Skatulyákon kívül (Beszélgetőtárs: Könczöl Csaba)
– Szerelmeid között volt-e valaha színésznő?
– Nem, ez kimaradt. De én is „Szekszárdon születtem” – 1948-ban, akárcsak régebbről Babits, vagy a nálam idősebb kortársaink közül Mészöly Miklós. A különbség? Nemcsak korszakbeli vagy az, hogy hozzám képest mindketten a „céhen” kívüliek által is kötelezően ismert „nagy nevek”. Babits életében és munkásságában tudtommal Szekszárd közvetlenül nem játszott nagyobb szerepet, nem úgy, mint Fogaras, ahol fiatalon tanárkodott vagy Esztergom, ahol élete vége felé élt. Mészölynél Szekszárd és vidéke egy életre szóló, vissza-visszatérő alapélmény, ami gyakran szövegszerűen kimutatható. Szekszárd nekem más. Annak ellenére, hogy több mint negyedszázada földrajzilag közvetlenül kötődöm Szegedhez. Papírforma szerint tehát illett volna már rég szegedi lokálpatriótává válnom. Mégis, én nemcsak „Szekszárdon születtem” – lelkileg, költőileg, habituálisan mindmáig megmaradtam szekszárdinak. Kifejezetten annak, nem csak úgy általában „vidékinek”. Több „idősíkon" vagyok egyidejűleg ma is szekszárdi.
– Vagyis Szegedet, Szekszárdhoz képest, valamiféle számkivetési helynek érzed?
– Egyáltalán nem. Magam választottam lakhelyemnek. Csak nem belső otthonomnak. Mondhatnám, egy réges-rég itt letelepedett és berendezkedett vendégmunkás tudatával élek itt; teszem mindenben, amit kell, anélkül, hogy valaha is feladnám a reményt, egyszer majd lesz módom újra ott-honn lenni.
– Érdekes ez a „hűségnyilatkozat”, ha arra gondolok, hogy e században Magyarországon az irodalmi érvényesülés útját legtöbben a fővárosba kerülés szinonimájának tekintették.
– Ennek egyáltalán nem érthetetlenek az indítékai. Az egyik legelső – és ennek időnként én is érzem a nyomasztó súlyát – egy minden fennköltséget nélkülöző egzisztenciális szempont. Decentralizálási törekvések ide, vidéki írócsoportok oda, egy vidéken élő költőnek, írónak, művésznek ma a legelemibb megélhetési szinten nehezebb a dolga, mint akár egy nála tehetségtelenebb vagy csak kevésbé (el)ismert fővárosi kollégájának. Főleg, ha olyan keveset író, alkati okokból igazán „komolyat” ritkán alkotó emberről van szó, mint én. Ezzel természetesen semmi olyasmit nem mondok, hogy egy költőnek törvényadta joga a költészetéből való boldogulás. Ilyesmire, leszámítva persze a bestseller-iparosokat, még a legkiválóbbnak elismert, minap még élt vagy ma élő „klasszikusok” sem nagyon voltak képesek. Vagy legföljebb meglehetősen élemedett korukban. Pilinszky a haláláig újságíróként volt státusban. Nekem egyéni szerencsém, hogy munkahelyem, a Kincskereső, az ország 10–14 év közöttieinek készült irodalmi folyóirat egyelőre még talpon van. Ezenkívül? Maradna a fordítás. De pechemre, én csak oroszul tudok olyan szinten, hogy verseket műalkotásként tudjak érteni és élvezni. Egy ideig ez ment is: a nyolcvanas években, Gorbacsov hatalomra kerülése után, rendesen kaptam megbízásokat, olyan, világirodalmi szinten kiváló, ha nem épp nagy költők műveinek fordítására, akik addig a hazájukban előbb vagy később cenzúrán voltak. Két éve ez is befulladt: egyesek szerint „orosz-orosz”: a katonáik kimentek tőlünk, tovább tehát nem kellenek a költőik sem. Nem tagadom, szorongva nézek még a közeli jövő elé is: én a magam részéről megátalkodottan, életre szóló elhatározással még boldogulási okból sem akarok budapesti „irodalmi vendégmunkás” lenni.
Nálam nyilván könnyebb helyzetben vannak azok, akiket nem köt magához lelkileg ennyire a vidék. És emiatt meg is értem őket, ha az első adandó alkalommal megpróbálnak egzisztenciális okból közelebb kerülni a „tűzhöz”.
– Budapest, mint magához szívó erő, szerinted is csupán első fokon, azaz csak részben hat a vidéki irodalmi élet még elismert szereplőire is a megélhetés szempontjai miatt?
– Belejátszik ebbe egy másik – nevezzük így – szociálpszichológiai indíték is. A „vidék" minálunk lebecsülő mellékzöngét is tartalmaz. Miben nyilvánul ez meg? Igaz ugyan, hogy a „vidéki” „önmagában" ma már nem jelent kedvezőtlen minősítést – de ahhoz, hogy eddig eljutottunk, arra volt szükség, hogy a főváros a vidéki folyóiratokat mintegy hitelesítse. Ennek az elmúlt években több „technikája” alakult ki. Például az, hogy vidéki alkotók művei keresztülestek a budapesti lapokban való megjelenés „tisztítótüzén”, amitől saját szűkebb pátriájukban is megnövekedett az ázsiójuk. Aztán egy további lépésben ezek miatt a szerzők miatt már Pesten is fokozottabban figyeltek rájuk. Vagy fővárosi szerzőket vidéki lapszerkesztőségek állandó szerzőkként, szerkesztőkként megnyertek maguknak, így ezek hovatovább fele részben a fővárosi irodalom kihelyezett lerakataivá váltak. Ez nemegyszer azzal a következménnyel járt, hogy egyes regionális, nem fővárosi folyóiratok törzsszerzőinek zöme szintén a fővárosiak közül tevődött ki. Ebből nagyon színvonalas eredmények is születhettek, sőt születtek is, viszont ezáltal Budapest mintegy a színvonal hitelesítésének a szimbóluma, védjegye lett. Paradoxonnal élve a régebbi túlcentralizáltság számos országos jelentőségű folyóirat révén mintegy decentralizálódott, ami – ismétlem, nem a színvonalról beszélek – lényegében még tovább növelte a főváros centripetális erejét.
– Jelenti ez a „vidékiség” negatív felhangjainak a teljes megszűntét?
– Újabb paradoxon: nem. Csak a saját példámmal hozakodom elő. 1975-ben jelent meg első verseskötetem. Ezt követőleg, egy évtizedre, különféle, a beskatulyázásokat az életrajz, a fülszövegek és nem az olvasás alapján jobban kedvelő recenzensek és kritikusok – szegedi illetőségem okán – engem „népies” költőnek könyveltek el. Ebből a skatulyából, ha tótágast álltam, sokáig akkor sem sikerült kitörnöm (igaz, sokat nem is törődtem vele). Csak miután 1985-ben egy „urbánusnak”, „kozmopolitának” besorolt irodalmi díjat, a Graves-díjat én kaptam meg egy versemért (Liszt Ferenc éjszakája a Hal téri házban), akkor kezdtem érezni, hogy a beskatulyázásom körül némi zavar támad. Akkor kezdett a korábbiaknál többeknek feltűnni, hogy mégsem lehetek valami „tőről metszett népies”. Hasonló zavart okozott ezt követően, hogy hiába kerestek, nem találtak semmiféle „koncepciót” abban, milyen fórumokban, folyóiratokban helyezem el, amit írok. Ugyanis én minden megkülönböztetés nélkül publikáltam a szó általam vállalhatóan jó értelemben irányzatos Tiszatájban, az Alföldben, éppúgy, mint 1989-es megindulása után a „népiesek” egyik vezéralakja által nemrég „magyar nyelven írott idegen lapnak” bélyegzett, „urbánus”, „kozmopolita” és egyéb titulusokkal stigmatizált Holmiban. Ehhez a zavarhoz, „beskatulyázhatatlanságomhoz” csak járulékosan csatlakozott, hogy rendszeresen olyan kedvenc modern orosz klasszikusaimat fordítottam, akik a saját irodalmukon belül szintén nem a népi irányzatosság képviselői voltak. Mi több, sokak szemében, „ezoterikusaknak”, urbánusoknak, ha nem épp „kozmopolitáknak” számítottak. Egyelőre elképzelni se tudom, mire számíthatok, ha szélesebb körben híre megy, hogy Liszt, Széchenyi, Yorick után újabb „szerepjátszós” versciklusom „szerző-hőse” orosz névre hallgat: Sztyepan Pehotnij. Magyarul: Baka István…
– Vezérelt-e ebben az „összevisszaságban” olyasféle szándék, hogy szétfeszítsd a skatulyát, amibe bele akartak préselni?
– Egy frászt. Egyszerűen, amíg bármelyik közlő fórum az általam vállalható határokon belül volt irányzatos, addig az irányzatossága sosem érdekelt. Ahogy az irányzatosságok általában sem. Számomra egyedül az fontos, hogy valahol jó irodalomra bukkannak-e vagy sem. Ha Csoóri ír jó verset, esszét, ugyanolyan közel van hozzám, mint ha Konrád ír jó prózát, és viszont. Irányzatosságuk előttem ugyanúgy magánügyük, mint az, hogy járnak-e templomba vagy sem.
– Értsem ezt úgy, hogy a politikai csatározások, a mostani zsivajos pártharcok éppúgy hidegen hagynak, mint a különféle irodalomi irányzatosságok?
– Lehetetlen nem tudnom róluk, de igyekszem a legkevésbé beengedni a világomba azt, ami csak epizodikus napi aktualitás. A múlt év végéig még belelapoztam a fontosabb országos napilapokba. De egy hónapja már nem teszem – és nem is érzem a hiányukat. Tévét nem nézek, rádión csak klasszikus zenét, mostanában főleg Mozartot, Mahlert, Sosztakovicsot, Rahmanyinovot hallgatok. És a lemezeimet, a szó szoros értelmében napkeltétől elalvásig – a muzsikáért önmagáért éppúgy, mint afféle lírikusi ajzószerként. A pártos véleményeket tükröző politikai hetilapokat pedig, legyenek akár liberálisok, akár népi-nemzetiek elvből nem vettem kézbe soha.
Érzésem, hogy ami a politikai aktualitásokból történelmileg valóban lényeges, azt ha akarnám, akkor se tudnám gondolkodásomból vagy írásaimból kiküszöbölni. Ami pedig napi aktualitásként érint, azt újság- meg rádióhírek nélkül is kénytelen vagyok elszenvedni valahányszor bemegyek a közértbe, vagy megkapom a fizetési vagy a honoráriumkifizetési cédulán, hogy mennyit vontak le tőlem.
– Mégis, tavaly novemberben a Magyar Írók Szövetségének kongresszusán választmányi tag lettél. Mi több, te vagy a vezetője a dél-alföldi írócsoportnak is. Nem mond ez ellent annak, hogy távol tartod magad a közéleti mindennapoktól?
– Egyáltalán nem. 1981-ben, 1986-ban, 1989-ben esetleg még valóban parlamentpótló politikai fórum volt az Írószövetség, az 1989–1990-es politikai fordulat óta már nem az. Vannak főfoglalkozású, ha még nem is profi politikusok, nem költők, meg írók dolga, hogy ellássák az ő feladataikat. Én az itteni írószövetségi írócsoport vezetőjeként a vállalt hivatásomat teljesítem, amikor igyekszem a nálam fiatalabbakat, az ígéretes tehetségeket pártfogolni, ajánlani, Szegeden alkalomszerűen írói-költői esteket szervezni, vagy a Kincskeresőben – ameddig módunk lesz rá – igazi, értékes szépirodalmat megjelentetni.
– E pótparlamenti funkció elsatnyulása dacára, a tavaly novemberi íróközgyűlés nem volt teljesen mentes a napi politikai villongásoktól. Mi volt ezekről a benyomásod?
– Semmi. A Vigadóban végig jelen voltam ugyan, de amikor az ülésteremben effélékre terelődött a vita, inkább kimentem a büfébe. Ez viszont maradandó benyomást tett rám. Olyan savanyú bort, mint ott, azóta sem ittam.
(Népszabadság, 1993. február 22.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből