A Patyomkin zászlaja. [Vers.] 172. p.
  • Tavaszi etűd fecskékkel. [Vers.] 173. p.
  • Nyírfácska. [Vers.] 174. p.
      

Kologyij, Vitalij:

  • Az ünnepi kenyér illatozik... . [Vers.] 177. p.
  • Ablakomat... . [Vers.] 178-179. p.
  • Reggel. [Vers.] 180. p.
  • A kútnál. [Vers.] 181. p.


MOROZ, VALENTIN

MELYIK VIRÁG....

Melyik virág vajúdja a magot,
Amit nekem kell elvetnem a földbe?…
Felvállalom szent küldetésem…
                                                    És e
Virág
           világba nyit majd ablakot.

Ő kongatja a harmat érceit,
És csillag csendül minden tiszta cseppben.
Egységük épp oly bölcs, mint mérhetetlen,
S feltárja a természet titkait.

S mi, csillagokba elvetett magok,
Mi foganunk új maggá a virágban.
És magunkkal vetjük be újra lázban
A vérrel megöntözött anyagot.

Munkám vezére tiszta szív legyen!
S áldassék, hogyha népem áld meg érte!
Mert a teremtés örök képessége
Csak emberi magházakban terem.


A PATYOMKIN ZÁSZLAJA

              A tengerbe rejtettük zászlónkat, és az egész
              oroszországi nép zászlaját – a szabadság,
              egyenlőség és testvériség lobogóját, hogy ne
              kerüljön idegen kezekbe… Oly keserű volt
              nézni, amint hol lebukott, hol fölemelkedett
              a hullámok taraján, mintha a harc
              folytatására hívta volna a matrózokat…

              (O. Matyusenko visszaemlékezéséből)

Fájdalmasan és ünnepélyesen
Fogadta a vörös zászlót a tenger.
Vörös hullám sirályszárnyként csapott fel
A mélységből dacos-fenségesen.

Majd újra – bárha alig hallhatón
A messzeségből felcsendült az ének.
Fölzengett kórusa a zendülésnek,
És végigszállt az alvó partokon.

S midőn ágyú szólt újra, s dördülése
Nyomán a vörös lobogó az égre
Röpült, s a hullám egekig csapott,

A vászon büszke-szélesen terült szét,
A forradalom viharában ismét
A Patyomkin zászlója lobogott.


TAVASZI ETŰD FECSKÉKKEL

Istenem, mi baj szakadt a földre:
Fecskék hordják fészkeikre szét…
Fénylő, tiszta hang suhog fölötte,
Jávornyíl célozza tán szivét.
Istenem, mi baj szakadt a földre…

Issza mámorát a napsugárnak,
„Sarjadj!” – súg a magnak részegen.
S mint a fű, a karcsú fecskeszárnyak
Serge éppen oly buján terem.
Issza mámorát a napsugárnak…

Föl, föl, minden élő, föl az égre:
Élet vize minden csöpp eső…
Földet markolok – fecske fészke
Ebből épül: padló, fal, tető.
Föl, föl, minden élő, föl az égre…


NYÍRFÁCSKA

Köztünk s a nap közt fényszálak rezegnek…
S e nyírfácska, ím, lábujjhegyre áll –
Hogy törne fölfelé, már szinte száll,
Törékeny törzzsel ostromolva mennyet.

S belémerül a kéklő végtelenbe,
A napba tör – bár gyöngén remegő.
És zene zendül, lágyan lebegő,
Akárha angyalkórus énekelne.

S én jól tudom, hogy én s e nyír, de e
Föld is s a nap – egyek vagyunk mi mind.
És ez talán mindennek lényege.

Ez tölti lelkemet tündökletével,
És mintha szárnnyal, szárnyalok vele,
Az Ember büszke, fenséges nevével.


KOLOGYIJ, VITALIJ

AZ ÜNNEPI KENYÉR ILLATOZIK…


Az ünnepi kenyér illatozik
Asztalomon, s piros, napforma almák
Alkonylanak… S fölöttünk már kibontják
Az estködök homályló szárnyaik.

Minden barázda új magot terem
Szorgos munkád nyomán…
                                             Ó, drága népem!
Mind gazdagabb vagy szépségben, kenyérben,
És ezüst hajókban a tengeren.

Az idő, mint a zápor, elpereg,
Árad a múlt nyomán az új özönnel.
Bőven vetettél – hát arasd le, ember,
Gazdagon termett örömeidet.

ABLAKOMAT…

Ablakomat
a világra kitárom…
S túl-túl
pírján a hajnali egeknek
tűnődve szállong, lassú szárnyon
augusztusi
madara énekemnek.

Ablakomat
a világra kitárom:
lássak túl sok-sok messzi századon,
melyekben minden újjászületik – testálom
a jövendőre
nyugtalan korom.

Igazságot keresni – emberöltők
során, idők mély örvényébe bukva…
Keressed!…
A föld augusztusában
nagy napok jönnek újra,
a végtelenség
tárul ki majd feletted.

Igazságot keresni –
                                és hírdetni fennen,
ahogy a zászlók vöröse lobogja.
Hazám új napja,
s a jövő napja
csattog-lobog vörös szelekben.

Minden megépül…
Sorjázik útjaink sora,
magunkból teremtettünk új világot.
Hol szállsz le végül,
költészet madara,
milyen mezőkön lészen aratásod?

Térj vissza, dél van…
                                   Ez a te időd!…
Örök boldogságom beteljesedve:
ringsz a munka gyümölcsei között
a Jó s az Ész fáján fészkedre lelve.


REGGEL

Áll a vörös szelekben,
fehér falaknál
fehér cseresznyefa.
S a föld fölé
                    illatok árja lebben,
gyümölcsfák s ménta jószaga.
S a gondolat felszárnyal az azúrba,
és a virágban álmok érnek.
S eljő a nap: ki kell röppenni újra
világ kaptárjából a méhnek.

A KÚTNÁL

A fiú váratlan érkezett meg,
magával hozva menyasszonyát.
Vizet mert az apja,
                 odanéz:
hát ott állnak háza mellett.
Meglepetve lábán alig állt.

Ám a kertben várják a növények,
sírnak a hőségtől fojtogatva…
„Meghalok, jaj, gyorsan, vizet kérek,
hol késik még az a teli kanna?”

(Baka István fordításai)

 

Kritika az antológiáról:

Cs. V. I.: A partok felett. Szegedi és odesszai költők antológiája. = Tiszatáj, 1982. október. 73- 75. p.