„Nem tudok egy gonosz Istenben hinni!” (Beszélgetőtárs: Darvasi László)

       
Tömény pipafüst és Mozart zongoraversenye. A Kincskereső kicsiny szerkesztőségi szobájában, ahol Baka István dolgozik, majd mindig szól a komolyzene. A napokban adják ki a költő válogatott kötetét, Égtájak célkeresztjén címmel, mely inkább gyűjteményes kötet. Húsz év termése 1969-től egészen 1989-ig. Verscímek, ciklusok álltak helyre, amiket korábban megcsonkított a cenzúra. Most már csak az önkontroll "cenzúrázott".

       – A katasztrofista költészetnek sokféle megnyilatkozása lehet. Egymástól olyan eltérő lírikusokra, mint mondjuk Petri, Lator László, Kukorelly vagy Baka István, rá lehet húzni a katasztrofista címkét. Ám a te költészetedet inkább az apokaliptikusság jellemzi. A szó görögül kinyilatkoztatást jelent. A vég bejelentését. Csakhogy az idő – a 60-as, 70-es évek –, melyben elindult s kiteljesedett a költészeted, épp szemben áll az apokaliptika irodalmának általában jellemző indukálójával, nagy társadalmi mozgásokkal, természeti katasztrófákkal. Hiszen nyugalom volt, látszólagos prosperitás...

       – Teljesen igaz, amit mondasz. Valóban apokaliptikus líra az enyém. Mégse mondanám katasztrofistának. Pontosabb az apokaliptika kifejezése, mert egyetemesebb. A katasztrófa egyedi jelenség. Az apokalipszist ugyan kísérik katasztrófák is, de az előbbi inkább folyamat. Tarkovszkij Filmvilágban megjelent interjújában olvastam egy nagyon fontos dolgot, azt tudniillik, hogy az apokalipszis évszázadok óta tart, ráadásul a bibliai recept szerint. Tarkovszkij példának említi az Ürömcsillagot. Tudod, hogy Csernobil mit jelent?

       – Nem, nem...

       – Azt jelenti, üröm. Ukrán nyelven... De te a versek társadalmi hátteréről kérdeztél. Gyermek és kamasz voltam a hatvanas években. Úgy nőttem fel, hogy nem láttam a világ ellenpéldáit, gyakorlatilag máig nem jártam Nyugaton. Fogalmam se volt, hogy létezhet egy másik valóság, ellenben itt azt tapasztaltam, hogy nyugalom és béke van, s hogy a dolgok egy kicsit jobbra válnak. Úgy gondoltam, megvan az esély arra, hogy az ember önmaga legyen. Mindez azonban a kommunizmushoz fűződő tévhitekkel volt kapcsolatban. Azt hittem, kialakulhat egy olyan igazságos társadalmi rend, amiben az ember egyszerre lehet individuum s egy kösség egyenértékű tagja. Borzalmas tévhit volt ez, tele csapdákkal, zsákutcákkal, az államvallásba vetett őszinte reménnyel... Az én eszmélő nemzedékem nem tudott a hazug perekről, az embertelen börtönökről, a téesz-szervezés erőszakoságairól, s miközben Rilkét, Thomas Mannt, Camus-t, Sartre-ot olvasott – mert ezek az írók akkor váltak számunkra hozzáférhetővé –, nos ezek nem a mi valóságunkat kérdőjelezték meg, hanem azt, amiben megszülettek. A Nyugatot. Úgy hittük, a mi általunk megélt világban nem lehet helye például az egzisztencializmusnak. A föleszmélésnek aztán fájdalmas fokozatai voltak. Ha először csalódtunk is a felszínben, még védtük az eszmét. 1968 után a nyugati baloldali mozgalmak befuccsolásával és Csehszlovákia lerohanásával már ezt sem lehetett... És én, aki egy, hamis internacionalizmus szellemében nőttem fel, ezután váltam vidéki magyarként nemzeti elkötelezettségűvé.
       Különben nekem épp a legjobb, viszonylagosan a leggazdagabb években ment a legrosszabbul. Ekkoriban voltam a legszegényebb. S amikor lefelé szálló ágba jutott az ország, akkor rendeződtek valamelyest a dolgaim... Szóval a romlás jelei igenis látszottak. Csak az nem látta, aki vak volt, vagy akinek érdeke fűződött ahhoz, hogy ne lássa.

       – A tavaly márciusi, Ilia Mihály által szerkesztett Jelenkorban megjelent Szonett és ellenszonett című versedben így írsz erről: "A cukormázként csillogó ígéret / csipkék habok és női kellemek / elárasztják az alkonyi eget / de foszlik sebesen mi megigézett / s még sebesebben a nyolcvanas évek / díszletei a dezodorozott / hónalj-üléstermek és elnyomott / bűz amely átitatja még a véget"... Ám úgy gondolom, nemcsak a csalóka tapasztalati valóság, hanem a te lelki alkatod is determináló volt az apokaliptika-érzetben. Vonzódásod az örvényhez, a démonhoz...

       – Persze, hiszen az ember csak arra reagál, amihez valamiféle lelki köze van. Én nem démonikus, inkább a démonokra érzékeny, szorongásos ember vagyok. Szorongásaim növelik démonikussá a belső valóságot, látomásaimat... Vagyis nem én vagyok a démon... Azért látom a világot irracionálisnak, mert valamikor rendkívül racionálisnak hittem. Még ma is a racionalitásból indulok ki, ezért ragaszkodom verseimben a kötött formákhoz, a nagyon világos szerkezethez, és a mindig értelmezhető, rendszert alkotó metaforákhoz...

       – Hiszel?

       – Nem, sajnos nem. Nemcsak Istenben, semmiben. Valamikor nagyon fiatalon hittem a közösségi társadalom eszményében. Ám amikor ebben csalódtam, nem találtam meg az utat Istenhez. Én nem tudok egy gonosz Istenben hinni!

       – Isten gonosz?!

       – Igen, ha van, akkor az. Ámbátor az is meglehet, hogy sátánhívő vagyok, mert számomra a világ irracionalitása mégiscsak valamiféle transzcendenciát, természetfeletti erőt sejtet.
    Ugyanakkor, ha Isten nincs is, vannak angyalok, akik harcolnak a Sátán ellen. Itt harcolnak bennünk, és a külvilágban is, s egyszer, meglehet, ők fognak győzni. Az életnek számtalan angyali oldala van. Ilyen a barátság, a szerelem, s maga az erotika is. Az "Én, Thészeusz"– a Tiszatájban megjelent elbeszélésről van szó – például arról szól, hogy az erotika is lehet megváltó, angyali erő.

Magyar Napló, 1990. április 26.