SZÁZ VERS
(Összeáll. Lackfi János.) Bp., Helikon Kiadó, 2010.
Kínai, indiai, görög, latin, angol, francia, német, olasz, spanyol, román, dél-amerikai, orosz, skandináv és szláv költők válogatott költeményei magyarul
Baka István fordításai:
CARL MICHAEL BELLMAN: NOTA BENE
Hogyha jó dagadt a buksza,
Nota bene: bort elém,
S hozzá még egy szőke fruska,
Nota bene, ki enyém,
Akkor minden boldogít,
Nota bene: holnapig.
Csudajó időket élünk,
Nota bene: úgy-ahogy,
Ellenség venné a vérünk,
S szenvedünk mi, jámborok.
Hinnéd, boldog és szabad,
Nota bene: balga vagy.
Forogjon a föld, a rest ég
Nota benék közt tovább,
Csak babámból az öregség
ne csináljon rút banyát!
Bor s a szépség felvidít,
Nota bene: holtomig.
BORISZ PASZTERNAK: SZERELMEM, SZÖRNYŰ!
Szerelmem, szörnyű! Ha költő szeret,
izgága isten az, ki lángra lobban.
S a káosz lesz úrrá a föld felett,
akár az Ádám előtti napokban.
A könnyek tonnaszámra hullanak.
El is takarják őt. Mamutnak látszik.
Divatját múlta. Tudja – nem szabad:
ideje elszállt, és – az ész hibádzik.
És látja, menyegzőt hogy tartanak,
hogy kötnek össze és ocsúdnak másnap.
Hogy hívnak közbékatojásokat,
megsúrolva – fekete kaviárnak.
Az életet, watteau-i gyöngybigyót
burnótszelenceként hogy ölelik.
S őrajta bosszút állnak, mivel ott,
hol görbe minden, mert elferditik,
hol a komfort tömjénez, hazudik,
röhécsel, és a hereméhek zúgnak,
mint amfóráról bacchánsnőt, a ti
nővéreteket ő magára húzza.
S az Andok olvadását önti kénye
csókjába s sztyeppi reggelt, csillagok
alattvalójaként, míg falvak éje
fehérlő bégetésként hánytorog.
S mivel a kor teleszívta magát,
botanikai sekrestye-sötéttől
szaglik, mint tifuszbútól szalmazsák,
s káosz-csalitként fröccsen szerte végül.
ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ: TÁBORI KÓRHÁZ
A műtőasztalt fényre tolták. Lógó
Fejjel feküdtem, hús a mérlegen,
Egy cérnaszálon verdesett a lelkem,
És kívülről figyeltem önmagam:
Pótsúlyok nélkül, egyetlen kövér
Piaci súllyal fölfüggesztve.
Mindez
Történt velem egy hópajzs közepén,
Melynek nyugati pereme ragyás volt,
Be nem fagyó, vad lápok gyűrüjében,
Kettétört lábú fák s feltételes
Vasúti megállóhelyek között,
Melyeknek szétvert koponyái kettős,
Sőt, háromszoros hókucsmák alatt
Éjlettek.
Aznap az idő megállt,
Nem járt az óra, és a vonatok
Lelkei nem siklottak lámpa nélkül,
A köd uszonyain a messzeségbe,
S ama limbuszban varjúesküvő
Nem volt, se hófúvás, se olvadás,
Ahol feküdtem szégyenben, mezítlen,
Envéremben, kizárva gravitációs
Teréből a jövőnek.
De megmozdult, és tengelyén a hópajzs
Forogni kezdett szemkápráztatón,
S fejem fölött elhúzott hét vadászgép
Alacsonyan, harcrendbe bontakozva,
S a sebkötő géz, mint a fára kéreg,
Testemre forrt, s idegen vér futott
Üvegedényből szomjas ereimbe,
S én tátogtam, mint szárazra vetett hal,
Nyelve a földi, csillámos, kemény,
Dermesztő, mégis áldott levegőt.
Lázcserepes volt ajkam, és itatni
Kellett még kiskanálból, és nevemre
Se tudtam visszaemlékezni még,
De később nyelvemen feléledt
Dávid király szótára.
S azután
A hó elolvadt, s a koratavasz
Lábujjhegyen ágaskodott, s a tar
Ágakra zöld hárászkendőt dobott.
JOSZIF BRODSZKIJ: KEDVESEM, MA KÉSŐ ESTE...
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Baka István fordításai
(A SZÁZ VERS című antológiából)
Kínai, indiai, görög, latin, angol, francia, német, olasz, spanyol, román, dél-amerikai, orosz, skandináv és szláv költők válogatott költeményei magyarul
Baka István fordításai:
- Carl Michael Bellman: Nota bene. [Vers.] 67. p.
- Borisz Paszternak: Szerelmem, szörnyű!. [Vers.] 101. p.
- Arszenyij Tarkovszkij: Tábori kórház. [Vers.] 157. p.
- Joszif Brodszkij: Kedvesem, ma késő este... . [Vers.] 213. p.
CARL MICHAEL BELLMAN: NOTA BENE
Hogyha jó dagadt a buksza,
Nota bene: bort elém,
S hozzá még egy szőke fruska,
Nota bene, ki enyém,
Akkor minden boldogít,
Nota bene: holnapig.
Csudajó időket élünk,
Nota bene: úgy-ahogy,
Ellenség venné a vérünk,
S szenvedünk mi, jámborok.
Hinnéd, boldog és szabad,
Nota bene: balga vagy.
Forogjon a föld, a rest ég
Nota benék közt tovább,
Csak babámból az öregség
ne csináljon rút banyát!
Bor s a szépség felvidít,
Nota bene: holtomig.
BORISZ PASZTERNAK: SZERELMEM, SZÖRNYŰ!
Szerelmem, szörnyű! Ha költő szeret,
izgága isten az, ki lángra lobban.
S a káosz lesz úrrá a föld felett,
akár az Ádám előtti napokban.
A könnyek tonnaszámra hullanak.
El is takarják őt. Mamutnak látszik.
Divatját múlta. Tudja – nem szabad:
ideje elszállt, és – az ész hibádzik.
És látja, menyegzőt hogy tartanak,
hogy kötnek össze és ocsúdnak másnap.
Hogy hívnak közbékatojásokat,
megsúrolva – fekete kaviárnak.
Az életet, watteau-i gyöngybigyót
burnótszelenceként hogy ölelik.
S őrajta bosszút állnak, mivel ott,
hol görbe minden, mert elferditik,
hol a komfort tömjénez, hazudik,
röhécsel, és a hereméhek zúgnak,
mint amfóráról bacchánsnőt, a ti
nővéreteket ő magára húzza.
S az Andok olvadását önti kénye
csókjába s sztyeppi reggelt, csillagok
alattvalójaként, míg falvak éje
fehérlő bégetésként hánytorog.
S mivel a kor teleszívta magát,
botanikai sekrestye-sötéttől
szaglik, mint tifuszbútól szalmazsák,
s káosz-csalitként fröccsen szerte végül.
ARSZENYIJ TARKOVSZKIJ: TÁBORI KÓRHÁZ
A műtőasztalt fényre tolták. Lógó
Fejjel feküdtem, hús a mérlegen,
Egy cérnaszálon verdesett a lelkem,
És kívülről figyeltem önmagam:
Pótsúlyok nélkül, egyetlen kövér
Piaci súllyal fölfüggesztve.
Mindez
Történt velem egy hópajzs közepén,
Melynek nyugati pereme ragyás volt,
Be nem fagyó, vad lápok gyűrüjében,
Kettétört lábú fák s feltételes
Vasúti megállóhelyek között,
Melyeknek szétvert koponyái kettős,
Sőt, háromszoros hókucsmák alatt
Éjlettek.
Aznap az idő megállt,
Nem járt az óra, és a vonatok
Lelkei nem siklottak lámpa nélkül,
A köd uszonyain a messzeségbe,
S ama limbuszban varjúesküvő
Nem volt, se hófúvás, se olvadás,
Ahol feküdtem szégyenben, mezítlen,
Envéremben, kizárva gravitációs
Teréből a jövőnek.
De megmozdult, és tengelyén a hópajzs
Forogni kezdett szemkápráztatón,
S fejem fölött elhúzott hét vadászgép
Alacsonyan, harcrendbe bontakozva,
S a sebkötő géz, mint a fára kéreg,
Testemre forrt, s idegen vér futott
Üvegedényből szomjas ereimbe,
S én tátogtam, mint szárazra vetett hal,
Nyelve a földi, csillámos, kemény,
Dermesztő, mégis áldott levegőt.
Lázcserepes volt ajkam, és itatni
Kellett még kiskanálból, és nevemre
Se tudtam visszaemlékezni még,
De később nyelvemen feléledt
Dávid király szótára.
S azután
A hó elolvadt, s a koratavasz
Lábujjhegyen ágaskodott, s a tar
Ágakra zöld hárászkendőt dobott.
JOSZIF BRODSZKIJ: KEDVESEM, MA KÉSŐ ESTE...
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.
Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.
Baka István fordításai
(A SZÁZ VERS című antológiából)