Micimackó-változat
A. A. Milne és Karinthy Frigyes után szabadon
Már hetek óta nem jártam öreg barátomnál, ezért kicsit szorongva csöngettem be hozzá – morózus természetét ismerve epés megjegyzések sorozatára számíthattam. Ráadásul délutáni szendergéséből ébresztettem. De a szemrehányások elmaradtak; Bakó András, miután beengedett, visszaült öblös karosszékébe, és zavartan igyekezett eldugni előlem egy tarka fedelű könyvet. Én mégis megláttam a címlapját...
– Te a Micimackót olvasod, Bandi bátyám? – kérdeztem csodálkozva.
– Emlékszel az Új Gilgames című magyar filmre a hatvanas évek elejéről? – válaszolt a kérdésemre kérdéssel Bakó András. – Az elbűvölő Domján Edit játszott benne és a még fiatal, életerős Darvas Iván, aki szerepe szerint rákbeteg néprajzkutató volt. Ő kérdez meg egy öreg könyvtárost valamelyik jelenetben, hogy ha már csak egyetlen könyvet olvashatna végig, melyiket választaná. Erre az öreg ezt válaszolja: a Micimackót. Látod, én is ezt választottam.
– Indokolatlanok a sötét gondolataid, Bandi bátyám. Más oka lehet annak, hogy éppen a Micimackóhoz fordultál vigaszért...
– Vigaszért, jól mondod. Mert ez a csodálatos mesekönyv többek között a barátságról, az egymás iránti figyelemről szól; gondolj csak arra a fejezetre, amikor Micimackó és Malacka kuckót épít Fülesnek, vagy amikor... de hagyjuk! Most valami mást fedeztem fel benne, valamit, ami sok mindent megmagyaráz magányos életem örömeiből...
– De hát nem vagy annyira magányos – próbáltam mentegetőzni, magamra értve a célzást, de öreg barátom türelmetlenül legyintett:
– Ne zavarj!... Ott van az a rész, amikor egy verőfényes, nyári délelőtt, reggeli- és ebédidő között, Micimackó a patakparton üldögél egy simára koptatott, lapos kövön, elmélkedik, és szokása szerint verseket költ – félig gépiesen, álmatagon belemerülve a nyári nap, a szép táj, a reggeli utáni jóllakottság és az önmagával való elégedettség örömébe, miközben körülötte békák toccsannak a vízbe, szitakötők zizegnek, és szőrös plüsspofáján napsugarak fogócskáznak a levélárnyakkal... S egyszer csak a következő két sort ötli ki:: „Oly boldog volnék, mint az élet, / ha jönne most Malacka... – Ez idáig rendben is volna: Malacka jó barát, öröm őt látni – igen ám, de a vers váratlanul úgy folytatódik: ...s boldog volnék, mint az illat, / ha nem jönne Malacka..." – Hogy is van ez? Hát mégsem olyan fontos, hogy Malacka idejöjjön? Ráadásul a vers még folytatódik is, pontosabban: folytatja önmagát, ami Micimackónál nagyobb költőknél is megesik olykor, már hogy a vers önállósodik, és lassan ő kezdi költeni a költőjét, nem fordítva, ahogy természetesnek tartanánk.. Tehát: „S a Lét akkor se volna tán üres, / ha nem jönne Bagoly és Füles (vagy akárki), / otthon maradna most Bagoly s Füles (vagy akárki)..." – Ez az a pillanat, amikor Micimackó kezd észbekapni: hát neki valóban nincs szüksége senkire? Se a kedves, félénk Malackára, se a bölcs, bár kissé érthetetlenül beszélő Bagolyra, se a sértődős, nagyképű, de azért aranyszívű Fülesre, akit oly jólesik olykor-olykor kiengesztelni? Senkire? Talán még... – „...s akkor se volna tán hiba, / ha nem jönne Róbert Gida". – De ez már több a soknál, Micimackó, alig engedte a légbe az utolsó két sort, teljesen elszontyolodik: ennyire nem kellenek neki a barátai? Csak azért, mert melegen süt a nap, és jólesik a patakparton sütkérezni (reggeli- és ebédidő között, természetesen), és mert egyszerűen lusta fölkelni, hogy elmenjen hozzájuk, pedig már bizonyára nagyon várják – tejjel, mézzel, pattogatott kukoricával, és Róbert Gida, igen, ő azzal a szeretetteljes fejcsóválással, hogy „csacsi öreg medvém" (pedig nem is öreg, biz' isten). Micimackó lelkére köd száll és a szívére keserűség, kényelmetlenül érzi magát, és szégyenkezik, pedig csak belekóstolt az egyedüllét, a természettel való harmonikus összeolvadás gyönyörébe, amit se méz, se vajas zsemle, se felszínes baráti csevegés nem pótolhat...
– De, Bandi bátyám – mondtam én hüledezve, miután magamhoz vettem a könyvet a megfelelő helyen kinyitva –, itt valami egészen másról van szó; csak a verset idézed pontosan.
– És az neked nem elég? Biblia-magyarázatról még nem hallottál?
– De igen – válaszoltam –, és ha jól értem a te Biblia-magyarázatodat, azt akarod mondani, hogy több magányra vágysz; túl sokat háborgatnak a barátaid.
– Csirkefogó – süvöltötte Bakó András –, két hónapja nem láttalak, erre azt képzeled, hogy én...
– De hát nem erről szólt a példázatod? – hüledeztem ismét.
– Negatív példázatról még nem hallottál? Hogy a rosszat az elfogadásával semlegesítjük? Egyébként se fejeztem még be. Nos, Micimackó nagyon elkeseredik, elhomályosul előtte a verőfény is, és ráadásul elkezd korogni a gyomra. És ekkor eszébe jut, milyen jókat szokott ebédelni Nyuszinál, még ha néha be is szorul a kijáratba; hogy Róbert Gidánál meleg szavak és újabb mézescsuprok várják; hogy bár Füles csak tüskével, Kanga pedig csukamájolajjal tudná megkínálni, mégis milyen jólesik leülni náluk, ha csak ejtőzni is; hogy azért ő mégiscsak nagyon ragaszkodik a barátaihoz, bár mostantól az egyedüllét értékét is ismeri. Ennyi! Most pedig menj, mert aludni szeretnék, és nehogy még egyszer ilyen sokáig elmaradj!
Halk hortyogás kísérőzenéjére, lábujjhegyen, szégyenkezve távoztam. Az antikváriumba mentem egyenesen – hátha kapok egy Micimackót.
(Délmagyarország, 1992. május 21.)