SZÁZ VERS
(Összeáll. Lackfi János.) Bp., Helikon Kiadó, 2010.Kínai, indiai, görög, latin, angol, francia, német, olasz, spanyol, román, dél-amerikai, orosz, skandináv és szláv költők válogatott költeményei magyarul
Baka István fordításai:
- Carl Michael Bellman: Nota bene. [Vers.] 67. p.
- Borisz Paszternak: Szerelmem, szörnyű!. [Vers.] 101. p.
- Arszenyij Tarkovszkij: Tábori kórház. [Vers.] 157. p.
- Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este... . [Vers.] 213. p.
CARL MICHAEL BELLMAN: NOTA BENE
Hogyha jó dagadt a buksza,
Nota bene: bort elém,
S hozzá még egy szőke fruska,
Nota bene, ki enyém,
Akkor minden boldogít,
Nota bene: holnapig.
Csudajó időket élünk,
Nota bene: úgy-ahogy,
Ellenség venné a vérünk,
S szenvedünk mi, jámborok.
Hinnéd, boldog és szabad,
Nota bene: balga vagy.
Forogjon a föld, a rest ég
Nota benék közt tovább,
Csak babámból az öregség
ne csináljon rút banyát!
Bor s a szépség felvidít,
Nota bene: holtomig.
BORISZ PASZTERNAK: SZERELMEM, SZÖRNYŰ!
Szerelmem, szörnyű! Ha költő szeret,
izgága isten az, ki lángra lobban.
S a káosz lesz úrrá a föld felett,
akár az Ádám előtti napokban.
A könnyek tonnaszámra hullanak.
El is takarják őt. Mamutnak látszik.
Divatját múlta. Tudja – nem szabad:
ideje elszállt, és – az ész hibádzik.
És látja, menyegzőt hogy tartanak,
hogy kötnek össze és ocsúdnak másnap.
Hogy hívnak közbékatojásokat,
megsúrolva – fekete kaviárnak.
Az életet, watteau-i gyöngybigyót
burnótszelenceként hogy ölelik.
S őrajta bosszút állnak, mivel ott,
hol görbe minden, mert elferditik,
hol a komfort tömjénez, hazudik,
röhécsel, és a hereméhek zúgnak,
mint amfóráról bacchánsnőt, a ti
nővéreteket ő magára húzza.
S az Andok olvadását önti kénye
csókjába s sztyeppi reggelt, csillagok
alattvalójaként, míg falvak éje
fehérlő bégetésként hánytorog.
S mivel a kor teleszívta magát,
botanikai sekrestye-sötéttől
szaglik, mint tifuszbútól szalmazsák,
s káosz-csalitként fröccsen szerte végül.
ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ: TÁBORI KÓRHÁZ
A műtőasztalt fényre tolták. Lógó
Fejjel feküdtem, hús a mérlegen,
Egy cérnaszálon verdesett a lelkem,
És kívülről figyeltem önmagam:
Pótsúlyok nélkül, egyetlen kövér
Piaci súllyal fölfüggesztve.
Mindez
Történt velem egy hópajzs közepén,
Melynek nyugati pereme ragyás volt,
Be nem fagyó, vad lápok gyűrüjében,
Kettétört lábú fák s feltételes
Vasúti megállóhelyek között,
Melyeknek szétvert koponyái kettős,
Sőt, háromszoros hókucsmák alatt
Éjlettek.
Aznap az idő megállt,
Nem járt az óra, és a vonatok
Lelkei nem siklottak lámpa nélkül,
A köd uszonyain a messzeségbe,
S ama limbuszban varjúesküvő
Nem volt, se hófúvás, se olvadás,
Ahol feküdtem szégyenben, mezítlen,
Envéremben, kizárva gravitációs
Teréből a jövőnek.
De megmozdult, és tengelyén a hópajzs
Forogni kezdett szemkápráztatón,
S fejem fölött elhúzott hét vadászgép
Alacsonyan, harcrendbe bontakozva,
S a sebkötő géz, mint a fára kéreg,
Testemre forrt, s idegen vér futott
Üvegedényből szomjas ereimbe,
S én tátogtam, mint szárazra vetett hal,
Nyelve a földi, csillámos, kemény,
Dermesztő, mégis áldott levegőt.
Lázcserepes volt ajkam, és itatni
Kellett még kiskanálból, és nevemre
Se tudtam visszaemlékezni még,
De később nyelvemen feléledt
Dávid király szótára.
S azután
A hó elolvadt, s a koratavasz
Lábujjhegyen ágaskodott, s a tar
Ágakra zöld hárászkendőt dobott.
JOSZIF BRODSZKIJ: KEDVESEM, MA KÉSŐ ESTE...
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Baka István fordításai
(A SZÁZ VERS című antológiából)