Marina Cvetajeva versei

   
         Szél, te szél

Szél, te szél, aki kisöpröd és
elsöpröd a nyomokat!
Te vörös madárként röpdösés,
átütsz kőhomlokokat.

Hosszúlábú eb, ki zabmező
dűlőútjain szalad.
– Szél, te szél, eszed elveszítő
csipkés rokolyák miatt!

Szél, te bíbor vész, a lázadás
első hírnöke te vagy, –
csélcsap szél, akasztófavirág, –
markomba szorítalak!

Garázdálkodtál már eleget
meredélyen, dúlt havon, –
te – a sálamba tekertelek,
csüngesz most a vállamon.

Véled mi a gaztetteidért
elszámolunk hamarost, –
szél, te bőrkabátos, barna szél,
vörös homlokcsillagos!

(1920. július)

         Magdolna

A tíz parancsolat szenével
köztünk tíz máglya ég.
A rokon vér taszít – de nékem
idegen a tiéd.

Evangéliumod korában
lehettem volna egy...
(Idegen vér – a legkívántabb
s a legidegenebb)

Tehozzád minden nyomorommal
vonszolnám magamat, –
fény gyapja! – démoni hajammal
elfedve, olajat

csorgatnék lábadra s a lábak
alá, a földre már...
Folyjanak az adott vágyak,
összeköpködve bár!

Ajkaim s kóchajam habjával
és minden gyönyöröm
nedvével... Hajamba a lábad,
mint prémbe, törölöm.

Szőnyegként lépteid alá
terülök, és te nékem,
kinek a fürtje csupa láng,
mondod: kelj fel, nővérem!

(1923. augusztus)

         Menekülés

Rejtőzve zápor függönyébe
sok közönyös szempár elől,
– ó, holnapom! – kémlellek téged,
akárcsak a bombát vető

a vonatot kémleli, még meg-
rettenve robbantás-zajától...
(Iszonya nemcsak az ölésnek
űz minket arcunkat a zápor-

sörénybe fúrni!) Nem a vádtól
rettegés, nem... De füttyök, felhők!
A Holnap teljes gőzzel száguld
a peron mellett, s messzi eltűnt

a Múlt... Ó, áldott Istenem!
Uram! S verődöm füstgomolyba,
mint falba... (Hágcsóra teszem
a lábam – vagy már láb se volna,

se kéz?) Lázálombéli éj
lámpái versztoszlopokon...
Nem szerelem, nem szenvedély,
vonat vagy, véled utazom

az Öröklétbe...

(1923. október)

                Ha nézek...

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje –
így véglegesülhet a vásznon a kép –,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is – a fán feledett.

(1936. október)

Baka István fordításai

(Délmagyarország, 1991. december 14.)