„Kis igényű ember vagyok” (Beszélgetőtárs: Varga Lajos Márton)
Negyvenhét éves költő, író, műfordító, akinek tíz kötetnyi munkásságát Graves- (1985), Radnóti- (1987), József Attila (1989), Weöres- (1992) és Déry-díjjal (1993) ismerték el, a szegedi Kincskereső főszerkesztő-helyetteseként dolgozott, két éve rokkantnyugdíjas.
– Mennyi ez a nyugdíj?
– Az utolsó öt év fizetési átlaga alapján tizenháromezer forint. Nyugdíjazásomkor még az volt bennem, hogy előbb-utóbb visszakerülhetek, s hogy dolgozni is tudok annyit, amennyivel a pénzzavart elkerülhetem. Másképp alakult. Igaz, eddig még nem voltak igazán komoly megélhetési gondjaim, most azonban azok is elkövetkezhetnek.
– Mi jön még ehhez a tizenháromezer forinthoz?
– A Művészeti Alap nyugdíjtámogatása, ez bruttó tízezer. Ennyi havonta a gyógyszerköltségem. Vannak olykor segélyek, ösztöndíjak, alapítványi támogatások – igazán sok segítséget kapok. A legjobb hónapokban, a nyugdíjat, a honoráriumokat is beleszámítva, akár negyven-ötvenezer forint is összejöhet. Örökké persze nem élhetek így, megkísérlem magam újból és újból összeszedni, hogy többet dolgozhassak. Sajnos egy rosszabb periódus után vagyok, olyan kezelésen estem át, amely hónapokra visszavetett.
– Ez azt jelenti, hogy publikációk híján kevesebbet is keresett. Fel kellett adnia valamit az igényeiből?
– Nem. Kis igényű ember vagyok. Utazni nem szoktam, a betegségem miatt már nem is tudnék, szobafogság a részem. Ami könyvet, lemezt megvettem azelőtt, azt ma is meg tudom venni, másra meg nincs szükségem. A családom se nélkülözik, feleségem dolgozik, nem keres sokat, de ahhoz eleget, hogy a létminimum fölé kerüljünk.
– Két gyermeke van.
– Igen, egy huszonhárom éves leányom, ő is rokkantnyugdíjas, nem képes teljes értékű munkát ellátni sehol, rá mint keresőre nem számíthatok. Ő még magát sem tudja eltartani, nem is lesz rá képes soha. És van egy gimnazista fiam. Ő többet szeretne olykor, mint amennyit adni tudunk. De nem nyomorgunk, egyáltalán nem. Volt időszak, amikor ez is megtörtént velem, a Kádár-korszak virágkorában, a hetvenes években. Nagyon kicsi volt a szerkesztői fizetésem, a feleségem gyesen, hol az egyik gyerekkel, hol a másikkal, ellenséges légkör vett körül itt Szegeden is, meg – persze nem a pályatársak részéről, de az irodalmi életben is, írni nem nagyon tudtam, megbénultam évekre. Igazából a nyolcvanas évekre tértem magamhoz, és most már tudom, hogy nekem mindig egy csendes szoba hiányzott leginkább, ami végre megvan, s ha szellemi-fizikai állapotom engedi, bármikor leülhetek az írógép elé. Van mit csinálnom.
– Öntől mostanában tárcát és publicisztikát is olvashattunk. Ez azt jelenti, hogy előnyben részesíti a jobban fizető műfajokat? Egyáltalán: anyagi helyzete befolyásolja-e abban, hogy mit és hogyan ír meg?
– Nem, szó sincs róla. Én mindig azt csináltam, amit akartam, de ha valamikor, hát most igazán azt csinálom, amit szeretnék.
– Publikációs nehézségei – gondolom nincsenek.
– Biztos helye van mindennek, még a műfordításoknak is. Szegény ember nem dolgozhat az íróasztalának.
– Arra van-e módja, hogy meghatározza, vagy legalább befolyásolja a honoráriumértékét?
– Nincs.
– Miért nincs?
– Nem szeretek alkudozni. S különben sem igazodom el a világban, nem tudom, kinek mennyit szoktak fizetni, meg aztán elégedett is vagyok azzal, amit kapok. Megtérül nekem, ami időt, erőt a versre vagy a műfordításra áldozok.
– Vannak azért olyan lapok, folyóiratok, amelyek igen szerényen, vagy egyáltalán nem is tudnak fizetni.
– Sajnos, némelyiket egy-két közlés után kénytelen vagyok kerülni, mert ebből élek.
(Népszabadság, 1995. július 10.)