Koppány Zsolt
A MÚZSA FELTÁMADÁSA
(Nagy Gábor versei),
Magyar Nemzet, 2000. február 17.
Szóval csak haldoklik a „szöveg”! A szövegirodalomnak nevezett valamit, mely érzelem- és Isten-mentes, nagy, kanyargó, sötét folyamat, ellentétben a belvízzel, lassan elnyeli a föld. Csak ki ne ássa valaki! Csak meg ne nyisson egy kis erecskét, mert Amazonasszá duzzad, és akkor visszatérünk a XX. század utolsó két-három évtizedébe.
Nagy Gábor huszonnyolc éves. Abszolút érett, mindent tud, ha tetszik, mind a mesterségről, mind a világról, Istenről és hiányáról, a szerelemről és a szeretetről, vagyis mindarról, amit hírül adni egyáltalán érdemes. Pilinszkyvel ellentétben nemcsak „a kampó csöndjét” jegyzi föl, de a „békés halált” ő is megérdemli. És ez nem kis szó. A Széphalom Könyvműhely szemre is tetszetős könyvének borítóján Modigliani hívogatóan dús keblű, démoni aktja. És a cím: Lélekvesztő. Ami jelenthet gyönge kis csónakot, talán Kháron ladikját (?), de jelentheti a lélek hiányát itt, a földön. Azt azonban bizonyosra vehetjük, hogy Nagy Gábor soraiból süt a lélek, nem vesztett ő el semmit, különben is, ha a lélek egyszer megbúvik az ember mélyén, el nem hagyja azt soha. Néha nem is sejtjük, hogy a XX. század végi költő verseit olvassuk. „Csipkebokor szirmot zuhanyoz, / átázik a kérgen az illat: / rostig, szíjas gyökerekig hat / s a csillagokba vissza záporoz.” Vagy: „Hegyekben a hajnal: / hajad fésülése. / Hegyekben a dél: / szemed áramütése. / Hegyekben az alkony: / ajkad vére serked. / Hegyekben az éj: / betakarom a melled.” Akár Juhász Gyula. Vagy Kosztolányi. De lehetne Toldalagi Pál éppúgy, mint Nadányi Zoltán. Mégis az ember pontosan érzi, hogy a költő, Nagy Gábor magánkínjai, fájdalmai és boldogságai érhetőek tetten. Meg aztán, akinek egy kicsit is füle van a hallásra, az az újromantikus Rachmaninovot nem keveri össze, mondjuk Chopinnel. Nagy Gábor sem keverhető össze impresszionistákkal, mert ő neo. Vagyis: új. Átértelmezi a régi valóságot a saját nyelvén. Szenvedélyes, lángol, néha csak parázslik. De a tűz bármikor fölcsaphat és bekebelezi olvasóját. S ím egy négysoros, remekmívű költemény. „Ágról éretten dió hull, / zöld a burka, csont a héja. / Tóhártyában embrióul / kuporogva: hold karéja.” S lám ez már a XXI. század. Kimondatlanul is. Nagy Gábor nem ígéret. Költő. Kész.
(Nagy Gábor versei),
Magyar Nemzet, 2000. február 17.
Szóval csak haldoklik a „szöveg”! A szövegirodalomnak nevezett valamit, mely érzelem- és Isten-mentes, nagy, kanyargó, sötét folyamat, ellentétben a belvízzel, lassan elnyeli a föld. Csak ki ne ássa valaki! Csak meg ne nyisson egy kis erecskét, mert Amazonasszá duzzad, és akkor visszatérünk a XX. század utolsó két-három évtizedébe.
Nagy Gábor huszonnyolc éves. Abszolút érett, mindent tud, ha tetszik, mind a mesterségről, mind a világról, Istenről és hiányáról, a szerelemről és a szeretetről, vagyis mindarról, amit hírül adni egyáltalán érdemes. Pilinszkyvel ellentétben nemcsak „a kampó csöndjét” jegyzi föl, de a „békés halált” ő is megérdemli. És ez nem kis szó. A Széphalom Könyvműhely szemre is tetszetős könyvének borítóján Modigliani hívogatóan dús keblű, démoni aktja. És a cím: Lélekvesztő. Ami jelenthet gyönge kis csónakot, talán Kháron ladikját (?), de jelentheti a lélek hiányát itt, a földön. Azt azonban bizonyosra vehetjük, hogy Nagy Gábor soraiból süt a lélek, nem vesztett ő el semmit, különben is, ha a lélek egyszer megbúvik az ember mélyén, el nem hagyja azt soha. Néha nem is sejtjük, hogy a XX. század végi költő verseit olvassuk. „Csipkebokor szirmot zuhanyoz, / átázik a kérgen az illat: / rostig, szíjas gyökerekig hat / s a csillagokba vissza záporoz.” Vagy: „Hegyekben a hajnal: / hajad fésülése. / Hegyekben a dél: / szemed áramütése. / Hegyekben az alkony: / ajkad vére serked. / Hegyekben az éj: / betakarom a melled.” Akár Juhász Gyula. Vagy Kosztolányi. De lehetne Toldalagi Pál éppúgy, mint Nadányi Zoltán. Mégis az ember pontosan érzi, hogy a költő, Nagy Gábor magánkínjai, fájdalmai és boldogságai érhetőek tetten. Meg aztán, akinek egy kicsit is füle van a hallásra, az az újromantikus Rachmaninovot nem keveri össze, mondjuk Chopinnel. Nagy Gábor sem keverhető össze impresszionistákkal, mert ő neo. Vagyis: új. Átértelmezi a régi valóságot a saját nyelvén. Szenvedélyes, lángol, néha csak parázslik. De a tűz bármikor fölcsaphat és bekebelezi olvasóját. S ím egy négysoros, remekmívű költemény. „Ágról éretten dió hull, / zöld a burka, csont a héja. / Tóhártyában embrióul / kuporogva: hold karéja.” S lám ez már a XXI. század. Kimondatlanul is. Nagy Gábor nem ígéret. Költő. Kész.