Pécsi Györgyi
A FORMÁVAL MEGKÖTÖTT REMÉNTELENSÉG
(Nagy Gábor: Lélekvesztő)
Hitel, 2000/5. 107-110. o.
Sestina – Nagy Gábor második kötetének alcíme s egyúttal műfajmeg-jelölése. Nézzük a sestinát – talán fontos, ha hangsúlyozza a költő.
A lexikon szerint lassacskán hétszáz éves versforma, Petrarca volt nagymestere, aztán még néhányan ismerték, de mert nagyon bonyolult forma, egyúttal nehézkes is, túlságosan szigorú, merev keretekkel, nemigen használták, lassacskán kikopott, elfelejtődött. Úgy is mondhatnám: irodalomtörténet-tudományi műfaj lett mára, leginkább csak az elméleti stúdiumokat folytatók ismerhetik. Egy normális észjárású (nem műveletlen, de mégiscsak) ún. átlagolvasó egyáltalán nem (amiért különben egyáltalán nem kell pironkodnia). Első megközelítésre illik Nagy Gáborhoz a műfaj, aki a költőség mellett tudós is (doktor, egyetemen is oktat), s mert ezt a műfajt választotta, keltette életre – mondhatnám haló poraiból támasztotta föl –, föltételezhetem, hogy azon (szerintem igen) kevesek közé tartozik, akik ma Magyarországon értik/érzik a sestinát. A részletezés helyett elégedjünk meg azzal, hogy a hatos és a hármas szám kombinációit használja (hat ciklus, hat versszak), kötött sorszámok, még kötöttebb, (agyon)szabályozott bonyolult rímképlet. A z ezredvégen a sokféle bizarr kísérletekhez edződött olvasónak legkevesebb szokatlan ez a rigorózusság; a sestina, sejthetően, tényleg a középkor műfaja volt, amikor minden jelentéktelenségnek pontosan látták az értelmét, még a rímkalickáknak is volt kozmikus jelentése, és akkor a ma fölöttébb merevnek tetsző keretek jelentették az alkotónak a szárnyaló szabadságot. Ráadásul, vagy elsőként, az ember is nagyjából rendben volt, lelkileg, világképileg, teremtésmagyarázatilag, apokaliptikusilag stb.
A tavalyi debreceni irodalmi tanácskozáson Horváth Iván beszélt arról, hogy a magyar ritmusérzéktől meglehetősen idegen a kötött forma, hogy szonettet még írnak költőink, de sestinát nem. Persze a szonett is kötött, ám az mégiscsak hozzásimult a nemzeti irodalomhoz, szonettet majd minden valamire való költő ír, sestinát meg – jószerével csak Nagy Gábor, ráadásul egy egész könyvet. Megállapíthatnám, egy kicsit Nagy Gábor nemzedékére tekintve, meg egy kicsit az előtte járókéra, hogy mostanában, úgy látszik, a fiatal költők előbb sokat tanulnak: verstant, esztétikát, filozófiát; sőt talán nem is lehet valaki költő nagyon tudatos elméleti fölkészültség nélkül. A magamfajta megrögzött szkeptikus mindjárt gyanakodni kezd, mire, minek ez a tudás, és főként palástol-e valami mást, mondjuk a „mondanivaló”, az üzenet sekélyességét, avagy a formai virtuozitás nem helyettesíti-e esetleg magát az üzenetet. Utalhatnék a mostanság dívó szalonköltészetre meg a professzor-lírára, amelynél az ember semmi hibát nem talál, ámul, csettint is, éppen csak a megszenvedettség hiányzik belőlük, valahogy az élet maga, amiről így vagy úgy, de szólhatna is akár. Ezért, bevallom, Nagy Gábor meggyőző első kötete (Farkasverem, 1996) ellenére is bizalmatlanul nyúltam a Lélekvesztőhöz, ehhez a sakktáblaszerűen megkonstruált, mesterségesnek, művinek tetsző könyvhöz. Hogy vajon mihez kell ez a túlhajtott, eszelős forma- és önfegyelem, és egyáltalán kell-e?
Mert végül is, sestina, szonett vagy szabadvers, bármi műfaj, nekem – mint gyakorlottabb vagy kevésbé gyakorlott olvasónak – tökéletesen mindegy. Olvasóként egyáltalán nem fontos, hogy sestina-e, vagy sem, s ha mégis az, akkor nekem, az olvasónak kell-e, hogy fogalmam legyen erről az egész szövevényes háttérről, hiszen a költészet alapértelmezésében nem (csak/elsősorban) szakembereknek készül (Igaz, nem is az olvasónak. Talán a kultúra, a magyar irodalom, a magyar nyelven létrehozott világirodalom reá eső részét írja tovább az író), aztán ha érvényes, lehet sestina is, ha meg nem, kuriózumnak is kevés. A vers persze forma, de a költői üzenetnek át kell szivárognia, át kell szakítania a finoman megmunkált hálót, meg kell szólítani, s talán az a legjobb, ha eközben észre sem veszem, milyen széken szőtték az anyagát.
Legszívesebben tehát eltekintenék a sestinától, de mégis... sestina, és nem mindegy, és nem ereszt.
Az egyszerűbb végénél kezdve: a könyvnek két tartalomjegyzéke van, az egyik a verseskönyvek szokásos tartalomjegyzéke, mely az első oldaltól az utolsóig, szépen egymás után közli a verscímeket, a másik a sestináé, amely egészen más logika szerint, lóugrásszerűen szálazza fel a verseket, szervezi ciklusokba, s egyúttal ezzel a második elrendezéssel egy második kötetet is létrehoz. Javaslom, ha valaki olvassa, előbb kezdje a sestina tartalomjegyzéke szerint (középhaladóknak): itt ugyanis külön vannak választva a versek – mondhatnám meglehetős leegyszerűsítéssel – téma szerint, és nagyjából azonos műfajú darabok alkotnak ciklust. Tájversek, szerelmes virágénekek, a statikus, örök táj, a szerelem érzéki-finoman erotikus öröme, a lázadás-lemondás ciklusai követik egymást, romantikus-szenvedélyes lírai történet és poétasors – utóbbit Kosztolányi, főleg Baka István, aztán a szárszói József Attila és Nagy Gáspár neve jelzi. Majd a zsidó-keresztény Genezist és az antik görög mitológia hagyományvilágát idézi föl az európai kultúrába belefáradt intellektus, a megtanult kultúrát, amely egy darabig azért testre szabott volt (közel kétezer évig), s végül legerőteljesebben a latin-amerikai regény mágikus realizmusának buja, dús vegetációjú életszövevényének uralmát hívja versbe: nyüzsög az élet, az érzelmek nagyon magas lángon égnek, a szerelmesek ösztöneikkel találják meg egymást, s általában is a vegetatív ösztönlét öröme, túlérett szépsége pompázik. Ha a sestina tartalma szerint a „második” vagy háttérkönyvet olvassuk, olyan kötetet látunk, amelyben rend van, a táj táj, a szerelem szerelem, Isten az Isten (Pilinszky), többé-kevésbé harmonikus és egész a világ.
Aztán persze, olvassuk el „rendesen” is a könyvet (haladó, társalgási szint) az első oldalaktól az utolsóig – így viszont nem könnyen adja meg magát, de a sestina kulccsal könnyebben bejárható. Ily módon ugyanis mintegy a sestina-kötet tagadásával találkozunk, a töredezettséggel, a rend hiányával. Valamiféle nagyon bizarr hullámzása, belső ritmusa van (fő)kötetnek, nem találunk közvetlen kapcsolatot az egyes versek közt, sőt, provokatív disszonanciával nagyon távoli tartományok kerülnek egymás mellé – nem értjük azonnal, hogyan társulhat Kosztolányi meg Gábriel arkangyal, vérbő profánság és égi lebegés, szenvtelen gnóma és áradó, lírai vallomás. Nagyon laza, merész szabad asszociációnak tetszik a Lélekvesztő, csakugyan lelket vesztőnek.
Igazából tehát két könyv és két világ, egy egész és egy töredezett kötet, szólam került egymás fölé, pontosabban, a töredezett lefedi, takarja az egész világát. Magát a Lélekvesztőt pedig úgy tekinthetjük, mint egy duplikáltságában csúsztatott, torzított, önnön sarkaiból ki- és megforgatott, de mégis egyetlen hatalmas verset (melynek egyébként minden alkotó eleme, az egyes versek önállóan, kötetből kiragadva is érvényesek természetesen). Olyan szintézistörekvés, amely a végletesen szélsőséges, ellentétes, egymást kizáró minőségeket csak ezekkel a dupla csavarokkal képes – de még képes – összefogni. Azt, ami a költő s egyúttal a mi világunk tapasztalata. Olyan versszimfónia (a könyv zeneiségéről külön illenék szólni), mely csapongó hullámzásával (a részélmények csak együtt igazak és elviselhetőek) egyúttal sorsszimfónia is. A könyv két szólama pedig legfőképpen önmagával (egymással) folytat párbeszédet, ahol a sestina tiszta, egyértelmű világa a látható felszín bizonyos tudatalattija lesz, igazgató, rendező elve az örök(ebb) törvények világa, melyek nem működnek ugyan, de érvényben vannak, és ez a hátsó, tudatalatti nyugalom sugárzik át a zaklatott első könyvbe, s végső értelmében visszafogja annak kilengéseit.
Az olvasó által is. Mert ez az egész kötet merő paradoxon: az abszolút kötött forma szemben áll azzal, ami részint a posztmodern, részint korábbról már az avantgárd esztétikai hozadéka volt, hogy a vers. a szöveg, az üzenet nem végleges, nem befejezett, hanem minden mozog benne, finoman oszcillál, változtatja helyét, helyi értékét, új pozíciókat, szerepeket vesz föl, és semmi nem végérvényesen van úgy, ahogy, örök igazság pláne nincs, illetve ami örök, az éppen a változás, a viszonylagosság, az ideiglenesség, az átmenetiség. Nagy Gábor nem annyira vers-sestinát írt tehát, mint egyrészt könyv-sestinát, (ez a háttérkötet), amelyben a sestina-vers műfaji kötöttségeit, szabályozottságát a kötetre érvényesítette, másrészt tulajdonképpen az elő-kötettel, a töredezettel egyúttal a sestina tagadását is elvégezte, legalábbis azzal, hogy szembeállítja e kettőt, kétségbe vonja. (Ha jól értem persze.) S ezzel a technikával – azon kívül, hogy bravúrosan megcsinálta – átlépte a hagyományos vers határait is, kiterjesztette, fölbontotta, nem a leginkább kézenfekvő megoldás, a prózaiság, drámaiság felé, hanem a kötetegész irányába. Maguk a kötet versei pedig sokfélék: lehetnek szonettek, áradó, érzelmi zuhatagú szabad versek, lírai vallomások, finom erotikával átszőtt, latinos könnyedségű szerepjátékok s mellettük egyenértékűen – másik végletként – dalszerű gnómák vagy gnómikus dalok, négysoros abszurdoid, nehezen értelmezhető, nehezen fölfejthető jelentésű villanások, amelyek mintegy a másutt föltörő intenzív érzelmi áradatokat fogják vissza az érzelmek elvonásával és a személyesség visszaszorításával.
Visszatérve a duplikált kötetszerkesztésre: ha a két könyvet, a hagyományost és a sestináit egymás fölé tesszük képzeletben, mint egy rácsot – és persze ha már tudunk róla, hogy ez a könyv ilyen, nem tudjuk másként olvasni –, különös folyamat zajlik le az olvasóban. Az olvasó nem maradhat meg kényelmes befogadói szerepénél, hanem arra késztetődik, hogy állandóan előre-hátra, össze-vissza lapozgasson, kikeresgélje, hogy egyik ciklus vagy kötet verse miféle szövegkörnyezetbe került a másikban stb. Az olvasó folyamatosan ki van zökkentve, és arra van kényszerítve, hogy egyszersmind társszerzője is legyen a kötetnek. S minél inkább beljebb kerül, minél beavatottabbá válik, annál inkább veszti el biztonságérzetét, s lassacskán a kötet egy labirintus, útvesztő (lélekvesztő) képzetét ölti: az olvasóember elindul valamerre, és úgy hiszi eljut valahova, aztán nem jut el sehová; vagy hiszi, nincs tovább, „nincsen remény”, és ekkor a költő hamiskásan int: van tovább, kövessük Ariadné-fonalat húzó tollát. A játék izgalma is fontos, de főként az út maga, a belső út, az a rapszodikus érzelmi, és morális tartomány, amelyet eközben bebarangol. Mert az út végletek között vezet, tompa közöny és vak szenvedély, angyali szelídség és militáns erőszak, undorító hazugság és ártatlan tisztaság között, és nincs eldöntve mondhatnám semmi, de ez nem igaz, inkább a megoldás hiányzik. Az író nem tud summázattal szolgálni, noha tapasztalatai alapvetően keserűek. Leginkább tehát kételyeit, dilemmáit osztja meg velem. Hogy bennem épüljön föl nemcsak a vers, a kötet – amit ha egyszer elkezdtem, már föl fogok építeni –, hanem az az egész bizonytalan, gomolygó, alakuló valami is, amit talán a világ hívására adott válasznak lehetne nevezni, vagy a világ megszólításának.
És ez a hullámzó, kacskaringós, sokféle kijáróval, elágazással szabdalt út nem csupán egymást kioltó minőségek közt, hanem sokféle szerep között is vezet. Kísérőnk, a költő is az írnok szerepe mögé rejtőzik, nem beszélve Sztyepan Pehotnij meg Marió és Júlia néni kétszeres tükrön megtört szerepéről. Játék ez is, persze, föltétlenül játék is a játék mámoros kalandjával. De miért is a sokféle szerep? Azért-e, mert a költő úgymond keres valamit, mondjuk önmagát, vagy mert éppen elrejtőzni akar. Rögvest válaszolhatnék: ez is, az is, de megszorításokkal. Mert például a posztmodern nagy kérdése, hogy egyáltalán vagyok-e, létezem-e, eleve nem merül föl, sokkal inkább az elégtelen én viaskodik önmagával és a „Világgal”, mely már születése előtt megfosztotta a lét teljessége birtoklásának esélyétől azzal, hogy isten elfuserálta a teremtést, angyalai emberszerűvé romoltak, korrumpálódtak, s az egész elrontott világban talán csak a szerelem élhető át feltételek és megszorítások nélkül. Az, amit az én ezen kívül megélhet vagy ahogyan megélheti önmagát, méltatlanul és aránytalanul kevés. Az én deffenzívába szorult, illúziók nélkül túlélésre, emlékezésre és sóvárgásra rendezkedhet be. Illúzióit vesztve tehát sóváran néz önmagából kifelé, a szerepek felé, amelyek neki valók lennének, melyekben akár jól is érezhetné magát, de amelyek már sehogy sem lehetnek az övéi, jóllehet, testmeleg közelségből érzi egykori, nem is oly régi, nem is oly távoli létezésünk valóságosságát.
Tragikus az a paradoxon, hogy nem nagyon van mit rejtenie, hogy rejtőzködésével, szerepeivel vágyait, sóvárgását tárja, kiabálja világgá. Paradox az ember és a költő, aki egyszerre a szelíd, lágy természet himnikus énekese, egyszerre latinosan európai szerető, egyszerre éli Julia és Mario vérfertőző, élveteg szenvedélyét s vele együtt a világ másféle birtoklását az érzékek, örömök által, s eközben talán, leginkább, a szerepek mögött csupán egy sápatag, groteszk poéta vonalai rajzolódnak ki: aki csak ül, rágja tollát, és kínlódik a mondatain, minden egyes betűn külön-külön. Egy kvázi Európában, egy talán csak egyre inkább a tudatban, a kultúra emlékezetében létező virtuális valóságban, egy egyre kisebbre zsugorodó valóságos létezésben.
Maga az írnoki lét azonban nem vonatik kétségbe. Az író, az írnok ír. Az írnok rezignáltan szemlélődik a világban, és ír. Kissé anakronisztikus figura, lemondásban született, az élet szakrális értelmében való lemondás hitvesztésében, a kiűzetés megmásíthatatlan tudatában ugyan, de az írásról nem mond le. Ne gyanítsunk szerepet e mögött. „Nincs ki felöltse átvérzett ingét” – mondja Nagy Gábor, szárszói versében. Pontosabban: ezt így egyszerűen csak úgy mondja. Mások sem veszik fel, és ő sem. Nem kérdezi, miért, és nincs látványos bűntudata emiatt. Túl van a nagy hitvesztésen, ez itt ma a nagy kiábrándulás kora. Tulajdonképpen vérlázító, de hát csakugyan anakronizmus lenne ma erősen hinni, s ezt nagyjából mind így gondoljuk az ezredvégen. Fáradt, rezignált, szkeptikus, enervált, de észreveszi, és fáj. Mint akinek levágták a végtagját valamikor. Mindegy már, miért, hogyan történt, eztán mindig ezzel a tudattal kell élni. „Ha ütnek, megpendülök” – írta első kötetében. Büszkeségünkre úgy hat e kijelentés, mint egy pofon. Nem ő vesztette el a hitet, körülötte pusztult, kopott le minden, és persze, utóvégre, benne is. Ismerős ez az ezredvégi dekadencia, finom, ernyedt fáradtság.
Szokatlan, hogy valaki úgy kezdje pályáját, ahogy Nagy Gábor kezdte első kötetét. Azzal a megszólítással kezdte, hogy „kérlek, anyán, varrd újra a köldökzsinórt”, meg hogy „miért nem szültél te mást”. Szilágyi Domokos írta kései nagy versében negyedszázada még szenvedélyes keserűséggel a Vádban: hogy fáj az élet, hogy nehéz kibírni az életet, és másutt, hogy „élt és ezzel megszenvedett”. Nagy Gábor nem dühödten, fogcsikorgatva átkozódik, nem üvölt, nem nyüszít, hanem sajog. Egy végtelenül szelíd lélek törékeny húrja pendül meg tompa fájdalommal, sajog föl lelke legmélyéről a belátás, a fölismerés, hogy már nem élhető meg / át az éden. A paradicsomból való mindörökre történt kiűzöttséget rögzíti. De nem visszafoglalni akar, hanem minél kisebb felületet hagyni a fájdalomra, megszüntetni azokat a tereket, viszonyokat, amelyek elviselhetetlenek, és fölépítve akár szerepekben a virtuális életet, transzcendens kijáratokat nyitni ebből a nyomorúságból. (De igaztalan volna, ha Nagy Gábor líráját csak keserű reményvesztettséggel jellemezném. Van ebben az egész kötetben egy kicsi Radnótiból is. Nagy Gábor versvilágát is finoman belengi az erotika, az életöröm, a pajzán derű, a szerelem megváltásának olykor már frivolan, kihívóan merész antikos szépsége. Mint aki legszívesebben csak önfeledt, boldog szerelmes szeretne lenni, nem figyelni és nem fölfigyelni.)
A reménytelenséget tehát a formával köti meg, s begyűjtve a maradék életet, ebből a kevésből, a szerelemből és az álmokból sző pompázatos kelmét a vacogtató valóság ellenében. Kisakkozza ezzel a sestinával, hogy minden tragikus, keserű tapasztalat ellenére is, vesztes helyzetből is, kiűzetve is, mégiscsak mi nyerjünk. Vagy legalább higgyük, hogy van rá esélyünk. És ez szép.
(Nagy Gábor: Lélekvesztő)
Hitel, 2000/5. 107-110. o.
Sestina – Nagy Gábor második kötetének alcíme s egyúttal műfajmeg-jelölése. Nézzük a sestinát – talán fontos, ha hangsúlyozza a költő.
A lexikon szerint lassacskán hétszáz éves versforma, Petrarca volt nagymestere, aztán még néhányan ismerték, de mert nagyon bonyolult forma, egyúttal nehézkes is, túlságosan szigorú, merev keretekkel, nemigen használták, lassacskán kikopott, elfelejtődött. Úgy is mondhatnám: irodalomtörténet-tudományi műfaj lett mára, leginkább csak az elméleti stúdiumokat folytatók ismerhetik. Egy normális észjárású (nem műveletlen, de mégiscsak) ún. átlagolvasó egyáltalán nem (amiért különben egyáltalán nem kell pironkodnia). Első megközelítésre illik Nagy Gáborhoz a műfaj, aki a költőség mellett tudós is (doktor, egyetemen is oktat), s mert ezt a műfajt választotta, keltette életre – mondhatnám haló poraiból támasztotta föl –, föltételezhetem, hogy azon (szerintem igen) kevesek közé tartozik, akik ma Magyarországon értik/érzik a sestinát. A részletezés helyett elégedjünk meg azzal, hogy a hatos és a hármas szám kombinációit használja (hat ciklus, hat versszak), kötött sorszámok, még kötöttebb, (agyon)szabályozott bonyolult rímképlet. A z ezredvégen a sokféle bizarr kísérletekhez edződött olvasónak legkevesebb szokatlan ez a rigorózusság; a sestina, sejthetően, tényleg a középkor műfaja volt, amikor minden jelentéktelenségnek pontosan látták az értelmét, még a rímkalickáknak is volt kozmikus jelentése, és akkor a ma fölöttébb merevnek tetsző keretek jelentették az alkotónak a szárnyaló szabadságot. Ráadásul, vagy elsőként, az ember is nagyjából rendben volt, lelkileg, világképileg, teremtésmagyarázatilag, apokaliptikusilag stb.
A tavalyi debreceni irodalmi tanácskozáson Horváth Iván beszélt arról, hogy a magyar ritmusérzéktől meglehetősen idegen a kötött forma, hogy szonettet még írnak költőink, de sestinát nem. Persze a szonett is kötött, ám az mégiscsak hozzásimult a nemzeti irodalomhoz, szonettet majd minden valamire való költő ír, sestinát meg – jószerével csak Nagy Gábor, ráadásul egy egész könyvet. Megállapíthatnám, egy kicsit Nagy Gábor nemzedékére tekintve, meg egy kicsit az előtte járókéra, hogy mostanában, úgy látszik, a fiatal költők előbb sokat tanulnak: verstant, esztétikát, filozófiát; sőt talán nem is lehet valaki költő nagyon tudatos elméleti fölkészültség nélkül. A magamfajta megrögzött szkeptikus mindjárt gyanakodni kezd, mire, minek ez a tudás, és főként palástol-e valami mást, mondjuk a „mondanivaló”, az üzenet sekélyességét, avagy a formai virtuozitás nem helyettesíti-e esetleg magát az üzenetet. Utalhatnék a mostanság dívó szalonköltészetre meg a professzor-lírára, amelynél az ember semmi hibát nem talál, ámul, csettint is, éppen csak a megszenvedettség hiányzik belőlük, valahogy az élet maga, amiről így vagy úgy, de szólhatna is akár. Ezért, bevallom, Nagy Gábor meggyőző első kötete (Farkasverem, 1996) ellenére is bizalmatlanul nyúltam a Lélekvesztőhöz, ehhez a sakktáblaszerűen megkonstruált, mesterségesnek, művinek tetsző könyvhöz. Hogy vajon mihez kell ez a túlhajtott, eszelős forma- és önfegyelem, és egyáltalán kell-e?
Mert végül is, sestina, szonett vagy szabadvers, bármi műfaj, nekem – mint gyakorlottabb vagy kevésbé gyakorlott olvasónak – tökéletesen mindegy. Olvasóként egyáltalán nem fontos, hogy sestina-e, vagy sem, s ha mégis az, akkor nekem, az olvasónak kell-e, hogy fogalmam legyen erről az egész szövevényes háttérről, hiszen a költészet alapértelmezésében nem (csak/elsősorban) szakembereknek készül (Igaz, nem is az olvasónak. Talán a kultúra, a magyar irodalom, a magyar nyelven létrehozott világirodalom reá eső részét írja tovább az író), aztán ha érvényes, lehet sestina is, ha meg nem, kuriózumnak is kevés. A vers persze forma, de a költői üzenetnek át kell szivárognia, át kell szakítania a finoman megmunkált hálót, meg kell szólítani, s talán az a legjobb, ha eközben észre sem veszem, milyen széken szőtték az anyagát.
Legszívesebben tehát eltekintenék a sestinától, de mégis... sestina, és nem mindegy, és nem ereszt.
Az egyszerűbb végénél kezdve: a könyvnek két tartalomjegyzéke van, az egyik a verseskönyvek szokásos tartalomjegyzéke, mely az első oldaltól az utolsóig, szépen egymás után közli a verscímeket, a másik a sestináé, amely egészen más logika szerint, lóugrásszerűen szálazza fel a verseket, szervezi ciklusokba, s egyúttal ezzel a második elrendezéssel egy második kötetet is létrehoz. Javaslom, ha valaki olvassa, előbb kezdje a sestina tartalomjegyzéke szerint (középhaladóknak): itt ugyanis külön vannak választva a versek – mondhatnám meglehetős leegyszerűsítéssel – téma szerint, és nagyjából azonos műfajú darabok alkotnak ciklust. Tájversek, szerelmes virágénekek, a statikus, örök táj, a szerelem érzéki-finoman erotikus öröme, a lázadás-lemondás ciklusai követik egymást, romantikus-szenvedélyes lírai történet és poétasors – utóbbit Kosztolányi, főleg Baka István, aztán a szárszói József Attila és Nagy Gáspár neve jelzi. Majd a zsidó-keresztény Genezist és az antik görög mitológia hagyományvilágát idézi föl az európai kultúrába belefáradt intellektus, a megtanult kultúrát, amely egy darabig azért testre szabott volt (közel kétezer évig), s végül legerőteljesebben a latin-amerikai regény mágikus realizmusának buja, dús vegetációjú életszövevényének uralmát hívja versbe: nyüzsög az élet, az érzelmek nagyon magas lángon égnek, a szerelmesek ösztöneikkel találják meg egymást, s általában is a vegetatív ösztönlét öröme, túlérett szépsége pompázik. Ha a sestina tartalma szerint a „második” vagy háttérkönyvet olvassuk, olyan kötetet látunk, amelyben rend van, a táj táj, a szerelem szerelem, Isten az Isten (Pilinszky), többé-kevésbé harmonikus és egész a világ.
Aztán persze, olvassuk el „rendesen” is a könyvet (haladó, társalgási szint) az első oldalaktól az utolsóig – így viszont nem könnyen adja meg magát, de a sestina kulccsal könnyebben bejárható. Ily módon ugyanis mintegy a sestina-kötet tagadásával találkozunk, a töredezettséggel, a rend hiányával. Valamiféle nagyon bizarr hullámzása, belső ritmusa van (fő)kötetnek, nem találunk közvetlen kapcsolatot az egyes versek közt, sőt, provokatív disszonanciával nagyon távoli tartományok kerülnek egymás mellé – nem értjük azonnal, hogyan társulhat Kosztolányi meg Gábriel arkangyal, vérbő profánság és égi lebegés, szenvtelen gnóma és áradó, lírai vallomás. Nagyon laza, merész szabad asszociációnak tetszik a Lélekvesztő, csakugyan lelket vesztőnek.
Igazából tehát két könyv és két világ, egy egész és egy töredezett kötet, szólam került egymás fölé, pontosabban, a töredezett lefedi, takarja az egész világát. Magát a Lélekvesztőt pedig úgy tekinthetjük, mint egy duplikáltságában csúsztatott, torzított, önnön sarkaiból ki- és megforgatott, de mégis egyetlen hatalmas verset (melynek egyébként minden alkotó eleme, az egyes versek önállóan, kötetből kiragadva is érvényesek természetesen). Olyan szintézistörekvés, amely a végletesen szélsőséges, ellentétes, egymást kizáró minőségeket csak ezekkel a dupla csavarokkal képes – de még képes – összefogni. Azt, ami a költő s egyúttal a mi világunk tapasztalata. Olyan versszimfónia (a könyv zeneiségéről külön illenék szólni), mely csapongó hullámzásával (a részélmények csak együtt igazak és elviselhetőek) egyúttal sorsszimfónia is. A könyv két szólama pedig legfőképpen önmagával (egymással) folytat párbeszédet, ahol a sestina tiszta, egyértelmű világa a látható felszín bizonyos tudatalattija lesz, igazgató, rendező elve az örök(ebb) törvények világa, melyek nem működnek ugyan, de érvényben vannak, és ez a hátsó, tudatalatti nyugalom sugárzik át a zaklatott első könyvbe, s végső értelmében visszafogja annak kilengéseit.
Az olvasó által is. Mert ez az egész kötet merő paradoxon: az abszolút kötött forma szemben áll azzal, ami részint a posztmodern, részint korábbról már az avantgárd esztétikai hozadéka volt, hogy a vers. a szöveg, az üzenet nem végleges, nem befejezett, hanem minden mozog benne, finoman oszcillál, változtatja helyét, helyi értékét, új pozíciókat, szerepeket vesz föl, és semmi nem végérvényesen van úgy, ahogy, örök igazság pláne nincs, illetve ami örök, az éppen a változás, a viszonylagosság, az ideiglenesség, az átmenetiség. Nagy Gábor nem annyira vers-sestinát írt tehát, mint egyrészt könyv-sestinát, (ez a háttérkötet), amelyben a sestina-vers műfaji kötöttségeit, szabályozottságát a kötetre érvényesítette, másrészt tulajdonképpen az elő-kötettel, a töredezettel egyúttal a sestina tagadását is elvégezte, legalábbis azzal, hogy szembeállítja e kettőt, kétségbe vonja. (Ha jól értem persze.) S ezzel a technikával – azon kívül, hogy bravúrosan megcsinálta – átlépte a hagyományos vers határait is, kiterjesztette, fölbontotta, nem a leginkább kézenfekvő megoldás, a prózaiság, drámaiság felé, hanem a kötetegész irányába. Maguk a kötet versei pedig sokfélék: lehetnek szonettek, áradó, érzelmi zuhatagú szabad versek, lírai vallomások, finom erotikával átszőtt, latinos könnyedségű szerepjátékok s mellettük egyenértékűen – másik végletként – dalszerű gnómák vagy gnómikus dalok, négysoros abszurdoid, nehezen értelmezhető, nehezen fölfejthető jelentésű villanások, amelyek mintegy a másutt föltörő intenzív érzelmi áradatokat fogják vissza az érzelmek elvonásával és a személyesség visszaszorításával.
Visszatérve a duplikált kötetszerkesztésre: ha a két könyvet, a hagyományost és a sestináit egymás fölé tesszük képzeletben, mint egy rácsot – és persze ha már tudunk róla, hogy ez a könyv ilyen, nem tudjuk másként olvasni –, különös folyamat zajlik le az olvasóban. Az olvasó nem maradhat meg kényelmes befogadói szerepénél, hanem arra késztetődik, hogy állandóan előre-hátra, össze-vissza lapozgasson, kikeresgélje, hogy egyik ciklus vagy kötet verse miféle szövegkörnyezetbe került a másikban stb. Az olvasó folyamatosan ki van zökkentve, és arra van kényszerítve, hogy egyszersmind társszerzője is legyen a kötetnek. S minél inkább beljebb kerül, minél beavatottabbá válik, annál inkább veszti el biztonságérzetét, s lassacskán a kötet egy labirintus, útvesztő (lélekvesztő) képzetét ölti: az olvasóember elindul valamerre, és úgy hiszi eljut valahova, aztán nem jut el sehová; vagy hiszi, nincs tovább, „nincsen remény”, és ekkor a költő hamiskásan int: van tovább, kövessük Ariadné-fonalat húzó tollát. A játék izgalma is fontos, de főként az út maga, a belső út, az a rapszodikus érzelmi, és morális tartomány, amelyet eközben bebarangol. Mert az út végletek között vezet, tompa közöny és vak szenvedély, angyali szelídség és militáns erőszak, undorító hazugság és ártatlan tisztaság között, és nincs eldöntve mondhatnám semmi, de ez nem igaz, inkább a megoldás hiányzik. Az író nem tud summázattal szolgálni, noha tapasztalatai alapvetően keserűek. Leginkább tehát kételyeit, dilemmáit osztja meg velem. Hogy bennem épüljön föl nemcsak a vers, a kötet – amit ha egyszer elkezdtem, már föl fogok építeni –, hanem az az egész bizonytalan, gomolygó, alakuló valami is, amit talán a világ hívására adott válasznak lehetne nevezni, vagy a világ megszólításának.
És ez a hullámzó, kacskaringós, sokféle kijáróval, elágazással szabdalt út nem csupán egymást kioltó minőségek közt, hanem sokféle szerep között is vezet. Kísérőnk, a költő is az írnok szerepe mögé rejtőzik, nem beszélve Sztyepan Pehotnij meg Marió és Júlia néni kétszeres tükrön megtört szerepéről. Játék ez is, persze, föltétlenül játék is a játék mámoros kalandjával. De miért is a sokféle szerep? Azért-e, mert a költő úgymond keres valamit, mondjuk önmagát, vagy mert éppen elrejtőzni akar. Rögvest válaszolhatnék: ez is, az is, de megszorításokkal. Mert például a posztmodern nagy kérdése, hogy egyáltalán vagyok-e, létezem-e, eleve nem merül föl, sokkal inkább az elégtelen én viaskodik önmagával és a „Világgal”, mely már születése előtt megfosztotta a lét teljessége birtoklásának esélyétől azzal, hogy isten elfuserálta a teremtést, angyalai emberszerűvé romoltak, korrumpálódtak, s az egész elrontott világban talán csak a szerelem élhető át feltételek és megszorítások nélkül. Az, amit az én ezen kívül megélhet vagy ahogyan megélheti önmagát, méltatlanul és aránytalanul kevés. Az én deffenzívába szorult, illúziók nélkül túlélésre, emlékezésre és sóvárgásra rendezkedhet be. Illúzióit vesztve tehát sóváran néz önmagából kifelé, a szerepek felé, amelyek neki valók lennének, melyekben akár jól is érezhetné magát, de amelyek már sehogy sem lehetnek az övéi, jóllehet, testmeleg közelségből érzi egykori, nem is oly régi, nem is oly távoli létezésünk valóságosságát.
Tragikus az a paradoxon, hogy nem nagyon van mit rejtenie, hogy rejtőzködésével, szerepeivel vágyait, sóvárgását tárja, kiabálja világgá. Paradox az ember és a költő, aki egyszerre a szelíd, lágy természet himnikus énekese, egyszerre latinosan európai szerető, egyszerre éli Julia és Mario vérfertőző, élveteg szenvedélyét s vele együtt a világ másféle birtoklását az érzékek, örömök által, s eközben talán, leginkább, a szerepek mögött csupán egy sápatag, groteszk poéta vonalai rajzolódnak ki: aki csak ül, rágja tollát, és kínlódik a mondatain, minden egyes betűn külön-külön. Egy kvázi Európában, egy talán csak egyre inkább a tudatban, a kultúra emlékezetében létező virtuális valóságban, egy egyre kisebbre zsugorodó valóságos létezésben.
Maga az írnoki lét azonban nem vonatik kétségbe. Az író, az írnok ír. Az írnok rezignáltan szemlélődik a világban, és ír. Kissé anakronisztikus figura, lemondásban született, az élet szakrális értelmében való lemondás hitvesztésében, a kiűzetés megmásíthatatlan tudatában ugyan, de az írásról nem mond le. Ne gyanítsunk szerepet e mögött. „Nincs ki felöltse átvérzett ingét” – mondja Nagy Gábor, szárszói versében. Pontosabban: ezt így egyszerűen csak úgy mondja. Mások sem veszik fel, és ő sem. Nem kérdezi, miért, és nincs látványos bűntudata emiatt. Túl van a nagy hitvesztésen, ez itt ma a nagy kiábrándulás kora. Tulajdonképpen vérlázító, de hát csakugyan anakronizmus lenne ma erősen hinni, s ezt nagyjából mind így gondoljuk az ezredvégen. Fáradt, rezignált, szkeptikus, enervált, de észreveszi, és fáj. Mint akinek levágták a végtagját valamikor. Mindegy már, miért, hogyan történt, eztán mindig ezzel a tudattal kell élni. „Ha ütnek, megpendülök” – írta első kötetében. Büszkeségünkre úgy hat e kijelentés, mint egy pofon. Nem ő vesztette el a hitet, körülötte pusztult, kopott le minden, és persze, utóvégre, benne is. Ismerős ez az ezredvégi dekadencia, finom, ernyedt fáradtság.
Szokatlan, hogy valaki úgy kezdje pályáját, ahogy Nagy Gábor kezdte első kötetét. Azzal a megszólítással kezdte, hogy „kérlek, anyán, varrd újra a köldökzsinórt”, meg hogy „miért nem szültél te mást”. Szilágyi Domokos írta kései nagy versében negyedszázada még szenvedélyes keserűséggel a Vádban: hogy fáj az élet, hogy nehéz kibírni az életet, és másutt, hogy „élt és ezzel megszenvedett”. Nagy Gábor nem dühödten, fogcsikorgatva átkozódik, nem üvölt, nem nyüszít, hanem sajog. Egy végtelenül szelíd lélek törékeny húrja pendül meg tompa fájdalommal, sajog föl lelke legmélyéről a belátás, a fölismerés, hogy már nem élhető meg / át az éden. A paradicsomból való mindörökre történt kiűzöttséget rögzíti. De nem visszafoglalni akar, hanem minél kisebb felületet hagyni a fájdalomra, megszüntetni azokat a tereket, viszonyokat, amelyek elviselhetetlenek, és fölépítve akár szerepekben a virtuális életet, transzcendens kijáratokat nyitni ebből a nyomorúságból. (De igaztalan volna, ha Nagy Gábor líráját csak keserű reményvesztettséggel jellemezném. Van ebben az egész kötetben egy kicsi Radnótiból is. Nagy Gábor versvilágát is finoman belengi az erotika, az életöröm, a pajzán derű, a szerelem megváltásának olykor már frivolan, kihívóan merész antikos szépsége. Mint aki legszívesebben csak önfeledt, boldog szerelmes szeretne lenni, nem figyelni és nem fölfigyelni.)
A reménytelenséget tehát a formával köti meg, s begyűjtve a maradék életet, ebből a kevésből, a szerelemből és az álmokból sző pompázatos kelmét a vacogtató valóság ellenében. Kisakkozza ezzel a sestinával, hogy minden tragikus, keserű tapasztalat ellenére is, vesztes helyzetből is, kiűzetve is, mégiscsak mi nyerjünk. Vagy legalább higgyük, hogy van rá esélyünk. És ez szép.