Innen-onnan Marina Cvetajeva művéből
Uram! Most szomjazom csodáid,
mikor még virrad csak napom.
Most add meg nekem a halált, míg
életem könyvnek gondolom.
Bölcs vagy, nem mondod: “Ne siess még!
Ráérsz”. Adtál is már sokat.
De én mindent, mindent szeretnék,
egyszerre minden utadat.
..............................................................
Adtál mesénél szebb gyerekkort.
De még kereszt, sisak, selyem...!
Adj hát mindent, ami még nem volt,
halált tizenhét évesen!
(P. J.)
A tizenhetedik születésnapjára írta magának Marina Cvetajeva ezt a verset. Gyerekvers még, de sokat megtudhatunk belőle az érett költőről is: mohó, türelmetlen, telhetetlen, és csak magát látja (ez az elmerült énközpontúság óvja meg mindig a gyűlölködés bűnétől, és indítja nem mérlegelő részvétre mindenki iránt). Persze, esze ágában sincs meghalni, a halálvágy a kordivatnak – a később elutasított szimbolistáknak is – hódoló gyermekes költői fogás, de kihallik belőle Cvetajeva lírai életművének egyik alaphangja – a másik a szerelem, az élőt-élettelent körüllobogó szerelem –, mindig is valami furcsa-ünnepélyes és egyszersmind meghitt viszonyban marad a halállal, Blok-ciklusa a halott Blokot idéző sorokkal szárnyal fel legjobb régióiba, Byronnak című versében mintha akkor érezné magát igazán elemében, mikor a tapintható testű költőt hirtelen halottá hamvasztja, az élő Anna Ahmatovát is elsiratja volt férje, Nyikolaj Gumiljov kivégzésekor, s Majakovszkijról, az “esetlen arkangyal” -ról – akivel különös vonzódó-viszolygó viszonyban volt, nem szerette, amit írt, de nagyon érdekelte, ahogyan írt – aligha írtak melegebben halálakor: “Adj örök nyugalmat halott ellenségednek, Isten!”. Berzsenyisen telten, komor-fenségesen és vajdásan élvezve a halál közelképeit, a maga halálát is kizengeti:
és honjavesztett, könnytelen, hideg
szememre majd, a két izgága lángra,
ráfagy egy idegen rézpetákja,
s már könnyű arcom eltakarja torz
ikerhuga, a másik szörnyü arc.
Akad ebben a versben könnyű fajsúlyú, modoros sor is, de a múlhatatlan hatású utolsó két sor:
S elnyugszik, többé semmit sem kivánva,
Marina, Isten szolgálóleánya
(R. Zs.)
egyben arra is bizonyíték, hogy néha a fordításnak is van előnye – a pravoszláv halott mindig Isten szolgája vagy szolgálója, és csak keresztneve van. Ez ott rutin, itt megrendítő.
Ez a brutális tehetség úgy áll előttünk, ahogy a tizenhetes forradalom után egy irodalmi esten modernet affektáló, sikkes költőnők közül kiment a színpadra: kurtára nyírt hajjal, alaktalan zsákruhában, csizmásan, valami tarisznyával a vállán. S nem a divat hatásos ellenpontozásáért. Mindig ilyen volt: nagy szemű, nagy csontú, erőszakos állú, s egy bizonyos közkeletű értelemben nőietlen. Akit szerettek, de “nem szerettek belé”. (Mármint őszerinte, mert az egész élete csupa szerelem volt, hol plátói, hol viszonzatlan, hol meg, sokszor, viszonzott, sőt, állítólag még olyanféle is, amilyenről egy jeles orosz prózaíró nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy csak a Nyugat fertőzte meg vele Oroszországot.)
Nemcsak tragikus halála vetíti vissza a tragédia nehéz árnyékát életére. Olyan sűrű volt benne és körülötte a tragikum, hogy már-már érzéketlenné válik a részvét, az életösztön vonakodik befogadni. Családi örökség és indítás, egy türelmetlen fajta tehetség, talán a véletlenek is, alkat és történelem, történelem, történelem – minden összejátszott, hogy kiadja ezt a szinte sémaszerűen kerek sorsot. Szülei nem egymást szeretik. Fatal anyja egy lánykori szerelmét. A negyvenhárom évesen újraházasodó özvegy Cvetajev professzor meg első feleségét. A lengyel-német származású, németes műveltségű, romantikus hajlamú, finom és szomorú Maria Mein két kislánya – igen gondos – nevelésében keres vigaszt, a fáradhatatlan apa az egyetemi munkában, a majdan híres moszkvai szépművészeti múzeum megteremtésében és még sok egyébben, mert a falusi pap fia megszállottan, rögeszmésen dolgozik, a tehetséges első generációsok makacs akaratával. (Oroszországban a falusi lelkész más, mint minálunk: félparaszt, többnyire nem művelt, sőt többnyire iszik is, feledésül, kétes helyzetében, amit több színes orosz szólás is tanúsít – nincs tekintélye, mivel az egyház nem független a világi hatalomtól.)
Marinának az árvasága se olyan, mint másé: az árvaság megüli a házat, még mielőtt, tizennégy évesen, elvesztené tüdővészes – sokáig gyászolt, álmában minduntalan visszajáró – anyját, aki maga már háromhetes korában elárvult. (“Húszéves lengyel nő, nagyanyám – mohó föld nyelt be téged.” ) Még ez a gyerekeknek gazdag gyerekkort kínáló, de azért szomorú moszkvai földszintes faház se maradt meg, eltűnt a, mondják, felismerhetetlenné vált folyópart aranykupoláival együtt.
A francia-svájci zárdában, német intézetben – ó, és még egy kicsit a Sorbonne-on is: bizony, szerencsétlenség és szerencsétlenség között is van különbség – iskolázott gyermek mohón olvas, ellenőrzetlenül (még olyan ritkaságokat is, mint Marija Baskirceva és Maupassant levelezése), mindent, elsősorban a német romantikusokat, még a másod-harmadvonalbelieket is. Az örökölt-tanult német nyelv mágnese olyan erősen vonzza, hogy 1927 szomorú újévén, a halott Rilkét élőként köszöntő újévi üdvözletében azt írja: “Angyalok nyelvénél s az orosznál – is közelibb a német...” Az első világháborúban végképp elsüllyedő vaskos bájú, szellemi Németország képe él benne. Pedig tudja, hogy már csak délibáb: az “igazi” Németországot már csak Rilke testesíti meg, írja 1926-ban Paszternaknak. Olvas angol és francia romantikusokat is, kedves ókori szerzőit és persze a nagy oroszokat is, de ez a fajta, kazalba hányt, de mégiscsak magas műveltség se csorbítja eredendőnek látszó vonzalmát, amely a népköltészet felé tereli. Ami a folklórt illeti, annak a hatása már kezdetben se rágatlan: A cárlány című mese-elbeszélőkölteménye nemcsak a város szülötte számára mindig vonzó szép régi és paraszti szavakkal ékes, hanem hiteles népmesei jelenetekkel is. S később, emigráns élete első színhelyén, kedves Csehországában (ahol “az Idő sebét a hűs Öröklét” gyógyítja), úgy érzem, 22-ben, Paszternaknak írt versében például, a közös szláv ősre utaló szavakat keresi, ott, ahol a “népi” és “ősi” határai elmosódnak, rövideket, redukáltakat, persze orosz szavakat, de amelyek a lehető legjobban emlékeztetnek a lágy orosztól eltérő, robusztusabb cseh szavakra. Mikor a németek megszállják Csehországot, s Cvetajeva, már Franciaországból, rémült szeretetének sokat emlegetett cseh ciklusában adja megrendítő (bár, bizonyára a tárgy sugallatára is, túl egyszerű, már-már az otthoni szocreált idéző) jelét, alkalmasabbak számára ezek a szavak a tagolatlan fájdalom és nemes megátalkodottság kifejezésére s egyszersmind a valahai testvériség felidézésére. De valóban csak a honvágy sugallhatta az ilyen szakaszokat:
Nem henye, de dolgos,
istenáldott, szorgos.
Húsz esztendő fénye,
húsz év – büszke lépte...
(B. I.)
Olcsó a kezdő gorje-morje (bánat-tenger) rím, banális a cseh tenger hiányának az emlegetése. Cvetajeva költészetének ebből a szálából származhat az a sok alliteráció, figura etimologica és komolyan nem vehető, kiagyalt-kivasalt, nem mindig ízléses rím, amelynek, sajnos, hagyománya lett, mert a jót nehezebb eltanulni, mint a rosszat.
Marina Cvetajeva tizennyolc éves korában kiadja a verseit Esti album címmel. A mindig szerelmes költő már itt is, első kötete címében is szerelmi titkot rejteget. (Ártatlan titok, csak ő meg a húga tudja a nyitját: “esténként” egy “albumot” nézegetnek első szerelmével, akinek sok boldog és szomorú verset köszönhetünk.) “Gyermekkor – Szerelem – Csak árnyak” a kötet alcíme: megmondja, miről “szól”.
1911-ben Valerij Brjuszov, aki mint kritikus is igen nagy tekintélyű, szemlét tartva a közelmúlt dicséretesen bőséges – és hamarosan elsüllyedő – verstermésén, mégiscsak megáll egy pillanatra az ifjú költőnő köteténél, és végtelen fensőbbséggel gyermetegnek nevezi. (Bizonyára nem emlékszik rá, hogy vagy egy évvel azelőtt a félénk lány ismeretlenül, levélben összeszidja a félelmes tekintélyt, amiért nem szereti Rostand-t.) Mennyire igaza van, egyet azonban nem vesz észre, vagy legalábbis nem adja jelét: a pályakezdő nem a környező irodalomból veszi a léggömbjeit és petárdáit, nem(csak) a szecesszió manírjaiból, hanem a romantikából. De leginkább az tűnhetett volna fel, hogy ez a jókislány-költő már most is mennyire kevéssé simulékony. Éles szemmel észreveszi viszont, hogy Cvetajeva mindig valami konkrétból, látványból, tárgyból indul – ez csakugyan kiemeli a mindenkor, de akkor különösen sok önjelölt költő (és főleg költőnő) lila ködöket terjegető seregéből.
A finom költő, Makszimilian Volosin érzékenyebb. Nőköltészet című cikkében melegen, meghatottan szól erről a “gyermeki költészet” -ről: “Azokból az évekből való, mikor a szó még nem engedelmes, nem találja el pontosan az érzést, a megfigyelést... de a gyermekhang olyan árnyalatokat tud, amelyekhez a felnőtt vers már nem ért... Sok mindenhez hozzáfér, amiről mi, felnőttek, már hiába ábrándozunk...” Ehhez a méltatás tárgya adhatta az ötletet, egyik legkorábbi versében: “Tudunk mi olyat, amit ők nem (mármint a felnőttek) – tudunk mi olyat, sok olyat.” Nem sejtheti a kritikus, hogy a hamarosan megérő költő mindig megőrzi majd gyermekes öntörvényűségét, annyi egészséges dilettantizmust, amennyi az eredetiséghez kell. Nagy barátság kezdőszólama ez a kritika, Volosin Marina első költő barátja, ő kapcsolja be az élő irodalom – és irodalmi élet – áramába, sőt ő lesz a végzet eszköze, akaratlanul véglegesen és végzetesen beleavatkozik Marina sorsába is, meghatározva hátralévő harminc évét, életét és halálát is: az ő krími nyaralójában ismerkedik meg az iskolából érkező Szergej Efronnal; a nagy indulatú, nagy orrú költőlány és az egy évvel fiatalabb, frissen elárvult (már megint!), tüdőbajos, csüggedt, sovány, “tengerszín szemű” fiú első látásra egymásba szeret “egy életre” – Ariadna lányuk Borisz Paszternaknak írott levele szerint. (“Anyám csak kettőtöket szeretett élete végéig, apát és téged” - s ezen korántsem a köznapi szerelmi hűséget kell érteni, mert Paszternakkal alig-alig találkozott Cvetajeva, nagyon személyes, sőt, zavarba ejtően szenvedélyes levelezésük forrása “lelki” természetű.) Szergej Efron fehér tiszt lesz, őutána megy majd Marina 1922-ben külföldre, s 1939-ben őutána megy majd haza is, az ő – és a lánya – letartóztatása az öngyilkossága egyik oka. (Az Efron és a spanyol polgárháború, az Efron és a Szovjetunió homályos kapcsolatáról szóló kósza mendemondáknak az olvasó számára az az egyetlen értelmük, hogy Cvetajeva öngyilkossága előtt a nyomorúsághoz, a fokozhatatlan családi szerencsétlenséghez, a tökéletes kitaszítottsághoz ráadásképpen talán még a rossz lelkiismeretet is megkapta.) Sohase érdekelte a politika, se az orosz forradalom, se az egymásra acsarkodó emigráns csoportok – azokon is mindig kívül maradt: (“utam senki háza mellett nem vezet el” ), önérdeke ellen is, haragjukat is magára vonva –, odakinn is az elképzelt, eszményi orosz olvasónak írt, mégis a politika ölte meg.
De most még “élete legboldogabb nyarát” éli. Férjéül fogadja (azt hiszem, ez a helyes kifejezés) és lótejkúrára, tojáskúrára (napi tizenkét tojás a tüdőbajosnak! Mit tudnak még a boldog szeretők a koleszterinről!) fogja a törékeny Szergejt. Ősszel Moszkvába mennek, a később Zsivago-Paszternakról elhíresült bájos klasszicista villautcába költöznek sokadmagukkal, valami olyasféle közösséget alkotva, amit ma – tegnap? – hippikommunának mondanánk (csak ez nagyvonalúbb volt, nemzedéki előítéletek nélkül való), Szergej lánytestvéreivel, köztük Marina szeretett “Napocská” -jával és Marina új barátnőjével, a Nagymamával, Volosin édesanyjával.
Marina most már Szergej segítségével állítja össze a köteteit, versest is, a Csodalámpás -t és egy naplószerű prózát, a Gyermekkor -t.
Anna Szaakjanc, Cvetajeva kiváló örmény-orosz ismerője szellemesen azt mondja erről a naplóról, hogy íróját itt még nem nyomasztja a nagy költő jelenléte. Talán arra gondol, hogy az életképek sora valóban fesztelen, és, másfelől, ha “életfilozófiai megállapításokra” kerül sor, írójuk bátran – gyanútlanul? – vállalja a banalitást, mert mi egyéb, mint banalitás, ha ellenbanalitást állítunk szembe egy banalitással? Ilyeneket ír: “... a test makulátlan épsége a lelket csorbítja”. Vagy: “minél okosabb valaki, annál kevesebbet eszik”. Azt mondanám, a későbbi kitűnő prózaíró jelenléte se nyomasztja. De már itt is, újra, mond magáról valami jellemzőt, bár szintén naivat: “Én minden tudok lenni, mindent szeretek, mindent akarok!”
Nem, nem tud minden lenni, bár nem egy-hangú, ritka egy-lényegű költő, de az igaz, hogy féktelenül mohó és kisajátító. Maga választotta Pszükhé-öntudatában is egyre csak Aphrodité szeretne lenni. Vad szertelenségében rajong mindenért és mindenkiért, amihez-akihez hozzáér, s egy óriáskígyó étvágyával nyelné el. Lírikusként is kisajátító, emfatikus és személyes, félig képzeletbeli vagy egyoldalú kapcsolataiban is. Blokot kétszer látja életében, akkor is messziről, s tizenhat részes Blok-ciklusa, amelyet öt évig ír, részenként más-más formában, más-más hangon, népi-hangsúlyosan, szecessziós lenge díszekkel, nehéz öregharangbongással – erénye-ereje itt sem a képalkotás, hanem a zuhatagos ritmus- és hangváltás, a mindennapi beszéddel váltakozó ünnepélyes dúr hang –, sokkal inkább bizalmas, megrendült, forró szerelmi vallomás, mint tisztelgés a nagy honfitárs előtt.
A hívogatva menekülő szűz játéka, szűzies-rövid sorokban, románcstílusban:
Gyöngéd kisértet,
gáncs nélküli lovag,
ki hívott téged fiatal életembe?
(B. I.)
Az alázatos hódoló orosz díszletű szecessziós áhítata:
S a lassú hóhullásban állva
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva
az est havát megcsókolom.
(B. I.)
És egy orosz mértékkel is túlzó mondás: “Csupán az én kezem a te kezeddel – nem érhet össze, Boldogságom...” , jeléül annak, hogy ez a Pszükhé-szerepe éteri szféráiba igyekvő nő a költészet szerezte örömöt is a bőrével érzékeli (s ez az, amiben igazán nagyszerű).
Addig írja ezt a ciklust, amíg Blok meg nem hal. Akkor aztán elsiratja, emelkedetten, gyönyörűen, hatalmas képpel: “húsvétként úszik most feléd – Oroszhon...” (s egyben itt a példa a lehető-lehetetlen fordításra: szó szerint pontos, és szebb nem is lehetne a magyar szöveg, de ki vetítheti a magyar “húsvét” szó köré az oroszok legnagyobb, legoroszabb ünnepét, az orosz módi halál és feltámadás, bűn és megtisztulás, az igazi pokoljárás és megélemedés atmoszférájának nagy holdudvarát?).
A magánál nagyobb orosz költőket is megbabonázó Byron Marina Cvetajeva lírájában is megjelenik, előre megjósolhatóan; s ő is személyes ismerősként, sőt férfiként, női szemben tükröződő testi valójában, a “magamat szeretem benned” női megközelítésben: “S mit mondtunk volna... Ön – nékem, Önnek – én”. S itt sem marad el a halál, amivel oly szoros és kétértelmű kapcsolatban van a költő:
Idézem még a félmaroknyi hamvát,
mi ajkából s szeméből megmaradt...
A sírban alvó valamennyi szempárt,
Önt s magamat.
(B. I.)
Anna Ahmatovához is ír egy tizenkét részes, változatos ciklust, de azt két hét alatt. Anna Ahmatovának, a személynek, olyan erős lehetett a tragikus sugárzása, hogy két egymást követő évben két fiatal költő is megérzi, még ebben a tragikumra hangolt kordivatban is, s másfelől mit sem tudva a tizenhét utáni élet természetéről (jóllehet végül hármuk közül csak Ahmatovának sikerült természetes halált halni). Először Mandelstam (1915-ben):
... Neked is, te karcsú
cigánylány, készíti sokarcú
kínját a dantei pokol?
(P. J.)
Cvetajeva “sírás múzsájá -nak” nevezi, sötéten lobogó színekkel festi, megérzi ő is a végzetet, de a nála csak három évvel idősebb, igaz, akkor már nagyobb tekintélyű költőtársat alázatos, szolgáló gesztusokkal ünnepli, költőkirálynőként énekli (énekli a szó szoros értelmében: “arcom rejtve énekellek téged” ), megteszi Varázslóasszonynak, sőt, Istenanyának, egyre magasabbra gerjedő rajongáshullámokkal:
Minket megkoronáz, hogy véled egy lehet
a föld, min járhatunk, hogy ugyaz az ég is!
És az, kit megsebez halálos végzeted,
meghal bár, halhatatlanok közt a posztja mégis.
Mindjárt egy várost ajándékoz neki – Moszkvát a moszkvai Marina a szentpétervári Annának:
Harangok városa, mit néked adhatok,
Ahmatova – s a szívem is tenéked.
(B.I.)
Talán lámpalázában követ el mindent ebben az első részben, amit csak hibának tarthat a finnyás Ahmatova? Mert a nemes sodrú sorokban benne az összes orosz árvalányhaj: a fehér éjszaka, a szilaj lány, a hófúvás, az aranykupola. S megint ő, Cvetajeva a főszereplő.
A szertelen imádatban – amivel tíz év múlva úgy megijeszti és elbűvöli a védtelen európai Rilkét – öntudat és megindító riadalom lappang:
Asszony vagy, földi – bár megáldják jöttödet –
mindenkinek, de nekem égből jött kereszt.
Az üdvösség és a nyomasztó súly keresztje.
S hozzá is imádkozik, akárcsak Blokhoz.
A test szerint való megjelenítés, az érzékies pillanatrajz mesteri, mint mindig, talán lényeglátóbb is, de mindenesetre más természetű, mint férfi költőtársáé: “Angyalból, sasból egybeforrt” – így rajzolja meg Ahmatova szellemes, éles, horgas profilját. S még a holló-boszorkány vándormotívumával is, amely stílusosan itt népköltészethangon szólal meg, és rávall a költő kettős érzelmeire:
Ki, mint holló, száll az égi fára.
...............................................
Horgasorrú! Kinek mérge-átka
s kegye is halálos.
(B.I)
Csakhogy a szerető, meleg részvét Mandelstam-képe és a közeli kapcsolatot sugalló Cvetajeva-hang között az a különbség, hogy amannak egy sírig (Mandelstam nem létező sírjáig) tartó hűséges barátság a fedezete, Cvetajeva meg Ahmatova pedig életükben egyszer találkoztak, akkor se tetszettek egymásnak. Cvetajeva úgy nyilatkozott, hogy “gyenge dolog” Ahmatova új kötete, és igazán nem érti, mit csinálhatott Anna 1916 óta, Ahmatova meg úgy találta, hogy Cvetajevának nincs ízlése. Talán Cvetajeva lánya találta fején a szöget. Azt írja Ahmatovának: “Mamának nem ízlése nem volt, hanem mértéke”.
Paszternak viszont, a hűséges levelezőtárs, majd 26-ban a Rilke-Paszternak-Cvetajeva levelezőhármas tagja, a lovagiasságban volt mértéktelen, Cvetajevának kérve elsőbbséget minkettőjük német bálványának figyelmében. De azt bizonyára komolyan gondolta, amit a költőnőről írt Rilkének, első érett kötete, a Mérföldek és egy-két külföldön megjelent verse igézetében: “egy költőnőt érint, aki... éppúgy a Maga költő-életrajza hatósugarának és hatásfokának része, mint én... itteni kerülő utakon eljutott hozzám… egy olyan igaz és valódi verse, amilyet itt, a Szovjetunióban már egyikünk se tud írni... Marina Cvetajeva az, Isten kegyelméből való költő...”
Az volt, csakugyan, hiába egyenetlen. És nagy hatású, búvópatakként mindig jelenvaló, diadalmas árama a hazai irodalomnak. És igazi hivatásos, mindig kitartóan dolgozó író, bár élete utolsó évtizedében verset nem sokat írt. Verseskötetein kívül tizenhét elbeszélő költemény, nyolc verses dráma, számtalan esszé, filozófiai és kritikai tanulmány, önéletrajz maradt utána.
A halállal kezdtem, hadd fejezzem be a szerelemmel.
Cvetajeva verseiben a halálban való megtisztulás, felmagasztosulás, a nyugalom, a bensőséges szerelem. A szerelemben a bűnbeesés, az alázat, a vergődés, a pokol láza és parazsa, a tűzhalál.
A kétrészes Phaedra egy befejezetlen versesdráma-trilógia mellékterméke. Úgy érzem, Cvetajeva dús szerelmi költészetének forrpontja, mert álkülönc modorosságait és biedermeier szépelgését elhagyva mintegy a maga gyötrött arcú ércszobrát olvasztja fel az őszinte szenvedély katlanában, mégis a némileg eltávolító szerep és klasszikus ritmus fegyelmében. Az első részben, szokatlanul, kép képre zúdul, mind az emésztő szerelem metaforája: a kicsapó hullám, a porba maró fog-kavicsok, a csupasz idegzetű, legszebb, negyedik szakasz élő fűrész-foga, az eleven sebet kínzó bögöly, a tűzzel kerített kanca, a láva. És a láz, a parázs, a hamu-homok, a tapadó peplum, az egész vers forró, cserepes szájból ziháló, szárasztó lélegzete megidézi az utolsó szóval kimondott szomjúságot. De még él a beteljesülés reménye. A második részben már a Királynő szól, fenséges hexameterekben, bűntudat és lázadás közt, bujaságát lélek-lényegével mentegetve, de remény nélkül, bukása tudatában, méltósággal készülve a halálra s újra a régi gőgös költő-Királynőként csak magát vádolva:
már én is zuhanok! Keblem magasából, a végzet
kettős dombjáról – kebled poklába örökre.
(Nem magaméba-e?!)...
(B.I)
Tudjuk a mitológiából, hogy Phaedra öngyikos lett.
Marina Cvetajeva búcsúlevele fiához:
Bocsáss meg, de ezután még rosszabb lenne. Súlyos beteg vagyok, már nem én vagyok én. Rettenetesen szeretlek. Értsd meg, hogy nem bírtam tovább élni. Mondd meg apának és Áljának – ha ugyan találkozol velük –, hogy utolsó percemig szerettem őket, és magyarázd meg, hogy zsákutcába jutottam.
Pór Judit
mikor még virrad csak napom.
Most add meg nekem a halált, míg
életem könyvnek gondolom.
Bölcs vagy, nem mondod: “Ne siess még!
Ráérsz”. Adtál is már sokat.
De én mindent, mindent szeretnék,
egyszerre minden utadat.
..............................................................
Adtál mesénél szebb gyerekkort.
De még kereszt, sisak, selyem...!
Adj hát mindent, ami még nem volt,
halált tizenhét évesen!
(P. J.)
A tizenhetedik születésnapjára írta magának Marina Cvetajeva ezt a verset. Gyerekvers még, de sokat megtudhatunk belőle az érett költőről is: mohó, türelmetlen, telhetetlen, és csak magát látja (ez az elmerült énközpontúság óvja meg mindig a gyűlölködés bűnétől, és indítja nem mérlegelő részvétre mindenki iránt). Persze, esze ágában sincs meghalni, a halálvágy a kordivatnak – a később elutasított szimbolistáknak is – hódoló gyermekes költői fogás, de kihallik belőle Cvetajeva lírai életművének egyik alaphangja – a másik a szerelem, az élőt-élettelent körüllobogó szerelem –, mindig is valami furcsa-ünnepélyes és egyszersmind meghitt viszonyban marad a halállal, Blok-ciklusa a halott Blokot idéző sorokkal szárnyal fel legjobb régióiba, Byronnak című versében mintha akkor érezné magát igazán elemében, mikor a tapintható testű költőt hirtelen halottá hamvasztja, az élő Anna Ahmatovát is elsiratja volt férje, Nyikolaj Gumiljov kivégzésekor, s Majakovszkijról, az “esetlen arkangyal” -ról – akivel különös vonzódó-viszolygó viszonyban volt, nem szerette, amit írt, de nagyon érdekelte, ahogyan írt – aligha írtak melegebben halálakor: “Adj örök nyugalmat halott ellenségednek, Isten!”. Berzsenyisen telten, komor-fenségesen és vajdásan élvezve a halál közelképeit, a maga halálát is kizengeti:
és honjavesztett, könnytelen, hideg
szememre majd, a két izgága lángra,
ráfagy egy idegen rézpetákja,
s már könnyű arcom eltakarja torz
ikerhuga, a másik szörnyü arc.
Akad ebben a versben könnyű fajsúlyú, modoros sor is, de a múlhatatlan hatású utolsó két sor:
S elnyugszik, többé semmit sem kivánva,
Marina, Isten szolgálóleánya
(R. Zs.)
egyben arra is bizonyíték, hogy néha a fordításnak is van előnye – a pravoszláv halott mindig Isten szolgája vagy szolgálója, és csak keresztneve van. Ez ott rutin, itt megrendítő.
Ez a brutális tehetség úgy áll előttünk, ahogy a tizenhetes forradalom után egy irodalmi esten modernet affektáló, sikkes költőnők közül kiment a színpadra: kurtára nyírt hajjal, alaktalan zsákruhában, csizmásan, valami tarisznyával a vállán. S nem a divat hatásos ellenpontozásáért. Mindig ilyen volt: nagy szemű, nagy csontú, erőszakos állú, s egy bizonyos közkeletű értelemben nőietlen. Akit szerettek, de “nem szerettek belé”. (Mármint őszerinte, mert az egész élete csupa szerelem volt, hol plátói, hol viszonzatlan, hol meg, sokszor, viszonzott, sőt, állítólag még olyanféle is, amilyenről egy jeles orosz prózaíró nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy csak a Nyugat fertőzte meg vele Oroszországot.)
Nemcsak tragikus halála vetíti vissza a tragédia nehéz árnyékát életére. Olyan sűrű volt benne és körülötte a tragikum, hogy már-már érzéketlenné válik a részvét, az életösztön vonakodik befogadni. Családi örökség és indítás, egy türelmetlen fajta tehetség, talán a véletlenek is, alkat és történelem, történelem, történelem – minden összejátszott, hogy kiadja ezt a szinte sémaszerűen kerek sorsot. Szülei nem egymást szeretik. Fatal anyja egy lánykori szerelmét. A negyvenhárom évesen újraházasodó özvegy Cvetajev professzor meg első feleségét. A lengyel-német származású, németes műveltségű, romantikus hajlamú, finom és szomorú Maria Mein két kislánya – igen gondos – nevelésében keres vigaszt, a fáradhatatlan apa az egyetemi munkában, a majdan híres moszkvai szépművészeti múzeum megteremtésében és még sok egyébben, mert a falusi pap fia megszállottan, rögeszmésen dolgozik, a tehetséges első generációsok makacs akaratával. (Oroszországban a falusi lelkész más, mint minálunk: félparaszt, többnyire nem művelt, sőt többnyire iszik is, feledésül, kétes helyzetében, amit több színes orosz szólás is tanúsít – nincs tekintélye, mivel az egyház nem független a világi hatalomtól.)
Marinának az árvasága se olyan, mint másé: az árvaság megüli a házat, még mielőtt, tizennégy évesen, elvesztené tüdővészes – sokáig gyászolt, álmában minduntalan visszajáró – anyját, aki maga már háromhetes korában elárvult. (“Húszéves lengyel nő, nagyanyám – mohó föld nyelt be téged.” ) Még ez a gyerekeknek gazdag gyerekkort kínáló, de azért szomorú moszkvai földszintes faház se maradt meg, eltűnt a, mondják, felismerhetetlenné vált folyópart aranykupoláival együtt.
A francia-svájci zárdában, német intézetben – ó, és még egy kicsit a Sorbonne-on is: bizony, szerencsétlenség és szerencsétlenség között is van különbség – iskolázott gyermek mohón olvas, ellenőrzetlenül (még olyan ritkaságokat is, mint Marija Baskirceva és Maupassant levelezése), mindent, elsősorban a német romantikusokat, még a másod-harmadvonalbelieket is. Az örökölt-tanult német nyelv mágnese olyan erősen vonzza, hogy 1927 szomorú újévén, a halott Rilkét élőként köszöntő újévi üdvözletében azt írja: “Angyalok nyelvénél s az orosznál – is közelibb a német...” Az első világháborúban végképp elsüllyedő vaskos bájú, szellemi Németország képe él benne. Pedig tudja, hogy már csak délibáb: az “igazi” Németországot már csak Rilke testesíti meg, írja 1926-ban Paszternaknak. Olvas angol és francia romantikusokat is, kedves ókori szerzőit és persze a nagy oroszokat is, de ez a fajta, kazalba hányt, de mégiscsak magas műveltség se csorbítja eredendőnek látszó vonzalmát, amely a népköltészet felé tereli. Ami a folklórt illeti, annak a hatása már kezdetben se rágatlan: A cárlány című mese-elbeszélőkölteménye nemcsak a város szülötte számára mindig vonzó szép régi és paraszti szavakkal ékes, hanem hiteles népmesei jelenetekkel is. S később, emigráns élete első színhelyén, kedves Csehországában (ahol “az Idő sebét a hűs Öröklét” gyógyítja), úgy érzem, 22-ben, Paszternaknak írt versében például, a közös szláv ősre utaló szavakat keresi, ott, ahol a “népi” és “ősi” határai elmosódnak, rövideket, redukáltakat, persze orosz szavakat, de amelyek a lehető legjobban emlékeztetnek a lágy orosztól eltérő, robusztusabb cseh szavakra. Mikor a németek megszállják Csehországot, s Cvetajeva, már Franciaországból, rémült szeretetének sokat emlegetett cseh ciklusában adja megrendítő (bár, bizonyára a tárgy sugallatára is, túl egyszerű, már-már az otthoni szocreált idéző) jelét, alkalmasabbak számára ezek a szavak a tagolatlan fájdalom és nemes megátalkodottság kifejezésére s egyszersmind a valahai testvériség felidézésére. De valóban csak a honvágy sugallhatta az ilyen szakaszokat:
Nem henye, de dolgos,
istenáldott, szorgos.
Húsz esztendő fénye,
húsz év – büszke lépte...
(B. I.)
Olcsó a kezdő gorje-morje (bánat-tenger) rím, banális a cseh tenger hiányának az emlegetése. Cvetajeva költészetének ebből a szálából származhat az a sok alliteráció, figura etimologica és komolyan nem vehető, kiagyalt-kivasalt, nem mindig ízléses rím, amelynek, sajnos, hagyománya lett, mert a jót nehezebb eltanulni, mint a rosszat.
Marina Cvetajeva tizennyolc éves korában kiadja a verseit Esti album címmel. A mindig szerelmes költő már itt is, első kötete címében is szerelmi titkot rejteget. (Ártatlan titok, csak ő meg a húga tudja a nyitját: “esténként” egy “albumot” nézegetnek első szerelmével, akinek sok boldog és szomorú verset köszönhetünk.) “Gyermekkor – Szerelem – Csak árnyak” a kötet alcíme: megmondja, miről “szól”.
1911-ben Valerij Brjuszov, aki mint kritikus is igen nagy tekintélyű, szemlét tartva a közelmúlt dicséretesen bőséges – és hamarosan elsüllyedő – verstermésén, mégiscsak megáll egy pillanatra az ifjú költőnő köteténél, és végtelen fensőbbséggel gyermetegnek nevezi. (Bizonyára nem emlékszik rá, hogy vagy egy évvel azelőtt a félénk lány ismeretlenül, levélben összeszidja a félelmes tekintélyt, amiért nem szereti Rostand-t.) Mennyire igaza van, egyet azonban nem vesz észre, vagy legalábbis nem adja jelét: a pályakezdő nem a környező irodalomból veszi a léggömbjeit és petárdáit, nem(csak) a szecesszió manírjaiból, hanem a romantikából. De leginkább az tűnhetett volna fel, hogy ez a jókislány-költő már most is mennyire kevéssé simulékony. Éles szemmel észreveszi viszont, hogy Cvetajeva mindig valami konkrétból, látványból, tárgyból indul – ez csakugyan kiemeli a mindenkor, de akkor különösen sok önjelölt költő (és főleg költőnő) lila ködöket terjegető seregéből.
A finom költő, Makszimilian Volosin érzékenyebb. Nőköltészet című cikkében melegen, meghatottan szól erről a “gyermeki költészet” -ről: “Azokból az évekből való, mikor a szó még nem engedelmes, nem találja el pontosan az érzést, a megfigyelést... de a gyermekhang olyan árnyalatokat tud, amelyekhez a felnőtt vers már nem ért... Sok mindenhez hozzáfér, amiről mi, felnőttek, már hiába ábrándozunk...” Ehhez a méltatás tárgya adhatta az ötletet, egyik legkorábbi versében: “Tudunk mi olyat, amit ők nem (mármint a felnőttek) – tudunk mi olyat, sok olyat.” Nem sejtheti a kritikus, hogy a hamarosan megérő költő mindig megőrzi majd gyermekes öntörvényűségét, annyi egészséges dilettantizmust, amennyi az eredetiséghez kell. Nagy barátság kezdőszólama ez a kritika, Volosin Marina első költő barátja, ő kapcsolja be az élő irodalom – és irodalmi élet – áramába, sőt ő lesz a végzet eszköze, akaratlanul véglegesen és végzetesen beleavatkozik Marina sorsába is, meghatározva hátralévő harminc évét, életét és halálát is: az ő krími nyaralójában ismerkedik meg az iskolából érkező Szergej Efronnal; a nagy indulatú, nagy orrú költőlány és az egy évvel fiatalabb, frissen elárvult (már megint!), tüdőbajos, csüggedt, sovány, “tengerszín szemű” fiú első látásra egymásba szeret “egy életre” – Ariadna lányuk Borisz Paszternaknak írott levele szerint. (“Anyám csak kettőtöket szeretett élete végéig, apát és téged” - s ezen korántsem a köznapi szerelmi hűséget kell érteni, mert Paszternakkal alig-alig találkozott Cvetajeva, nagyon személyes, sőt, zavarba ejtően szenvedélyes levelezésük forrása “lelki” természetű.) Szergej Efron fehér tiszt lesz, őutána megy majd Marina 1922-ben külföldre, s 1939-ben őutána megy majd haza is, az ő – és a lánya – letartóztatása az öngyilkossága egyik oka. (Az Efron és a spanyol polgárháború, az Efron és a Szovjetunió homályos kapcsolatáról szóló kósza mendemondáknak az olvasó számára az az egyetlen értelmük, hogy Cvetajeva öngyilkossága előtt a nyomorúsághoz, a fokozhatatlan családi szerencsétlenséghez, a tökéletes kitaszítottsághoz ráadásképpen talán még a rossz lelkiismeretet is megkapta.) Sohase érdekelte a politika, se az orosz forradalom, se az egymásra acsarkodó emigráns csoportok – azokon is mindig kívül maradt: (“utam senki háza mellett nem vezet el” ), önérdeke ellen is, haragjukat is magára vonva –, odakinn is az elképzelt, eszményi orosz olvasónak írt, mégis a politika ölte meg.
De most még “élete legboldogabb nyarát” éli. Férjéül fogadja (azt hiszem, ez a helyes kifejezés) és lótejkúrára, tojáskúrára (napi tizenkét tojás a tüdőbajosnak! Mit tudnak még a boldog szeretők a koleszterinről!) fogja a törékeny Szergejt. Ősszel Moszkvába mennek, a később Zsivago-Paszternakról elhíresült bájos klasszicista villautcába költöznek sokadmagukkal, valami olyasféle közösséget alkotva, amit ma – tegnap? – hippikommunának mondanánk (csak ez nagyvonalúbb volt, nemzedéki előítéletek nélkül való), Szergej lánytestvéreivel, köztük Marina szeretett “Napocská” -jával és Marina új barátnőjével, a Nagymamával, Volosin édesanyjával.
Marina most már Szergej segítségével állítja össze a köteteit, versest is, a Csodalámpás -t és egy naplószerű prózát, a Gyermekkor -t.
Anna Szaakjanc, Cvetajeva kiváló örmény-orosz ismerője szellemesen azt mondja erről a naplóról, hogy íróját itt még nem nyomasztja a nagy költő jelenléte. Talán arra gondol, hogy az életképek sora valóban fesztelen, és, másfelől, ha “életfilozófiai megállapításokra” kerül sor, írójuk bátran – gyanútlanul? – vállalja a banalitást, mert mi egyéb, mint banalitás, ha ellenbanalitást állítunk szembe egy banalitással? Ilyeneket ír: “... a test makulátlan épsége a lelket csorbítja”. Vagy: “minél okosabb valaki, annál kevesebbet eszik”. Azt mondanám, a későbbi kitűnő prózaíró jelenléte se nyomasztja. De már itt is, újra, mond magáról valami jellemzőt, bár szintén naivat: “Én minden tudok lenni, mindent szeretek, mindent akarok!”
Nem, nem tud minden lenni, bár nem egy-hangú, ritka egy-lényegű költő, de az igaz, hogy féktelenül mohó és kisajátító. Maga választotta Pszükhé-öntudatában is egyre csak Aphrodité szeretne lenni. Vad szertelenségében rajong mindenért és mindenkiért, amihez-akihez hozzáér, s egy óriáskígyó étvágyával nyelné el. Lírikusként is kisajátító, emfatikus és személyes, félig képzeletbeli vagy egyoldalú kapcsolataiban is. Blokot kétszer látja életében, akkor is messziről, s tizenhat részes Blok-ciklusa, amelyet öt évig ír, részenként más-más formában, más-más hangon, népi-hangsúlyosan, szecessziós lenge díszekkel, nehéz öregharangbongással – erénye-ereje itt sem a képalkotás, hanem a zuhatagos ritmus- és hangváltás, a mindennapi beszéddel váltakozó ünnepélyes dúr hang –, sokkal inkább bizalmas, megrendült, forró szerelmi vallomás, mint tisztelgés a nagy honfitárs előtt.
A hívogatva menekülő szűz játéka, szűzies-rövid sorokban, románcstílusban:
Gyöngéd kisértet,
gáncs nélküli lovag,
ki hívott téged fiatal életembe?
(B. I.)
Az alázatos hódoló orosz díszletű szecessziós áhítata:
S a lassú hóhullásban állva
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva
az est havát megcsókolom.
(B. I.)
És egy orosz mértékkel is túlzó mondás: “Csupán az én kezem a te kezeddel – nem érhet össze, Boldogságom...” , jeléül annak, hogy ez a Pszükhé-szerepe éteri szféráiba igyekvő nő a költészet szerezte örömöt is a bőrével érzékeli (s ez az, amiben igazán nagyszerű).
Addig írja ezt a ciklust, amíg Blok meg nem hal. Akkor aztán elsiratja, emelkedetten, gyönyörűen, hatalmas képpel: “húsvétként úszik most feléd – Oroszhon...” (s egyben itt a példa a lehető-lehetetlen fordításra: szó szerint pontos, és szebb nem is lehetne a magyar szöveg, de ki vetítheti a magyar “húsvét” szó köré az oroszok legnagyobb, legoroszabb ünnepét, az orosz módi halál és feltámadás, bűn és megtisztulás, az igazi pokoljárás és megélemedés atmoszférájának nagy holdudvarát?).
A magánál nagyobb orosz költőket is megbabonázó Byron Marina Cvetajeva lírájában is megjelenik, előre megjósolhatóan; s ő is személyes ismerősként, sőt férfiként, női szemben tükröződő testi valójában, a “magamat szeretem benned” női megközelítésben: “S mit mondtunk volna... Ön – nékem, Önnek – én”. S itt sem marad el a halál, amivel oly szoros és kétértelmű kapcsolatban van a költő:
Idézem még a félmaroknyi hamvát,
mi ajkából s szeméből megmaradt...
A sírban alvó valamennyi szempárt,
Önt s magamat.
(B. I.)
Anna Ahmatovához is ír egy tizenkét részes, változatos ciklust, de azt két hét alatt. Anna Ahmatovának, a személynek, olyan erős lehetett a tragikus sugárzása, hogy két egymást követő évben két fiatal költő is megérzi, még ebben a tragikumra hangolt kordivatban is, s másfelől mit sem tudva a tizenhét utáni élet természetéről (jóllehet végül hármuk közül csak Ahmatovának sikerült természetes halált halni). Először Mandelstam (1915-ben):
... Neked is, te karcsú
cigánylány, készíti sokarcú
kínját a dantei pokol?
(P. J.)
Cvetajeva “sírás múzsájá -nak” nevezi, sötéten lobogó színekkel festi, megérzi ő is a végzetet, de a nála csak három évvel idősebb, igaz, akkor már nagyobb tekintélyű költőtársat alázatos, szolgáló gesztusokkal ünnepli, költőkirálynőként énekli (énekli a szó szoros értelmében: “arcom rejtve énekellek téged” ), megteszi Varázslóasszonynak, sőt, Istenanyának, egyre magasabbra gerjedő rajongáshullámokkal:
Minket megkoronáz, hogy véled egy lehet
a föld, min járhatunk, hogy ugyaz az ég is!
És az, kit megsebez halálos végzeted,
meghal bár, halhatatlanok közt a posztja mégis.
Mindjárt egy várost ajándékoz neki – Moszkvát a moszkvai Marina a szentpétervári Annának:
Harangok városa, mit néked adhatok,
Ahmatova – s a szívem is tenéked.
(B.I.)
Talán lámpalázában követ el mindent ebben az első részben, amit csak hibának tarthat a finnyás Ahmatova? Mert a nemes sodrú sorokban benne az összes orosz árvalányhaj: a fehér éjszaka, a szilaj lány, a hófúvás, az aranykupola. S megint ő, Cvetajeva a főszereplő.
A szertelen imádatban – amivel tíz év múlva úgy megijeszti és elbűvöli a védtelen európai Rilkét – öntudat és megindító riadalom lappang:
Asszony vagy, földi – bár megáldják jöttödet –
mindenkinek, de nekem égből jött kereszt.
Az üdvösség és a nyomasztó súly keresztje.
S hozzá is imádkozik, akárcsak Blokhoz.
A test szerint való megjelenítés, az érzékies pillanatrajz mesteri, mint mindig, talán lényeglátóbb is, de mindenesetre más természetű, mint férfi költőtársáé: “Angyalból, sasból egybeforrt” – így rajzolja meg Ahmatova szellemes, éles, horgas profilját. S még a holló-boszorkány vándormotívumával is, amely stílusosan itt népköltészethangon szólal meg, és rávall a költő kettős érzelmeire:
Ki, mint holló, száll az égi fára.
...............................................
Horgasorrú! Kinek mérge-átka
s kegye is halálos.
(B.I)
Csakhogy a szerető, meleg részvét Mandelstam-képe és a közeli kapcsolatot sugalló Cvetajeva-hang között az a különbség, hogy amannak egy sírig (Mandelstam nem létező sírjáig) tartó hűséges barátság a fedezete, Cvetajeva meg Ahmatova pedig életükben egyszer találkoztak, akkor se tetszettek egymásnak. Cvetajeva úgy nyilatkozott, hogy “gyenge dolog” Ahmatova új kötete, és igazán nem érti, mit csinálhatott Anna 1916 óta, Ahmatova meg úgy találta, hogy Cvetajevának nincs ízlése. Talán Cvetajeva lánya találta fején a szöget. Azt írja Ahmatovának: “Mamának nem ízlése nem volt, hanem mértéke”.
Paszternak viszont, a hűséges levelezőtárs, majd 26-ban a Rilke-Paszternak-Cvetajeva levelezőhármas tagja, a lovagiasságban volt mértéktelen, Cvetajevának kérve elsőbbséget minkettőjük német bálványának figyelmében. De azt bizonyára komolyan gondolta, amit a költőnőről írt Rilkének, első érett kötete, a Mérföldek és egy-két külföldön megjelent verse igézetében: “egy költőnőt érint, aki... éppúgy a Maga költő-életrajza hatósugarának és hatásfokának része, mint én... itteni kerülő utakon eljutott hozzám… egy olyan igaz és valódi verse, amilyet itt, a Szovjetunióban már egyikünk se tud írni... Marina Cvetajeva az, Isten kegyelméből való költő...”
Az volt, csakugyan, hiába egyenetlen. És nagy hatású, búvópatakként mindig jelenvaló, diadalmas árama a hazai irodalomnak. És igazi hivatásos, mindig kitartóan dolgozó író, bár élete utolsó évtizedében verset nem sokat írt. Verseskötetein kívül tizenhét elbeszélő költemény, nyolc verses dráma, számtalan esszé, filozófiai és kritikai tanulmány, önéletrajz maradt utána.
A halállal kezdtem, hadd fejezzem be a szerelemmel.
Cvetajeva verseiben a halálban való megtisztulás, felmagasztosulás, a nyugalom, a bensőséges szerelem. A szerelemben a bűnbeesés, az alázat, a vergődés, a pokol láza és parazsa, a tűzhalál.
A kétrészes Phaedra egy befejezetlen versesdráma-trilógia mellékterméke. Úgy érzem, Cvetajeva dús szerelmi költészetének forrpontja, mert álkülönc modorosságait és biedermeier szépelgését elhagyva mintegy a maga gyötrött arcú ércszobrát olvasztja fel az őszinte szenvedély katlanában, mégis a némileg eltávolító szerep és klasszikus ritmus fegyelmében. Az első részben, szokatlanul, kép képre zúdul, mind az emésztő szerelem metaforája: a kicsapó hullám, a porba maró fog-kavicsok, a csupasz idegzetű, legszebb, negyedik szakasz élő fűrész-foga, az eleven sebet kínzó bögöly, a tűzzel kerített kanca, a láva. És a láz, a parázs, a hamu-homok, a tapadó peplum, az egész vers forró, cserepes szájból ziháló, szárasztó lélegzete megidézi az utolsó szóval kimondott szomjúságot. De még él a beteljesülés reménye. A második részben már a Királynő szól, fenséges hexameterekben, bűntudat és lázadás közt, bujaságát lélek-lényegével mentegetve, de remény nélkül, bukása tudatában, méltósággal készülve a halálra s újra a régi gőgös költő-Királynőként csak magát vádolva:
már én is zuhanok! Keblem magasából, a végzet
kettős dombjáról – kebled poklába örökre.
(Nem magaméba-e?!)...
(B.I)
Tudjuk a mitológiából, hogy Phaedra öngyikos lett.
Marina Cvetajeva búcsúlevele fiához:
Bocsáss meg, de ezután még rosszabb lenne. Súlyos beteg vagyok, már nem én vagyok én. Rettenetesen szeretlek. Értsd meg, hogy nem bírtam tovább élni. Mondd meg apának és Áljának – ha ugyan találkozol velük –, hogy utolsó percemig szerettem őket, és magyarázd meg, hogy zsákutcába jutottam.
Pór Judit