Poéta, aki visszatért. Beszélgetés Baka Istvánnal. (Beszélgetőtárs: Nikolényi István)
A halk szavú fiatalember halk szavú költő. Valami rejtett szemérem, bensőséges, nagyon személyes természetlira az övé. A szó hangulati értelmében poéta: Ha versel, őszbe, tavaszba menekül; erdők fát között, virágok között keres oltalmat, menedéket; tóban, esőben, záporban fürdik, suttog, imádkozik, lázad a Reményért. "Hogy hittem én, tebenned, erdő!" Akár kulcsmondata lehetne ez Baka István költészetének.
Ehhez képest most rideg falak vesznek körül. A szerkesztőségi szoba kényelmes foteljában zavartan tömködi pipáját, a rutinos nyilatkozat láthatóan idegen neki, mint kozmetikuskéznek a tarlószántás. Asztalomon legfrissebb publikációja, szegedi és odesszai költők minap kijött antológiája indul a verseivel. Több gyűjteményben kapott már helyet, (Dózsa, Add tovább, Tengerlátó, Szép versek), az első önálló kötete, a Magdolna-zápor, a 70-es évek közepén jelent meg, s öt évvel később a második, Tűzbe vetett evangélium címmel. Pillanatnyilag, 34 évesen, itt tart. Sok ez, kevés? Mindenesetre tény, maga sem rejti véka alá, keveset ír, tetemes kihordási idővel szüli verseit.
– Ami nem jelenti azt, hogy keveset dolgozom. Igyekszem órákat tölteni naponta papír mellett, még ha nem is lesz belőle vers. Depressziós hangulatok szállnak meg, amikor semmi sem jut az eszembe, mit csináljak, ilyen az alkatom; hanem a rövid felszabadult periódusaimban igazán könnyen írok. Tulajdonképpen nem a megkezdett verssel akadnak gondjaim, inkább a külső körülmények befolyásolnak erősen. Persze abból a típusú lírából, mi az én sajátom is, nehéz mennyiséget hozni. Jóval termékenyebb az élménylíra vagy a divatos nyelvi játék. Érzem, így nem mehet soká, ezért mással is próbálkozom: az elmúlt években megírtam egy kötetnyi prózát, mely áttételessége ellenére az élményirodalmat pótolja számomra. Novellák meg egy dráma, nemrég küldtem el a kiadóhoz...
– Dunántúli születésű, Szekszárdról jött a szegedi bölcsészkarra, s a magyar-orosz szakos diplomájával rövid két esztendőre visszatért Tolnába tanítani, mielőtt ide telepedett volna. A Kincskeresőnek lett munkatársa 1974-től, hogy a gyermekeknek szóló szegedi irodalmi folyóirat kilépett e provinciából, országos terjesztésűvé vált. Munkahelyet talált Szegeden, vagy többet annál, hivatást?
– Hivatásom a Kincsekereső. Szerencsés dolog, ha írogató ember folyóiratnál dolgozhat, minthogy pusztán az irodalomból nemigen élhetnék meg, vidéken kiváltképp nem. A vers és az interjú rovat anyagait gondozom, ankétokra utazom az ország különböző vidékeire, ahol gyerekekkel, könyvtárosokkal, pedagógusokkal találkozom. Az a benyomásom, a Kincskeresőt is többnyire azok a gyerekek forgatják, akik általában szeretnek olvasni, meg akiknek a kezükbe adják: a lap népszerűsítésében, terjesztésében pótolhatatlan szerepet játszanak a pedagógusok, könyvtárosok. Övék is az érdem, ha a Kincskereső a legnagyobb példányszámú hazai szépirodalmi folyóirat.
– Első verse 1969-ben jelent meg a Tiszatájban. Akkor huszonegy éves volt, s bár azóta több tavasz jött a télre, ma is úgy számolnak vele – a helyi irodalmi életben legalább –, mint a fiatal generáció vezető egyéniségére. Nota bene, idővel e tájékon még ifjabb korosztályok bontogatták szárnyaikat, sorakoztak harci rendbe –, s vonultak is el, nagy létszámban, szerte az országban; oly kevesen maradtak, hogy a hiányzók teremtette űrben, akár tetszik, akár nem, újrafiatalodik Baka István.
– Gyakran eltűnődöm, miért képtelen megtartani ez a város annyi ígéretes tehetségét, miért érzik itt magukat sokan hátrányos helyzetben. Igaz, vidékről általában nehezebb országos publikációhoz jutni – dehát ezt a körülményt kellene ellensúlyozni vonzó munkalehetőségekkel, kiadói tevékenységgel, miként más városokban teszik. Szegeden nincs könyvkiadás, az antológia ritka, mint a fehér holló, a két folyóirat pedig, ha megfeszül, se képes munkával ellátni ennyi író embert. A Kincskereső sem tudja kellőképpen foglalkoztatni a fiatalokat. Maradna a szabadúszás – aminek viszont magam sem vagyok híve, véleményem szerint színvonalcsökkenéssel jár, nem beszélve arról, hogy vidéken ilyen életforma mellett fölkopik az ember álla.
– Mostanában megint sok szó esik róla, Szeged kulturális-művészeti közélete nem kedvez az alkotói munkának.
– Nehéz egy ilyen hangulati közeget, közérzetet konkrét mutatóira bontani, lemezteleníteni, de a tények makacs dolgok. Hozhatnék példát eleget, csupán az irodalomból, Veress Miklóstól Zalán Tiborig, vagy hogy ne menjünk messzire, itt van Ilia Mihály, az ország legjelesebb folyóiratszerkesztője – nem én mondom, nagyhírű irodalomtudósunk aposztrofálta így az írószövetségi közgyűlésen – , folyóirat nélkül él ma is itt közöttünk, csöndben. Hiányzik a helyi értékek következetes, méltányos, értő figyelme. Nem azért mondom, de az ösztöndíj rendszer sem célratartó: a rászorulónak kevés, másnak meg alig jelent valamit. Tényleg nem panaszképpen, hiszen én is megkaptam, mindjárt az első osztásban. Aztán. Ma sem tudunk beszélni, csak szemellenzősen a generációs feszültségekről, melyeket legszívesebben értéknivellációba bújtatunk. Pedig sokan egyébként is hajlamosak pletykákból, árfolyamokból, semmint teljesítménye alapján megítélni az embert. Rólam speciel valamily rejtélyes oknál fogva az terjedt el, hogy nacionalista vagyok – egy olyan Szegeden, ahol például a Feszty-körképet restaurálják... Szeretném hangsúlyozni, nem a különböző díjak, juttatások határozzák meg az ember közérzetét. Hanem a légkör, amelyben nem keveredhetünk oktalanul gyanúba – hogy csupán a Gazdátlan hajók életre-vajúdása körüli esztétikai és egyéb hercehurcákra célozzak. Végül is megjelent, persze, 1500 példányban mindössze. Ám ami most készül, inkább újrakezdésnek tekinthető, semmint azt folytatná. Sajnálom, hogy ilyenekről kell beszélnem, akadozva is teszem, szívesebben lelkendeznék. Örömmel, várakozással eltelve jöttem Szegedre, s változatlanul állítom, a város lehetőségei adottak is. Láthatatlan falak között azonban nemigen telhet többre, egyébre; igyekszem elvégezni a munkámat, becsülettel.
Délmagyarország, 1982. február 24. 5. p.