Kiril Kadijszki versei

   
                 Életkortyok

A felhők fehér leple megreped,
s a kékség holt nyila célozza szívemet.

Már nem is nyíl; folyó, mely jégtáblákat sodor,
s vizén a nap lelőtt vadlúdként haldokol.

Állok a dombon. Élek. És tavasz van.
Félelmet, kínzó eszmét messze hagytam.

Kezem puskát szorít. Csövét a túlvilágra szegzem.
Akárki áll elém, kivívom győzedelmem.

Jegenye – zöld szökőkút – csobog az alkonyatban,
s a nap, mint egy hatalmas labda, csúcsára pattan.

Aztán valaki belelő. S tüstént az éjbe
elrohan – nehogy önnön árnya utolérje.

S szívem remegve bújna már az alkonyatba –
mert készül valaki, hogy késhegyére kapja.

                                 Gong

Az utcán – emberek, fák – zűrzavaros, zilált had,
és hullnak, egyre hullnak falevelek, hajszálak.

Lépegetünk a porban. S fejbúbunkat laposra
az égbolt elefántja, a nap lustán tapossa.

Mint a letaposott fű, amely feláll kevélyen,
úgy pattan föl a későn fekvő hajnalfényben.

Az élet reggelente akárha újra válna.
Az ember kenyeret rág, s kenyérhéjat kutyája.

De nem szűnnek a kínok. Gallérunk vizsla szemmel
megnézi asszonyunk. S ott egy szőke sugarat lel.

Egy túl ambiciózus öreg most felbukott a
járdán megint, mert botját a napküllőkbe dugta.

Meg nem elégedünk mi soha. Siker, dicsőség
kell, és ha el nem érjük, igazolást lelünk még.

Morzsával él a hangya, az emberek reménnyel,
míg eggyé olvadunk mind a napkorong rezével.

Ó, az a ragyogó gong... És rézlapjára sújtva
megkondítják naponta. S kezdődik minden újra.

                  A hattyú
                  (groteszk)

Hattyúdalomat eldalolom majd
egyszer én is. Ám ma semmiképp!
Örülök, hogy hallani nem óhajt
senki, s versem is suta ma még.

Végzetével ki elégedett?
Rút nagykacsa lesz a kiskacsából,
és csak az szolgálhat vigaszául,
hogy hattyúkampón lel véghelyet.

A csapások és az önvádak elől nem
menekíthet az, hogy éhgyomorra gyártott
énekeim mások tápláléka lesznek.

Hattyúnyakat hajlít jégesőtől verten
még a tulipán is, és mohón kitátott
csőrével a sárból jégmagot szemelget.

                      Fű – III.

Mindannyiunknál gyorsabb az idő...

Az ódon szélmalom fölött ma is
oly lassúdan parázslik el a nap,
mint egy hatalmas áldozati oltár
a régmúltból. Vagy a jövőből tán? (Ki tudná
megmondani, hiszen igaz nevét a
mának nem ismerjük...)
                                    Esténként mindahányan
feláldozunk magunkból valamit – a testünkből s talán a
lelkünkből is! –, míg el nem hamvadunk egészen.

Az ember fél s nem a haláltól és nem
a feledéstől, hanem a magánytól.
                                    A fa is kinyújtja csontos
ujját éjjente: ráhúzná a hold gyűrűjét.
Vonzódásunk a múlthoz mind erősebb!
És a jövő? Homályos, akár az eső, mely tűterápiával
meggyógyítja a földet újra s újra.
De infarktust kapnak tőle az utcalámpák.
S tovább nő a sötétség. Hová bandukol
az az öreg: előtte a szerelmesek
ernyői a szerelem templomának kupolái. Ám ő
oda nem lép be többé. Szeretők imára kulcsolt
kezének kagylójában igazgyöngy terem.
De vásárolhatnak-e rajta egy
második életet – akármily nyomorultat?

Tavasz van, és a fűben sarjadó kikericsek
egy vén gebe kihullott fogai.
Minő irónia! Elporlanak a csontjaid,
s holnap aranyfogaid őrzi csak a föld – elillant
örömeid patkónyomát...
                                    Örülj, míg megvan mindened!

És sólyom az eső, melyet egy ismeretlen
ellenség küldött rád, hogy karmaival a szemed kivájja:
ne láthasd, hogyan folytatódik nélküled az élet.

Baka István fordításai

(Szegedi Rádió, 1993)