„FEHÉR SZÉL TÁMAD..."
Bolgár költők antológiája
(Vál., szerk., bev. tanulm.: Juhász Péter).
Bp., [Kozmosz], 1983. /A világirodalom gyöngyszemei/ /Kozmosz Könyvek/
Baka István fordításai a kötetben:
Kadijszki, Kiril:
- Életkortyok. [Vers.] 535. p.
- Kiáltás az éjben. [Vers.] 536. p.
- Kiáltás. [Vers.] 537. p.
- Rejtett seb. [Vers.] 538. p.
KIRIL KADIJSZKI
ÉLETKORTYOK
A felhők fehér leple megreped,
s a kékség holt nyila célozza szívemet.
Már nem is nyíl; folyó, mely jégtáblákat sodor,
s vizén a nap lelőtt vadlúdként haldokol.
Állok a dombon. Élek. És tavasz van.
Félelmet, kínzó eszmét messze hagytam.
Kezem puskát szorít. Csövét a túlvilágra szegzem.
Akárki áll elém, kivívom győzedelmem.
Jegenye – zöld szökőkút – csobog az alkonyatban,
s a nap, mint egy hatalmas labda, csúcsára pattan.
Aztán valaki belelő. S tüstént az éjbe
elrohan – nehogy önnön árnya utolérje.
S szívem remegve bújna már az alkonyatba –
mert készül valaki, hogy késhegyére kapja.
KIÁLTÁS AZ ÉJBEN
Aszályos délután. Az úton egy vörös ló
vágtat a horizont felé – végigfut, mint a láng a
gyújtózsinóron, felrobbantja az eget,
s már csak az alkonyat parázslik. Csend van itt, de
valahol levegőbe most repülnek
a hidak és a városok, emberhús bűzlik égve.
De hát ki akart szárnyakat? S ugyan mire
jutott velük? A gépek éles árnya
mezőket szabdal, mennyboltot hasít fel,
s az alkony sztaniolja felragyog
a menekülő darvak szárnyán. Éjszaka.
A nappal szégyenét talán az éj letörli.
S te? Állsz csak némán. Alacsonyan jár a hold,
s tükörképe a vizeken – akár
mangetofontárcsák, forognak sebesen, de
nem hallja senki a csillagzenét. Vagy a te fénylő
gondolataidat veszik sötét szalagra...?
Elrobog egy vonat. Szétzúzza a homályt, mint
sötét kirakatot, s a szilánkok téged sebeznek.
A messzeségben – kihunyó parázs –
hunyorog még a város, tornyai merednek,
s egy felhő, alulról megvilágítva, úgy lebeg
fölötte, mint nagy sárga gomba...
Ó, nap, nyújtsd ki nyelved,
s nyald le a kondenzcsíkok csiganyálát
a mennybolt káposztaleveléről.
KIÁLTÁS
Aranykés az alkonyat, karéjt
hasít le a dombok kenyeréből.
Szúrós hó szitál a téli égből.
S fagy béklyózza mennybolthoz az éjt.
Hó csikordul... hová is megyek?
Az emberek testvérek lehetnek,
de boldogok... Kivel oszthatom meg
kínjaimat, rettegésemet?
Fölöttem a telihold forog
– durva köszörű – csikorogva,
kéményeket köszörül, s a szikra
gyúló és kihunyó csillagok.
Kenyered bár hegylánccá dagad,
de kenyéren élhet-e a lélek?
Vért kell ontanod, vagy a te véred
ontatik, hát el ne hagyd magad.
Ellenséged – hol rejtezhetik?
Eléd csak egy nyomorék fa árnya
kúszik, a küszöböt kaparászva,
s tépett macskaként sivalkodik.
Megállok – mint ezüstkezű szent.
Ám a hold most engem hív, akárha
volnék régi, vérrozsdázta lándzsa;
kiköszörüli a szívemet.
REJTETT SEB
Küszöbön állsz te mindig, állsz a jó és a rossz között örökkön,
bazsarózsák vértolulása s pirulák sápkórja között.
S megkettőződsz magadban is. Szíved kettéhasad, de rögtön
kétpólusú lesz, mint a mágnes – akárhány darabra törött.
Éjjel van. Gúnyos fintorokba görbülnek most az éji árnyak.
A hó, mint rizsporos bohócarc, fehérlik fölpuffadva kint.
Kívánj mindenkinek szerencsét... De rád milyen szerencse várhat?
Vagy tán a holnap megjutalmaz, csak addig tűrd békén a kínt.
Nevess! Nevesd ki magadat, hogy kibírjad a kibírhatatlant.
És aztán, mindenkit kijátszva, rohanj az éjbe és ragadd
a sötétséget torkon. És ha megölted, megváltod a hajnalt.
A jegenyére – pengő tőrre – már sűrű zöldes vér tapad.
Baka István fordításai