Papagáj és költő 2007. október 12. - 2008. január 20.

Papagáj és költő
2007. október 12. - 2008. január 20.
Képes dobozok: újabb japán kiállítás a Móra-múzeumban. 2007. október 12-én, pénteken délután fél 5-kor nyílt a Móra Ferenc Múzeumban Yuri Okamoto "Papagáj és költő" című kiállítása. A megyei múzeumban a Távoli fények - közelítő fények című nagyszabású kiállítás mellett az ősz és a tél folyamán számos japán-témájú rendezvény kerül megrendezésre - ezek egyike a most megnyíló tárlat.
Yuri Okamoto tárlatát Takamizu Hidero, a japán nagykövetség kulturális osztályának első titkára nyitja meg. A kiállítás november 25-ig tekinthető meg.
A kiállítást ki mutathatná be jobban, mint maga Yuri Okamoto. Az alábbiakban a japán művésznő, a tárlat kapcsán írt (módosítás nélküli) rövid összefoglalója olvasható.

Mintegy 37 évvel ezelőtt egy magyar barátom társaságában látogattam Szegedre. Akkoriban egyetemista voltam Leningrádban, a mostani Szentpétervárott és egy nyáron ideutaztam barátomhoz - későbbi férjemhez-, akivel Leningrádban ismerkedtem meg. Meg akarta nekem mutatni az ő országát, így autóstoppal bejártuk Magyarországot. Ennek a fiatalkori kusza utazgatásnak a során többek között eljöttünk abba a városba is, ahol társam és az ő legjobb barátai és egyetemi társai tanultak, Baka István, Pakusza Vilmos, Katona Imre - Szegedre. De elmentünk mindegyikük szülőhelyére is, nevezetesen Szekszárdra és egy kis faluba. Azóta sok víz folyt le ... a Tiszán, és sok minden történt életemben is, akárcsak mindenütt a világban: házasság, végleges elutazás Japánból, új élet Párizsban, gyerekünk születése, és apránként szüleink halála, barátaink korai halála, köztük Baka Istváné, Katona Imréé, a fal leomlása, amely addig a világot két ideológiai táborra választotta, válás... És közben új tevékenységbe fogtam - papírtárgyak létrehozásába. Hozzáteszem, tavaly tavasszal módom volt újra Magyarországra látogatni. Nagy összetalálkozásokra adott ez alkalmat barátokkal, felidézve fiatalkori emlékeket a távoli múltból. Ennek az útnak a során meglátogattam régi barátnőmet Szegeden.
Tündéről van szó, Baka István költő feleségéről. Néhány képet mutattam neki a munkámról. Ebből a találkozásból született az ötlet, hogy rendezzünk egy kiállítást Szegeden, és mára ez az terv megvalósult.

Most néhány szót a munkámról. Elsőként hadd idézzek egy szövegből, amelyet néhány évvel korábban írtam egyik legkorábbi párizsi kiállításom alkalmából. Gyermekkoromban, amikor engem is, mint másokat, egészen jelentéktelen és csak egy gyerek szemében értékes apróságok vonzottak, volt idő, amikor különféle papírokat gyűjtöttem szenvedélyesen, elsősorban azokat, amelyekbe cukorkák voltak csomagolva. Emlékszem, kis unokahugommal mutogattuk egymásnak a gyűjteményeinket, civakodtunk is miattuk, vagy csereberéltünk, és mindezt - bár nem tudtuk, miért is - nagy titokban.

Azután apró figurákat kezdtem előállítani papírból, szövetből, bambuszkéregből, miegymásból, és azzal szórakoztam, hogy betelepítettem őket kis házakba, melyeket könyvekből, kartonpapírból hoztam létre, és amelyekben szobáról szobára kommunikálhattak. Ez közvetlenül a háború után volt, kevés játék volt az üzletekben és nálam otthon szinte semmi - akkoriban magától értetődő volt, hogy az ember maga találja ki apró játékait.

Gyermekkorom mélyéből ezek az emlékek merültek a felszínre, amikor nekiálltam egy miniatúr papírvilágon dolgozni. Amint ez az új tevékenység magával ragadott, felfigyeltem arra, hogy inkább érzelmek sodrását éreztem és nem az újdonság erejét. Mit is leltem meg? A gyönyört, hogy ennek a kis világnak a megalkotásával kielégíthetem amazt a naív vonzást, és hogy a szenvedély, amelyre rátaláltam, elvezet a megvalósításhoz.

A papír körüli tevékenységemet valóban úgy tekinthetem, mint egy gyermekkori álom folytatását, de hozzátartozik, hogy a saját gyerekem vitt rá arra, hogy nap mint nap eltöltsön az a boldogság, amelyet kisgyerekként éreztem olykor annak idején.
Ahogy magával sodort az igyekezetem, amellyel vadonatúj létemet birtokba vettem, teljesen átadva magam az elragadtató újdonságnak, úgy ötlött szemembe ismét mindaz, ami ebben a kis világban ragyog - függetlenül az alkotást uraló nagy eszméktől. Megérintett a gondolat, hogy ezt az eredeti szépséget megismertessem, és e csábításból apránként kis papírfigurák rajzolódtak ki.

Első gyakorlataim közé hajtogatások, apró figurák, mobilok és egyebek tartoztak. De rövidre kelve eszembe ötlött, hogy ezeket a különféle apró tárgyakat kapcsolatba hozzam egymással, hogy mintegy spontán megmozdulásban társaságot alkossanak. Így született a "képes dobozok" koncepciója, ami aztán munkám legfontosabb elemévé vált.

A dobozok vagy inkább ládikák kemény kartonból készülnek, különböző méretűek és mindegyikük szerkezete, felépítése más és más. Belsejükben rejtőzködnek a személyek, tájak és más papírkreatúrák által megjelenített képek. Széthajtogatva nyithatók ki, és ebben mindegyikhez egyéni, más megoldást választok.
Ezen a kiállításon egy tucatnyi különböző képes dobozt mutatok be, ezek közül háromnak magyarországi vonatkozása van.

1) Cirkusz: ezt a dobozt Karinthy Frigyes "Cirkusz" című novellája alapján készítettem. Attól fogva, hogy ezt a novellát japánul elolvastam, nem szabadulok az érzéstől, hogy a történet hőse én vagyok - mindahányszor, amikor napi megpróbáltatásokkal találom magam szemben és gyermekkori álmomat szorítom a szívemhez. Az akrobata arcát az évek folyamán ráncok barázdái jelölik meg, de az álma változatlan, ő nem öregedett meg.

2) Tanya: ennek a képnek az eredete egészen személyes emlékre vezethető vissza, amikor ugyanis néhány évtizeddel ezelőtt volt férjem egy barátja, Pakusza Vilmos házában töltöttünk egy éjszakát egy magyarországi körút során, pénztelenül. Ez a hely mindmáig úgy él emlékezetemben, mint a legegzotikusabb emlékek egyike, habár magam
is Japán egy félreeső vidékéről származom. Emlékeim nem különböznek egy gyerekéitől: a maradandó benyomásokból tevődnek össze; így aztán dokumentumokra kellett hagyatkoznom, hogy a tanya teljes képe kialakuljon, vagy akár a fantáziámmal egészítsem ki. Bízom benne, hogy a kiállítás látogatói ismerősnek fogják találni.

3) Papagáj és költő: Baka István költő emlékére alkottam. Volt férjem és ő nagyon közeli barátok voltak, nemcsak egyetemi padtársként. Együtt ették meg a katonakenyeret is, és egy darabig még a szobájukat is közösen bérelték Szegeden. Továbbá vele is, majd a feleségével is egy időt közösen töltöttünk Leningrádban. Sajnos túl korán itthagyott bennünket, így nem találkozhattunk többé azt követően, hogy elhagytuk az országot és Franciaországban
telepedtünk le. Időközben útjaink elváltak, mindnyájunké. De most, a kiállítás alkalmából, a régi szegedi barátok itt vannak velem.

A kiállított képes dobozok sorozatán kívül bemutatni kívántam más jellegű munkákat is (természetesen mind papírból készült), nevezetesen szobrocskákat, mobilokat és egy könyvet. Egy asszony négy korszaka: apró szobrok, amelyekkel anyámnak állítok emléket, akinek élete két korszakot ölelt fel, a háború előtti és utáni Japánt.
Tantso: ennek a könyvnek a képeit fényképek után készítettem, felhasználva azokat a felvételeket, amelyeket a tantso madár szenvedélyes japán megfigyelője készített. Amikor elolvastam a könyvét, megragadott a fényképek szépsége és szintúgy ennek a madárnak a meglepő életvitele. A madárpár, miután a szerelmi násztánc összekötötte őket, soha többé nem hagyja el egymást. Még ha egyikük meghal is, a másik ott marad mellette mindaddig, amíg a társának
madárformája van. Együtt költik ki a tojást és együtt nevelik fel a fiókát. Milyen szép és megható ez, mai társadalmunkban szinte utópiaként hat.

Yuri Okamoto