NAGY TÜZEK
Szovjet-orosz elbeszélések az 1920-as évekből.
(Vál. Gereben Ágnes).
Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1987.
Baka István fordítása:
Vesznyina, Anna: A kereszt. [Elbeszélés.] 289-298. p.
ANNA VESZNYINA
A KERESZT
Vonszolták magukat a szűk utcán, alázatosan meggörnyedve, mint hívő keresztények az Úr keresztjének súlya alatt – gyalogosok, batyuval a hátukon.
Szigorúan mentek, komoran hordozva terhüket, nem is tekingettek szerteszét, és csüggedt, szemrehányással teli tekintetét egyikük sem emelte az égre...
Csak Katyerina, aki a száraz arcát sötét keretbe foglaló fekete kendőben megszakítás nélkül második órája állt már a kenyérsorban, csak ő küldött mindegyiknek egy-egy sóhajt és sajnálkozó szemmel kísérte őket.
A sor, mint egy tarka, falánk sárkány hosszú törzse, a bálványtemplomhoz hasonlatos városi üzlet sarkán kifeszített, pikkelyes ponyvatető felé húzódott.
A gyerekek minden mozdulatukkal illedelmesen utánozták a felnőtteket.
Az embernek az a határozott meggyőződése támadhatott, hogy egy gigantikus, rémisztő gyűrűkbe görbülő özönvíz előtti sárkány megjelenése sem riasztotta volna el őket, még a leggyámoltalanabbakat sem. Szokás szerint buzgón besoroltak volna utána.
És csak vonultak a felmálházott gyalogosok, egy pillantást se vetve a sorban állókra. Valamennyien egy irányba tartottak, mint a zarándokok.
Mentek öregek, fiatalok, gyerekek, rosszul és elegánsan, vagy vegyesen: jól is, rosszul is öltözötten.
A jól öltözötteknek – az úrinőknek és a kisasszonyoknak – a lábbelijük siralmas állapotban volt. Mintha a többiekénél is rögösebb és hosszabb út jutott volna nekik osztályrészül – nehezen vonszolták elrongyolódott városi cipőiket.
– Mindenkinek hordoznia kell az Úr keresztjét... – sóhajtotta Katyerina, és csüggedt tekintetét egy félbehagyott kőépület felett imbolygó keresztre emelte, mintha imádkozna.
Gyakran és remegő lélekkel nézett Katyerina erre a keresztre.
Magasan, ridegen állt, megkékülve az időtől, s meg-meginogva a gyönge szélben élettelenül meredezett az építmény vörös testén.
Üres szemgödrökkel bámultak mögüle az omladozó falakba vágott ablakok.
Katyerina hátára vette az üres zsákot, és mintha terhet cipelne, meggörnyedve haladt el a romok mellett.
– Szegény nagysága... az Úr tűrni tanítja a szentéletűeket.
Katyerina a temető közelében lakott, és gyakran látta a volt háztulajdonosnőt, Domna Antyipjevnát, aki családi sírboltjukban nyugvó férjét látogatni járt oda.
Olyan sokáig elidőzgetett ott, hogy az éhes szájak betömésével elfoglalt szomszédasszonya gyakran észre se vette, mikor tért vissza Szkakunova.
– Jámbor lélek... – gondolja ellágyulva Katyerina. – Egyre csak böjtöl és imádkozik... Én meg a hajnali vagy az esti istentiszteletet is alig bírom végigállni – elálmosodom a szent helyen. Mintha csak Isten büntetne. Nem bírom leküzdeni bűnös gyengeségemet. Nyáron elpilleszt a hőség meg a fáradtság, jólesik aludni a hűvösön. A templomban alig van valaki – senki se zavarna. Télen meg az ember lánya átfagy az utcán meg a fűtetlen szobában, aztán belép Isten házába – ott jó meleg van, felenged, elálmosodik tőle... Holott az írásban ez áll: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”... De hát én... Teli vagyok világi bűnökkel. A bűnök keresztjét hordozom...
Domna Antyipjevna méltóságteljes járással tette meg a templomtól a sírboltig vezető utat, Katyerina pedig, mint egy bűnös asszony, elrejtőzött, a fák mögé bújt...
– Ó, jaj, én bizony soha a lába nyomába se léphetek Domna Antyipjevnának...
– A jámbor lélek Istennel társalkodik, én meg miket művelek... Mit teszek én, feslett nőszemély...
Letette a zsákot a földre... Gyűjtögetni kezdett, száraz ágakat, gallyakat tördelt a nyírfákról, s közben sóváran nézegette az erős törzseket, szívből sajnálta, hogy olyan kevés rőzse akad a temetőben.
Otthagyta a zsákot, a Szkakunov háztulajdonos hamvai fölé állított kereszthez lépett, megszemlélte a fehér lépcsőfokokat, melyeken az özvegy a mélybe ereszkedett.
– Tiszta, takaros minden... Szépen rendben tartja...
A sírboltot a föld felszíne alatt alakították ki. Csak a lejárat felől látszott, hogy nem egyszerű sír, hanem igazi kripta van ott. De ha nem állt volna fölötte a kereszt, azt gondolhatták volna, hogy nem is kripta, hanem kőből rakott sör- vagy borpince van a kékesszürke vasajtó mögött, melynek erős sarokvasait jókora függőlakat kapcsolta össze.
Ilyen egyszerűen, de megbízhatóan, kupecmódra őrizte férje hamvait Domna Antyipjevna.
És a sírdombon is egyszerű kereszt állt, fából faragott, amely csak a közelben található többi keresztét meghaladó méreteivel lepte meg a szemlélőt.
Katyerina csodálkozott ezen az egyszerűségen. Szkakunov nagyon gazdag ember volt, és jó néhány házat hagyott a feleségére..
„Az özvegy szemlátomást szereti az egyszerűséget és mértékletességet mindenben, nem akar mások fölé emelkedni” – gondolta Katyerina.
És ismét meghatódott ettől a szerénységtől.
Keresztet vetett a fejfa felé, és ezt gondolta:
„Ugyanilyen termetes és széles vállú volt a megboldogult is... Erős fából faragták...”
Aztán sóvár gondolata támadt:
„Nem sajnálták a fát hajdanában...”
Erről nyomban eszébe jutott:
„Otthon egyáltalán nincs télre tűzifánk, pedig már a fagyok is beálltak... Az uram nem tud meggyógyulni a hidegben és meleg étel nélkül... A gyerekek a szemétgödrökben kotorásznak... Kutyának való élet ez.”
Amikor ezt végiggondolta, elszégyellte magát:
„Megint a földi hívságokon jár az eszem... Egy percre sem tudok szabadulni tőlük... A temetőben a tűzifára gondolok, a templomban meg arra, hogy milyen jó volna, ha Isten gyertyája az ikon helyett az én zabálásomhoz világítana, a boltban azt lesem, hogy a boltos rosszul mérjen, és fél helyett egy egész vekni kenyeret juttasson nekem... Folyton efféle bűnös gondolatok járnak a fejemben... Akárhová legyek... Lám, az úrnő-anyácska elhagyta a meleg szobát, és idejött, hogy a hideg kőpadlón térdepeljen... Istenhez emelte a lelkét, én viszont... Magam is a keresztet bámulom... De a rossz lélek a sarkamban van folyvást... Úgy látszik, már csak itt lehet békességet meg lelkinyugalmat lelni, lemondani minden földi hiúságról...”
Körülnézett...
A menny: kendőként fölé boruló, komor böjtikupola.
A templom: az apáca-főnökasszony palástjának szegélye, messziről fehérlik.
A nyírfák: megboldogultak, fehér testüket a gyász színével fröcskölték be. Csupasz ágaikkal, mint száraz csontokkal rázkódnak, verdesnek a szélben.
A sírokon semmi zöld, száraz levelek mozgatják őket, – halott, sárga púpok.
A keresztek: kiszikkadt vértanúk, megkékültek, feketék, fehérek.
Az ösvény: megdermedt patak.
– Minden a halotti nyugalmat idézi...
Megbékélten sóhajt fel Katyerina, és meghajol a kereszt felé.
Hirtelen valaki egészen más hangulatban, láthatatlanul egész raj énekes madarat rebbent föl a temetőben.
Az ösvényre, szilaj paripaként dobogva, kipirult arcú lány fut ki.
Andrej bukkant fel mögötte, elkapta és mindkét kezével magához szorította, mint egy könnyű kévét.
A lány melléből ismét egy csapat énekes madár röppent ki és szállt szerteszét a temetőligetben...
A fiú megrázta a lányt, az pedig fékezhetetlenül kacagott tovább... kacagásával körülindázta a púpos sírdombokat, a lecsupált fákat, egészséges, ifjú mellkasából életteli, csengő hangokat hajított a borús égbe...
– Nesze neked, sztrájkoló. Nesze neked, nesze... – mondogatta a fiú, miközben ide-oda rángatta őt, és hol jobbról, hol balról támadva próbálta megcsókolni...
De a lány minduntalan elrántotta a fejét, és a fiúnak nem sikerült eltalálnia az arcát.
Katyerina felismerte a lányát, és komoran kiegyenesedett...
– Egy istentelennel?! Egy kommunistával?! – suttogta összeszorított ajkakkal, és fenyegetően megindult feléjük...
Aztán kitört belőle:
– Dunya. Te szégyentelen. Te gyalázatos. Meghibbantál. A temetőben... Cicázol... Egy legénnyel...
Andrej elengedte a megnémult lányt, és szótlanul nézett Katyerinára.
– Nem ijesztesz meg... – mondta Dunya, szigorúan keskenyre húzva imént még nevetésre görbült ajkait.
Andrej hetykén átölelte Dunya derekát, és a lánnyal együtt elindult az anya felé.
Nyugodtan állt meg a komor asszony előtt.
– Nem vagyok én Dunyának idegen, a vőlegénye vagyok...
Dunya bátran nézett anyja arcába.
– Holnap, anyácskám, elmegyünk a szovjetbe...
– A szovjetbe?! Szovjet vőlegénnyel?! Soha! Előbb halok én meg, inkább agyonverlek. Eridj tüstént haza!
Katyerina parancsolóan nyújtotta karját a lánya felé, de a kar kinyújtva maradt – Dunya elhúzódott...
– Mi vagyok én, kisgyerek?... Még hogy hazavisz... Felnőtt vagyok... Meg azok a törvények sincsenek többé. Magam rendelkezhetem magammal...
– Jössz ide azonnal!
– Nem megyek magával...
Katyerina, karját leeresztve, zihálva állt...
– Uram, segíts!... Nehéz az én keresztem...
Dunya megenyhült.
– De hát mi rossz van ebben, anyácskám? Inkább örülnie kéne. Ketten többet tudunk segíteni magának. Egy gyárban dolgozunk... Régóta ismerem Andrejt, a társai is szeretik... Tiszteli magát...
– Az ördögöt, azt tisztelik a te kommunistáid. Te magad is kommunista lettél. Megfeledkeztél a szüleidről. Elvesztetted az Istent, szégyen... Jaj nekem...
– De hát mi rosszat tettem én, anyácskám? Maga magyaráz rosszra mindent...
Andrej megpróbálta egyenesre húzni magasra vont szemöldökét.
– Fogja fel egyszerűbben a dolgot, Katyerina Szemjonovna... Ne találjon ki magának mindenféle szörnyűségeket, ne vegyen kereszteket a hátára...
Katyerina az égre emelte kezét.
– Nehéz, nehéz az én keresztem. Megyek, megmondom az apádnak... Uramisten, uramisten... Lányom... Szégyen... Gyalázat...
Fejét lehorgasztotta, és szigorúan mutatott Szkakunov sírjára.
– Egy szentéletű asszony imádkozik itt, meg kell kérni, hogy értünk is imádkozzék, kisebbítse a bűneinket...
Andrej kíváncsian pillantott a sírbolt masszív ajtajára.
– Ugyan, mit művel ebben a pincében?
Katyerina nem válaszolt, hanem meggörnyedve elindult, magára hagyta a vőlegényt és menyasszonyát...
– Elbírom-e én ezt a keresztet?...
A szél a nyírfák megmaradt, ritkás leveleit borzolgatta...
Majd lesuhant a földre, és zajos, aranyló, ördögi körtáncot járva száguldott el Katyerina alatt...
Felborzolt tollú, elcsigázott pulykacsibékként ténferegtek a keskeny, kalitkaszerű udvar-dobozban Katyerina gyerekei: két kisfiú és egy kislány.
Minden zugot végigtúrtak, mintha nem találtak volna fészkelőhelyet maguknak.
Majd az öt ágyás kései violát óvó fakerítés körül kezdtek keringeni.
A nagyobbik fiú – tíz éves lehetett – kibolyhosodott kabátban, vállát begörbítve, kezét ki se dugva a szakadt kabátujjakból, könyökével a kerítésre bökött.
– Ha anyu nem hoz tűzifát – kitörjük a kerítést...
Lógó orrként lefittyedt sapkaellenzője egy kicsit feljebb emelkedett.
– Fényes lánggal ég majd – festve van...
A másik fiú megérintette a vastag karókat – erősen állnak-e a földben, és száraz hangon morogta:
– Ki lehet rángatni...
Mánya, a legkisebb, akinek hosszú ruhaujja földig érő szárnyakra emlékeztetett, a virágokat nézte.
– Holnap eladom őket...
Állt és komoran szemlélgette a hosszúkás, telt szirmú virágfejeket...
Egy asszony jött le a kalitka-udvarba, kezében szemetesvödörrel.
– Belokot nem láttátok?
– Nem, néni – válaszolták harsány hangon mindhárman, szemüket a vödörre szegezve.
– Hát jó, majd megtalálja...
Az asszony a házmesterfülke előtt álló fateknőhöz lépett, és kiborította a szemetet.
Alig ment el, az éhes pulykacsibék máris körülfogták a teknőt – kiszedegették a főtt krumplihéjat, heringfejeket, és szakadt gönceikbe rakosgatták.
Miután minden hulladékot kiválogattak, elégedetten letelepedtek az alagsorba vezető lépcsőn. Szörcsölve és szuszogva szopogatták a heringfejeket, akár a cuclisüveget.
Észre se vették a kapualjban megjelenő Katyerinát.
Az meglátta lakmározásba merült porontyait, és lassított.
– Megint a mások szemétgödreiben turkáltok. Meglátják a szomszédok – micsoda szégyen! Ti vagytok az én büntetésem... Nehéz az én keresztem. Tán oly rég nem ettetek?!
A gyerekek riadtan takarták el előle az ételmaradékokat.
– Nincs több...
A legidősebb felállt, és hátradugta felborzolt szárnyakként verdeső ruhaujjakba bújtatott kezét. Úgy tetszett, sasmódra készül védekezni.
– Menj be...
Az anya csak felsóhajtott.
– Tűrni kéne, ti meg csak rosszalkodtok.
Fekete kendő keretezte fejét csóválva lement a kőlépcsőn az alagsorba. Megint Domna Antyipjevna jutott eszébe, milyen méltóságteljesen ereszkedett le férje sírboltjába.
– Óh, jaj, könnyebb néki a holthoz mennie, mint nekem az élőhöz...
A nagy, alacsony mennyezetű szobában sötét volt, mint egy falusi fürdőházban. A két egyébként is kicsi ablakot félmagasságig piszkos zsákdarabokkal tömködték be.
Az orosz kemence kidüllesztette csupasz, halott pocakját. Terjedelmes, régóta nem táplált potrohától mintha még hidegebb lett volna a szobában.
A szemközti fal előtti ágyon egy férfi hevert, háttal a kemencének. Nemcsak fekete, borzas fejét és hegyes, esetlenül felhúzott vállát fordította el, hanem fél testét is, s tehetetlenül szétterpesztette lábait, melyeket a takaró alól kidagadó, felhúzott lábfejekről lehetett csak észrevenni.
A nehézkesen megcsikorduló padlódeszkák hangjára visszafordult, és sápadt arca világított a sárga párnán.
– Szereztél fát? – kérdezte elcsukló, fakó hangon.
Csikorgó zár hangján felelt neki Katyerina.
– Óh, jaj nekem... Bűnös lélek...
Elcsigázottan ereszkedett le az első eléje kerülő ülőalkalmatosságra – egy ócska, rozsdás, felfordított vödörre.
A szobában a két ágyon kívül nem is volt más bútor: az egyiken a beteg feküdt, a másik asztalnak és ágynak egyaránt szolgált, a székeket pedig ócska, lyukas vödrök és bádogdobozok helyettesítették, melyeket a tűzifának lebontott házak körül szedtek össze.
Valamennyi fabútorukat eltüzelték.
A beteg ledobta melléről a takarót.
– Talán megint elszedték? – kérdezte nyugtalanul. – Hol voltál?
– A temetőben...
– Na és aztán... Legalább egy fejfát letörtél volna... Hiszen itt döglök meg...
– Ne káromold az Istent! Így is a hátamon van a kereszt.
– Eridj a pokolba azzal a kereszttel! Azt rágjuk talán? Hol a tűzrevaló? Hiszen vittél zsákot. Hol hagytad? A mennyek országára cserélted... Légy átkozott – te, szentéletű!
Az ágy megreccsent alatta.
– Tíz napja nem volt a szánkban meleg étel. Szedd ki a deszkákat alólam! Szedd ki, szent asszony! Elfogyott a türelmem.
Sápadt arcát felemelte a párnáról, száraz kezével, hatalmas tenyerével az ágy szélébe kapaszkodott. A beteg feltápászkodott, felült, de lábai ugyanolyan tehetetlenül kinyújtva maradtak.
– Forgasd ki a csontokat belőlem! Fordítsd ki a bordáimat! Másom úgyse maradt.
Az alagsorba vezető ajtó kitárult.
–Várjon csak, várjon, Ignatyij Jegorics – zendült fel egy határozott, fiatal hang. – Remek tűzifát hoztam maguknak. Dunya mondta, hogy nincs tüzelőjük... Hát én meg... Eh... Már rég kellett volna... Micsoda emberek vannak!
Andrej állt az ajtóban, hatalmas, egész hátát eltakaró zsák lógott a válláról.
Dunya belépett Andrej után, és nyugtalan pillantást vetett az anyjára...
Andrej ledobta a zsákot. Az nagyot puffant a fapadlón, és a férfi lábához dőlt.
Andrej összeráncolta szemöldökét, és így szólt:
– Hát, Katyerina Szemjonovna, valóban szentéletű özvegy az a maga Szkakunovája... Ahogy mondani szokták, böjttel és imádkozással menti a lelkét...
Andrej fekete szemöldöke még összébb húzódott, erősen markolta a zsákot...
– Mások éhenhalnak, az utolsó ingüket cserélik el egy falat kenyérre, ő meg, a jámborlelkű özvegy, akár egy kupori patkány, egész éléstárra való ételt, italt hordott össze a férje kriptájába, aztán szép lassan növeli a háját, konyakot, likőrt iszogat... Arannyal rakta körül magát az átkozott... Mindent a megboldogulthoz cipelt... Inkább meghalna, csak másnak ne jusson... Alszik most a szent asszony, leszopta magát... Dühbe gurultam... Nem tudtam türtőztetni magamat...
Andrej ellökte magától a zsákot, az végigzuhant a padlón, és lecsupaszodott előttük a keresztnek a szobában furcsán ható, kék színben játszó alakja...
– Letörtem ezt a keresztet... Legalább meleget ad az embereknek...
A kereszten fekete betűk hirdették:
„Karp Petrovics Szkakunov háztulajdonos örök emlékezetére.”
Katyerina nem tudta eldönteni: a padló inog alatta, vagy ő maga esik össze.
Ülőhelye, az ócska vödör, félrebillent.
Fekete foltok borították el a falakat, vagy a kereszt betűi kezdtek forogni, ugrálni a szeme előtt...
Valóság ez vagy álom, vagy tán az Úr által reá mért megpróbáltatás...
1922
(Vál. Gereben Ágnes).
Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1987.
Baka István fordítása:
Vesznyina, Anna: A kereszt. [Elbeszélés.] 289-298. p.
ANNA VESZNYINA
A KERESZT
Vonszolták magukat a szűk utcán, alázatosan meggörnyedve, mint hívő keresztények az Úr keresztjének súlya alatt – gyalogosok, batyuval a hátukon.
Szigorúan mentek, komoran hordozva terhüket, nem is tekingettek szerteszét, és csüggedt, szemrehányással teli tekintetét egyikük sem emelte az égre...
Csak Katyerina, aki a száraz arcát sötét keretbe foglaló fekete kendőben megszakítás nélkül második órája állt már a kenyérsorban, csak ő küldött mindegyiknek egy-egy sóhajt és sajnálkozó szemmel kísérte őket.
A sor, mint egy tarka, falánk sárkány hosszú törzse, a bálványtemplomhoz hasonlatos városi üzlet sarkán kifeszített, pikkelyes ponyvatető felé húzódott.
A gyerekek minden mozdulatukkal illedelmesen utánozták a felnőtteket.
Az embernek az a határozott meggyőződése támadhatott, hogy egy gigantikus, rémisztő gyűrűkbe görbülő özönvíz előtti sárkány megjelenése sem riasztotta volna el őket, még a leggyámoltalanabbakat sem. Szokás szerint buzgón besoroltak volna utána.
És csak vonultak a felmálházott gyalogosok, egy pillantást se vetve a sorban állókra. Valamennyien egy irányba tartottak, mint a zarándokok.
Mentek öregek, fiatalok, gyerekek, rosszul és elegánsan, vagy vegyesen: jól is, rosszul is öltözötten.
A jól öltözötteknek – az úrinőknek és a kisasszonyoknak – a lábbelijük siralmas állapotban volt. Mintha a többiekénél is rögösebb és hosszabb út jutott volna nekik osztályrészül – nehezen vonszolták elrongyolódott városi cipőiket.
– Mindenkinek hordoznia kell az Úr keresztjét... – sóhajtotta Katyerina, és csüggedt tekintetét egy félbehagyott kőépület felett imbolygó keresztre emelte, mintha imádkozna.
Gyakran és remegő lélekkel nézett Katyerina erre a keresztre.
Magasan, ridegen állt, megkékülve az időtől, s meg-meginogva a gyönge szélben élettelenül meredezett az építmény vörös testén.
Üres szemgödrökkel bámultak mögüle az omladozó falakba vágott ablakok.
Katyerina hátára vette az üres zsákot, és mintha terhet cipelne, meggörnyedve haladt el a romok mellett.
– Szegény nagysága... az Úr tűrni tanítja a szentéletűeket.
Katyerina a temető közelében lakott, és gyakran látta a volt háztulajdonosnőt, Domna Antyipjevnát, aki családi sírboltjukban nyugvó férjét látogatni járt oda.
Olyan sokáig elidőzgetett ott, hogy az éhes szájak betömésével elfoglalt szomszédasszonya gyakran észre se vette, mikor tért vissza Szkakunova.
– Jámbor lélek... – gondolja ellágyulva Katyerina. – Egyre csak böjtöl és imádkozik... Én meg a hajnali vagy az esti istentiszteletet is alig bírom végigállni – elálmosodom a szent helyen. Mintha csak Isten büntetne. Nem bírom leküzdeni bűnös gyengeségemet. Nyáron elpilleszt a hőség meg a fáradtság, jólesik aludni a hűvösön. A templomban alig van valaki – senki se zavarna. Télen meg az ember lánya átfagy az utcán meg a fűtetlen szobában, aztán belép Isten házába – ott jó meleg van, felenged, elálmosodik tőle... Holott az írásban ez áll: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem”... De hát én... Teli vagyok világi bűnökkel. A bűnök keresztjét hordozom...
Domna Antyipjevna méltóságteljes járással tette meg a templomtól a sírboltig vezető utat, Katyerina pedig, mint egy bűnös asszony, elrejtőzött, a fák mögé bújt...
– Ó, jaj, én bizony soha a lába nyomába se léphetek Domna Antyipjevnának...
– A jámbor lélek Istennel társalkodik, én meg miket művelek... Mit teszek én, feslett nőszemély...
Letette a zsákot a földre... Gyűjtögetni kezdett, száraz ágakat, gallyakat tördelt a nyírfákról, s közben sóváran nézegette az erős törzseket, szívből sajnálta, hogy olyan kevés rőzse akad a temetőben.
Otthagyta a zsákot, a Szkakunov háztulajdonos hamvai fölé állított kereszthez lépett, megszemlélte a fehér lépcsőfokokat, melyeken az özvegy a mélybe ereszkedett.
– Tiszta, takaros minden... Szépen rendben tartja...
A sírboltot a föld felszíne alatt alakították ki. Csak a lejárat felől látszott, hogy nem egyszerű sír, hanem igazi kripta van ott. De ha nem állt volna fölötte a kereszt, azt gondolhatták volna, hogy nem is kripta, hanem kőből rakott sör- vagy borpince van a kékesszürke vasajtó mögött, melynek erős sarokvasait jókora függőlakat kapcsolta össze.
Ilyen egyszerűen, de megbízhatóan, kupecmódra őrizte férje hamvait Domna Antyipjevna.
És a sírdombon is egyszerű kereszt állt, fából faragott, amely csak a közelben található többi keresztét meghaladó méreteivel lepte meg a szemlélőt.
Katyerina csodálkozott ezen az egyszerűségen. Szkakunov nagyon gazdag ember volt, és jó néhány házat hagyott a feleségére..
„Az özvegy szemlátomást szereti az egyszerűséget és mértékletességet mindenben, nem akar mások fölé emelkedni” – gondolta Katyerina.
És ismét meghatódott ettől a szerénységtől.
Keresztet vetett a fejfa felé, és ezt gondolta:
„Ugyanilyen termetes és széles vállú volt a megboldogult is... Erős fából faragták...”
Aztán sóvár gondolata támadt:
„Nem sajnálták a fát hajdanában...”
Erről nyomban eszébe jutott:
„Otthon egyáltalán nincs télre tűzifánk, pedig már a fagyok is beálltak... Az uram nem tud meggyógyulni a hidegben és meleg étel nélkül... A gyerekek a szemétgödrökben kotorásznak... Kutyának való élet ez.”
Amikor ezt végiggondolta, elszégyellte magát:
„Megint a földi hívságokon jár az eszem... Egy percre sem tudok szabadulni tőlük... A temetőben a tűzifára gondolok, a templomban meg arra, hogy milyen jó volna, ha Isten gyertyája az ikon helyett az én zabálásomhoz világítana, a boltban azt lesem, hogy a boltos rosszul mérjen, és fél helyett egy egész vekni kenyeret juttasson nekem... Folyton efféle bűnös gondolatok járnak a fejemben... Akárhová legyek... Lám, az úrnő-anyácska elhagyta a meleg szobát, és idejött, hogy a hideg kőpadlón térdepeljen... Istenhez emelte a lelkét, én viszont... Magam is a keresztet bámulom... De a rossz lélek a sarkamban van folyvást... Úgy látszik, már csak itt lehet békességet meg lelkinyugalmat lelni, lemondani minden földi hiúságról...”
Körülnézett...
A menny: kendőként fölé boruló, komor böjtikupola.
A templom: az apáca-főnökasszony palástjának szegélye, messziről fehérlik.
A nyírfák: megboldogultak, fehér testüket a gyász színével fröcskölték be. Csupasz ágaikkal, mint száraz csontokkal rázkódnak, verdesnek a szélben.
A sírokon semmi zöld, száraz levelek mozgatják őket, – halott, sárga púpok.
A keresztek: kiszikkadt vértanúk, megkékültek, feketék, fehérek.
Az ösvény: megdermedt patak.
– Minden a halotti nyugalmat idézi...
Megbékélten sóhajt fel Katyerina, és meghajol a kereszt felé.
Hirtelen valaki egészen más hangulatban, láthatatlanul egész raj énekes madarat rebbent föl a temetőben.
Az ösvényre, szilaj paripaként dobogva, kipirult arcú lány fut ki.
Andrej bukkant fel mögötte, elkapta és mindkét kezével magához szorította, mint egy könnyű kévét.
A lány melléből ismét egy csapat énekes madár röppent ki és szállt szerteszét a temetőligetben...
A fiú megrázta a lányt, az pedig fékezhetetlenül kacagott tovább... kacagásával körülindázta a púpos sírdombokat, a lecsupált fákat, egészséges, ifjú mellkasából életteli, csengő hangokat hajított a borús égbe...
– Nesze neked, sztrájkoló. Nesze neked, nesze... – mondogatta a fiú, miközben ide-oda rángatta őt, és hol jobbról, hol balról támadva próbálta megcsókolni...
De a lány minduntalan elrántotta a fejét, és a fiúnak nem sikerült eltalálnia az arcát.
Katyerina felismerte a lányát, és komoran kiegyenesedett...
– Egy istentelennel?! Egy kommunistával?! – suttogta összeszorított ajkakkal, és fenyegetően megindult feléjük...
Aztán kitört belőle:
– Dunya. Te szégyentelen. Te gyalázatos. Meghibbantál. A temetőben... Cicázol... Egy legénnyel...
Andrej elengedte a megnémult lányt, és szótlanul nézett Katyerinára.
– Nem ijesztesz meg... – mondta Dunya, szigorúan keskenyre húzva imént még nevetésre görbült ajkait.
Andrej hetykén átölelte Dunya derekát, és a lánnyal együtt elindult az anya felé.
Nyugodtan állt meg a komor asszony előtt.
– Nem vagyok én Dunyának idegen, a vőlegénye vagyok...
Dunya bátran nézett anyja arcába.
– Holnap, anyácskám, elmegyünk a szovjetbe...
– A szovjetbe?! Szovjet vőlegénnyel?! Soha! Előbb halok én meg, inkább agyonverlek. Eridj tüstént haza!
Katyerina parancsolóan nyújtotta karját a lánya felé, de a kar kinyújtva maradt – Dunya elhúzódott...
– Mi vagyok én, kisgyerek?... Még hogy hazavisz... Felnőtt vagyok... Meg azok a törvények sincsenek többé. Magam rendelkezhetem magammal...
– Jössz ide azonnal!
– Nem megyek magával...
Katyerina, karját leeresztve, zihálva állt...
– Uram, segíts!... Nehéz az én keresztem...
Dunya megenyhült.
– De hát mi rossz van ebben, anyácskám? Inkább örülnie kéne. Ketten többet tudunk segíteni magának. Egy gyárban dolgozunk... Régóta ismerem Andrejt, a társai is szeretik... Tiszteli magát...
– Az ördögöt, azt tisztelik a te kommunistáid. Te magad is kommunista lettél. Megfeledkeztél a szüleidről. Elvesztetted az Istent, szégyen... Jaj nekem...
– De hát mi rosszat tettem én, anyácskám? Maga magyaráz rosszra mindent...
Andrej megpróbálta egyenesre húzni magasra vont szemöldökét.
– Fogja fel egyszerűbben a dolgot, Katyerina Szemjonovna... Ne találjon ki magának mindenféle szörnyűségeket, ne vegyen kereszteket a hátára...
Katyerina az égre emelte kezét.
– Nehéz, nehéz az én keresztem. Megyek, megmondom az apádnak... Uramisten, uramisten... Lányom... Szégyen... Gyalázat...
Fejét lehorgasztotta, és szigorúan mutatott Szkakunov sírjára.
– Egy szentéletű asszony imádkozik itt, meg kell kérni, hogy értünk is imádkozzék, kisebbítse a bűneinket...
Andrej kíváncsian pillantott a sírbolt masszív ajtajára.
– Ugyan, mit művel ebben a pincében?
Katyerina nem válaszolt, hanem meggörnyedve elindult, magára hagyta a vőlegényt és menyasszonyát...
– Elbírom-e én ezt a keresztet?...
A szél a nyírfák megmaradt, ritkás leveleit borzolgatta...
Majd lesuhant a földre, és zajos, aranyló, ördögi körtáncot járva száguldott el Katyerina alatt...
Felborzolt tollú, elcsigázott pulykacsibékként ténferegtek a keskeny, kalitkaszerű udvar-dobozban Katyerina gyerekei: két kisfiú és egy kislány.
Minden zugot végigtúrtak, mintha nem találtak volna fészkelőhelyet maguknak.
Majd az öt ágyás kései violát óvó fakerítés körül kezdtek keringeni.
A nagyobbik fiú – tíz éves lehetett – kibolyhosodott kabátban, vállát begörbítve, kezét ki se dugva a szakadt kabátujjakból, könyökével a kerítésre bökött.
– Ha anyu nem hoz tűzifát – kitörjük a kerítést...
Lógó orrként lefittyedt sapkaellenzője egy kicsit feljebb emelkedett.
– Fényes lánggal ég majd – festve van...
A másik fiú megérintette a vastag karókat – erősen állnak-e a földben, és száraz hangon morogta:
– Ki lehet rángatni...
Mánya, a legkisebb, akinek hosszú ruhaujja földig érő szárnyakra emlékeztetett, a virágokat nézte.
– Holnap eladom őket...
Állt és komoran szemlélgette a hosszúkás, telt szirmú virágfejeket...
Egy asszony jött le a kalitka-udvarba, kezében szemetesvödörrel.
– Belokot nem láttátok?
– Nem, néni – válaszolták harsány hangon mindhárman, szemüket a vödörre szegezve.
– Hát jó, majd megtalálja...
Az asszony a házmesterfülke előtt álló fateknőhöz lépett, és kiborította a szemetet.
Alig ment el, az éhes pulykacsibék máris körülfogták a teknőt – kiszedegették a főtt krumplihéjat, heringfejeket, és szakadt gönceikbe rakosgatták.
Miután minden hulladékot kiválogattak, elégedetten letelepedtek az alagsorba vezető lépcsőn. Szörcsölve és szuszogva szopogatták a heringfejeket, akár a cuclisüveget.
Észre se vették a kapualjban megjelenő Katyerinát.
Az meglátta lakmározásba merült porontyait, és lassított.
– Megint a mások szemétgödreiben turkáltok. Meglátják a szomszédok – micsoda szégyen! Ti vagytok az én büntetésem... Nehéz az én keresztem. Tán oly rég nem ettetek?!
A gyerekek riadtan takarták el előle az ételmaradékokat.
– Nincs több...
A legidősebb felállt, és hátradugta felborzolt szárnyakként verdeső ruhaujjakba bújtatott kezét. Úgy tetszett, sasmódra készül védekezni.
– Menj be...
Az anya csak felsóhajtott.
– Tűrni kéne, ti meg csak rosszalkodtok.
Fekete kendő keretezte fejét csóválva lement a kőlépcsőn az alagsorba. Megint Domna Antyipjevna jutott eszébe, milyen méltóságteljesen ereszkedett le férje sírboltjába.
– Óh, jaj, könnyebb néki a holthoz mennie, mint nekem az élőhöz...
A nagy, alacsony mennyezetű szobában sötét volt, mint egy falusi fürdőházban. A két egyébként is kicsi ablakot félmagasságig piszkos zsákdarabokkal tömködték be.
Az orosz kemence kidüllesztette csupasz, halott pocakját. Terjedelmes, régóta nem táplált potrohától mintha még hidegebb lett volna a szobában.
A szemközti fal előtti ágyon egy férfi hevert, háttal a kemencének. Nemcsak fekete, borzas fejét és hegyes, esetlenül felhúzott vállát fordította el, hanem fél testét is, s tehetetlenül szétterpesztette lábait, melyeket a takaró alól kidagadó, felhúzott lábfejekről lehetett csak észrevenni.
A nehézkesen megcsikorduló padlódeszkák hangjára visszafordult, és sápadt arca világított a sárga párnán.
– Szereztél fát? – kérdezte elcsukló, fakó hangon.
Csikorgó zár hangján felelt neki Katyerina.
– Óh, jaj nekem... Bűnös lélek...
Elcsigázottan ereszkedett le az első eléje kerülő ülőalkalmatosságra – egy ócska, rozsdás, felfordított vödörre.
A szobában a két ágyon kívül nem is volt más bútor: az egyiken a beteg feküdt, a másik asztalnak és ágynak egyaránt szolgált, a székeket pedig ócska, lyukas vödrök és bádogdobozok helyettesítették, melyeket a tűzifának lebontott házak körül szedtek össze.
Valamennyi fabútorukat eltüzelték.
A beteg ledobta melléről a takarót.
– Talán megint elszedték? – kérdezte nyugtalanul. – Hol voltál?
– A temetőben...
– Na és aztán... Legalább egy fejfát letörtél volna... Hiszen itt döglök meg...
– Ne káromold az Istent! Így is a hátamon van a kereszt.
– Eridj a pokolba azzal a kereszttel! Azt rágjuk talán? Hol a tűzrevaló? Hiszen vittél zsákot. Hol hagytad? A mennyek országára cserélted... Légy átkozott – te, szentéletű!
Az ágy megreccsent alatta.
– Tíz napja nem volt a szánkban meleg étel. Szedd ki a deszkákat alólam! Szedd ki, szent asszony! Elfogyott a türelmem.
Sápadt arcát felemelte a párnáról, száraz kezével, hatalmas tenyerével az ágy szélébe kapaszkodott. A beteg feltápászkodott, felült, de lábai ugyanolyan tehetetlenül kinyújtva maradtak.
– Forgasd ki a csontokat belőlem! Fordítsd ki a bordáimat! Másom úgyse maradt.
Az alagsorba vezető ajtó kitárult.
–Várjon csak, várjon, Ignatyij Jegorics – zendült fel egy határozott, fiatal hang. – Remek tűzifát hoztam maguknak. Dunya mondta, hogy nincs tüzelőjük... Hát én meg... Eh... Már rég kellett volna... Micsoda emberek vannak!
Andrej állt az ajtóban, hatalmas, egész hátát eltakaró zsák lógott a válláról.
Dunya belépett Andrej után, és nyugtalan pillantást vetett az anyjára...
Andrej ledobta a zsákot. Az nagyot puffant a fapadlón, és a férfi lábához dőlt.
Andrej összeráncolta szemöldökét, és így szólt:
– Hát, Katyerina Szemjonovna, valóban szentéletű özvegy az a maga Szkakunovája... Ahogy mondani szokták, böjttel és imádkozással menti a lelkét...
Andrej fekete szemöldöke még összébb húzódott, erősen markolta a zsákot...
– Mások éhenhalnak, az utolsó ingüket cserélik el egy falat kenyérre, ő meg, a jámborlelkű özvegy, akár egy kupori patkány, egész éléstárra való ételt, italt hordott össze a férje kriptájába, aztán szép lassan növeli a háját, konyakot, likőrt iszogat... Arannyal rakta körül magát az átkozott... Mindent a megboldogulthoz cipelt... Inkább meghalna, csak másnak ne jusson... Alszik most a szent asszony, leszopta magát... Dühbe gurultam... Nem tudtam türtőztetni magamat...
Andrej ellökte magától a zsákot, az végigzuhant a padlón, és lecsupaszodott előttük a keresztnek a szobában furcsán ható, kék színben játszó alakja...
– Letörtem ezt a keresztet... Legalább meleget ad az embereknek...
A kereszten fekete betűk hirdették:
„Karp Petrovics Szkakunov háztulajdonos örök emlékezetére.”
Katyerina nem tudta eldönteni: a padló inog alatta, vagy ő maga esik össze.
Ülőhelye, az ócska vödör, félrebillent.
Fekete foltok borították el a falakat, vagy a kereszt betűi kezdtek forogni, ugrálni a szeme előtt...
Valóság ez vagy álom, vagy tán az Úr által reá mért megpróbáltatás...
1922