Szentmártoni János
„KÉTELYEKRE ÜTÖTT BILLOG”
(Nagy Gábor: Lélekvesztő),
Új Forrás, 2001/8
Nagy Gábor költészetéről és lírai alkatáról már sok szépet és igazat leírtak. Hogy mennyire otthon van az antik és keresztény mitológiában, a latin-amerikai irodalomban – nem utolsósorban a klasszikus versformák használatában. Csodálatraméltóak enjambement-jai, melyek a legtöbbször azt eredményezik, hogy a rímek csak bennünk, olvasókban csendülnek meg igazán; mikor már leülepedett lelkünkben a vers iszapja, akkor fénylenek fel váratlanul, de annál tündökletesebben, egy elfelejtett hajó ékszereiként.
Arról is szó volt már a kritikákban, interjúkban, hogy mesterének a tragikus sorsú kitűnő költőt, Baka Istvánt tartja, akit már több versében is megidézett – s nemrég látott napvilágot róla szóló monográfiája „... legyek versedben asszonánc” címmel a Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában, amelynek jelentőségéről és érdemeiről még sokáig kell(!) értekezni a folyóiratok hasábjain.
Nem kis visszhangot váltott ki második verseskötetének, a Lélekvesztőnek kompozíciós kísérlete, amellyel a középkori-reneszánsz sestina szerkezetét keltette életre, hogy – saját bevallása szerint – kipróbálja költeményeinek lényegi kohézióját.
Sorolhatnám tovább az eddigi megközelítéseket – nem beszélve a tartalmi vonatkozásúakról; melyek alapvetően egy tragikus életszemléletről tudósítanak, a létbe-kivetettség egzisztencialista magányáról, amit azonban mindig kellő mennyiségű humorral, öniróniával és játékossággal fűszerez a költő, mindennek középpontjába az életszerelmet állítva, melynek főszereplője a nő, a társ, csendes és bölcs szemtanúja belső vívódásainak ...,
De engedtessék meg nekem, hogy ezzel a dolgozatommal Nagy Gábor Lélekvesztőjében inkább felleljem és belakjam, amennyire lehet és tudom, a magam labirintusát. Hogy felállítsak egy szellemi történetet, a hétköznapok növényi pillanataitól az Istennel folytatott párbeszédig bezárólag. Nem titkolva el azt, hogy Nagy Gábor számtalan szerepéből leginkább a tollnoké izgat, vagyis inkább a tollnokot is író költőé, aki verslejegyzés közben olykor fel-felpillant a papír hómezejéből, és közbeszól önmagának. Persze e tollnok csak időnként tűnik elő, s felfogható a szerző alteregójának – de jelmezén (csakúgy, mint Mario, Julia néni vagy Júdás szerepén) átszíneződnek a hétköznapok: a külvilág kisszerű voltába belenyugodni képtelen ember spirituális küzdelmei. Ez a valaki olykor pihenni vágyik, de újabb és újabb hullámokban tör rá az elégedetlenség láza, egyfajta – sokszor megmagyarázhatatlan – nyugtalanság, melyet csak két dolog tud elcsitítani pillanatra-percre: a természet és a szerelem. Ám a bennük való feloldódás már az elején kudarcra ítélt, és e determinált léthelyzetből csak a vers menekítheti ki, de az is csak részletenként, szilánkokban. S talán ha majd eme folyamatnak a végére ér, már nem is lesz szüksége a tollra, mert megtalálta istenét.
„Álmok magházából félve kibontva a mérges / kis magokat, fölocsúdva, a függöny lebben a csendben, / talpaddal tapogatva a padló réseit indulsz, / s most, hogy nyitva az ablak, a nyirkos reggeli légből / köd csepereg, bőrödbe ivódik a jel, te is élsz még.” (Etűd, adagio) Szokványos ébredés volna? Igen. És mégsem az. Mert egyrészt ki ne érezné reggelente a halállal rokon alvás állapotából történő fokozatos kibontakozást, a padló kijózanító hűvösét talpa pórusaiban? Ugyanakkor: ki érzi igazán? Kinek van ideje és érzéke e felbódult pillanatban átérezni a biológiai lét misztériumát? A hajnali köd csípő, függönyt-lebbentő fuvallatából érteni meg, bőrével fogni fel azt, hogy él. És azt, hogy még. S hogy mindez ajándék, a legnagyobbak közül való. Az ember végigsétáltatja álmos tekintetét a városon, melynek apró részletei egybemosódnak az emlékekkel; a távolban zongoraszó, a sarokban pók sző. Édes tétlenségre csábító állapot, melyen kívül rekednek a gondok. Ritka pillanatok ezek Nagy Gábor életében is.
A legtöbb esetben baljós árnyak szivárognak elő a falak és az emlékezet eresztékeiből, még az idillt idéző élmények esetében is. A múlttal való szembenézés közben újra átélni kénytelen a magárahagyottság és becsapottság léthelyzetét; a gyermek eszével, kinek rettegése egyáltalán nem a tudatlanságból és tapasztalatlanságból származott, mert amitől igazán félt, attól a felnőtt is megremeg. Gyűjtőnevén: a haláltól. Ettől az örök talánytól, mit nem fejt meg senki sem. S aki a halálon gondolkodik, az magányos marad, mert élménye megoszthatatlan másokkal.
A nagyapa alakja úgy bontakozik ki egy versben, hogy mire elénk lépne, már el is tűnik, felszívódik az ébredés ködében – csak a hiánya marad, egy emlék az űrben, mit betölteni nem lehet semmivel: „Télen azt mondta nagyapám, most / a fák fehér bundába bújnak, / mert fáznak így csupaszon. De hó / nem esett s mintha eloltotta volna // valaki a gyertyákat, oly sötét lett. / Az udvaron álltam magamban, / fekete füstként fojtogattak / egy ismeretlen mise hangjai.” (Nagyapám diófái)
Ez már nem az iménti zongoraszó bódító hívása – ez már a csalódottság rideg egyedülléte. Ez egy fojtogató mise, amely Istenhez fordít számon kérő kérdéseinkkel, az örök, dühtől duzzadó „miért?”-ekkel, miket a gyerek nevében sziszegünk fogaink közül, az helyett, aki voltunk, aki csak feketedni tudott öntudatlan kínjában az elárultatástól. Természetesen: csend a válasz. Tovább lépünk, tovább kell lépnünk, de e megjátszott emelt fejtartás hamar belefárad önámításába, mert minden egyes lépés már önmagára kérdez: mert már nem nagyapa itt a lényeg, nem a gyerekkor kivágott gyümölcsöskertje, hanem én, egyes szám első személyben, aki lélekben még mindig ott állok a diófa kihunyt gyertyái alatt fulladozva, mit sem értve az egészből.
„Szerződés nem „ ám köt a hűség, / betölteni száműzettetésem: / élni, és nem tudni, mivégre / élni itt. Kisurranni egy résen, // elmállani, mint a homokkő / jégverésben, szárnyam fölcsatolni / egy idegen hátra: csak álmok, / nem félek nélkülük elaludni.” (Lázongó ének)
Itt már nem az életre rádöbbenő biológiai boldogság irányítja gondolataink, hanem a sértettség. Mert aki él, az előbb-utóbb megsértődik. Méltatlan állapot ez a tanácstalanság; hogy nem tudni, mivégre élni itt. S hogy ugyanaz a vége, mint minden másnak.
Az egyik legtalányosabb verse ez a Lélekvesztő kötetnek. Három jelentést is hordoz (bár bizonyára végső igazsága e három szimbiózisában rejlik): egyrészt a testbe zárt lélek panasza; másrészt az emberi lélek panasza a megállíthatatlan visszatérésről; végül a földi küldetés értelmetlenségét felrovó lélek panasza, mely eredendően Isten lényegének része, s amely arra kárhoztatott, hogy emberként a földön éljen. Mielőtt összezavarodnék, megmagyarázom.
„...szárnyam fölcsatolni / egy idegen hátra...” – ki mondja miről? A lélek mondja az adott testről? Vagy az adott testbe zárt s annak megfelelő identitással, személyiséggel feltöltekezett, emberként érző-gondolkodó lélek mondja arról a megtisztult önmagáról, mely puszta lélekként majd Istenhez visszatér? Esetleg a puszta lélek mondja emberré sűrűsödött önmagáról, mert isteni lényegéhez méltatlannak tartja a jelen állapotot? Nem tudni biztosan. Csak a fájdalom egyértelmű, mit az idegenség felett érez a költő. A lélek idegenkedik börtönétől, a testtől. A testbe zárt, élményekkel és emlékekkel megterhelt, egyszóval emberi tartalommal megtöltött lélek jogosan idegenkedik attól az önmagától, amely a halál pillanatában levetkőzve visszatér majd, mert annak semmi köze nem lesz már ahhoz a szenvedéshez, amit átélni volt kénytelen, s amelybe furcsa mód kissé bele is szeretett. És fordítva: a léleknek semmi köze földi önmagához, nagyapa diófáihoz, a fekete füstként fojtogató miséhez – esetleg csak az ébredés kábulatához, mely azonban a hétköznapok szövetén nem kitapintható. Végül, most, írás közben jutott eszembe egy lehetséges negyedik jelentése, üzenete is a versnek: esetleg a lélek méltatlankodása a fölött, hogy amit kínkeservesen kiküzdött magának az adott testbe zárva, azt halálával halála után épp a test arat le mások emlékezetében, mely képletes szárnyat ad földi jelenlétének és örökségének? (Folytassák helyettem!)
Ahogy már jeleztem, s mint az eddigiekből is kiderült, Nagy Gábor nyughatatlan lélek. Nem alkuszik. A totális magány és árvaság állapotában is indulat fűti, a szellemi küzdelem eufóriája. Olykor feladni látszik érveit, de a keserűség és csalódottság poharát is úgy issza ki, hogy földhöz csapja aztán. Az összetörtség bénító mérge szinte egyszer sem tud eluralkodni rajta, a legkilátástalanabb pillanatokban is megmarad büszkeségében, emberi méltóságában – még (s ez a legfontosabb) az égi sorsparancsok ellenében is.
Ezt a belső létállapotot a kötet központi szimbólumával fejezi ki és hitelesíti: az óceán hullámain hánykolódó viharvert ladikkal. Egy ilyen lélekvesztő mindig egyszemélyes; a végzetével szembenéző halandó szakrális járműve, amelyre hajósa sorsán, emlékein és szenvedésén kívül nem fér fel senki és semmi más. Épp elég e rakomány. Néha elviselhetetlenül sok is. A menekvés pedig egyirányú: csak a küzdelmen, megmérettetésen át vezet út. Vissza a szárazföld hétköznapjaiba, ahonnan újabb és újabb utakra kel az ember az idők végezetéig.
Egy ilyen lélekvesztő mindazonáltal a leghitelesebb oltárok egyike is. Mellőz minden díszt, mázat; tulajdon csontjainkból épült, s a szárazföldön is kísér, hátunkhoz nőve, mint a házunk. Utasaként egyetlen lénnyel folytathatunk csak párbeszédet, Istennel, kitől magyarázatot követelünk/kérünk kérdéseinkre, az űrre, mely éjszakáról éjszakára megtölti álmainkat, beszivárog párnánk szövetébe, elbizonytalanítja járásunkat, mikor szülőföldünket keressük.
„Lélekvesztőn ha sodródsz / légy úrrá az áron / vagy hordalékká zúzódsz / az alvilágon // [...] s amit elpazaroltál / visszakérni mégis / s feloldozna az oltár / égi poézis // de nem lehet ne áltasd / magad ha feláldoz / hogy méltónak találtass / aki elátkoz // csak mint egyszerű matrózt / odadob a víznek / közelebb önmagadhoz / vágyaid se visznek” (A hajós imája)
Első olvasásra még lemondónak is hathat ez a verslezárás, pedig épp az ellenkezőjét sugározza lényege: hogy a kilátástalan, eleve-értelmetlen sorsfordulatokat is csak egyféleképpen lehet győztesként kiállni és bevégezni, ha megmaradunk önnön méltóságunkban. S ennek legnehezebb, ugyanakkor legigazabb megvalósítási módja, ha mindvégig, még a halál pillanatában is, őszinték maradunk önmagunkhoz, száműzünk minden időhúzó trükköt, illúziót, hazugságot. Mert bármennyire fáj is, még elmúlásunkban sem válhatunk magunknál többé, nem erősíti fel fényünket a halál éjszakája – azt kapjuk, mint minden(ki) más. Igazságtalanság? Égi közöny? Bölccsé válhat, aki megfejti titkát. De addig hosszú az út. Egy biztos: a lélekvesztő-lét magánya, mely minden egyes percben számadásra késztet. Mint aki búcsúzik, és rendet rak az asztalon. Hiszen a bőrünkbe égő ébredések, a lélekfacsaró nappalok és az ördögökkel kísértett éjszakák ugyanazon élethossznyi búcsú részei, amit átutazóként csinálunk végig, hátunkra kötött lélekvesztőnkkel: páncélos bogárként a földön araszolva-cikázva, a hullámokon meg égnek meredő lábakkal, tehetetlenül, de nem föladva.
A kételkedés és számonkérés indulatában fogant vers A hajós naplójából című is. Talán a kötet csúcspontja. Szintén azt az élményt és megtapasztalást nyújtja, mint az eddigiek, csak még beljebbről láttatva a kiszolgáltatottságában is tisztának megmaradó, tulajdon kínjaiban önigazolást, bizonyságot és létjogosultságot nyerő embert. Az egyszeriségének és megismételhetetlenségének tudatában erőre kapó, elhivatottságában otthont lelő egyént. Félelem vibrál e sorokban – de egy olyan költő vallomása is egyben ez a költemény, aki a félelem erőit képes pozitív energiákká transzformálni, fiatal korát meghazudtoló lényeglátással. Aki bár a kifosztottság állapotából így kiált fel: „...ki / lélekként testbe zárva / lemeztelenedtem / érted a fájdalomban / ami jelzőfényként / hol ínyem partjain / hol beleim meleg / áramlatában / újralobban / eléjszakátlanodtam / félelmeim hozzád / kötözném Istenem / [...] atlantisz-űr hajósa / csak süllyedek Uram / nem tudhatom ki vagy” – ám a verslezárás egy reális képének szürreális látomássá emelésében megfogan a – bármennyire is „kopár”, de – végső bizonyosság, amely jelentést és tartalmat ad a sokáig értelmetlennek érzett küzdelemnek: „kopár bizonyság / a fárosz fénye villog / mintha malomkeréken / a kín lapátjain / forognék émelyegve / kételyekre / ütött billog”. Itt a malomkerék felvillantása még utoljára visszacsempészi az értelmetlenség szimbólumát a vers korábbi részében felbukkant Don Quijote kényszerképzetekkel viaskodó alakja révén – de a két utolsó sor az egész toposz-rendszert a költő egyéni válságával együtt átúsztatja egyetlen lélekvesztőn az értelmesség tartományába. Vagyis hogy az ember, az örök kérdező nem más (és épp ebben van földi küldetése), mint a „kételyekre ütött billog”. Lehet, hogy csak számomra szól erről a vers – annál jobb.
Rendkívül sűrű szövésű anyag Nagy Gábor költészete. Idő kell szétszálazásához, hogy aztán magunkra szabott ruhaként felöltsük. De megéri, mert a legnemesebb kalandok élményét nyújtja.
Végezetül ide kívánkozik még egy utolsó idézet, mely gondolatilag talán megerősíti mindazt, amiről egész végig beszéltem: „...Azt hittem, az írás könnyít // rajtam, s nem mint a nyárs, megforgat újra / a lángban...” (Pantaleón levele a Titicaca partjáról). Aki azt vallja, szeret írni, valahol egész életében dilettáns marad. Az alkotás a teremtés új és újbóli rekonstruálási kísérlete, annak minden borzalmával és misztériumával. Jó ezt átélni Nagy Gábor műveiben.
(Széphalom – Magyar Napló, Bp. 1999)
(Nagy Gábor: Lélekvesztő),
Új Forrás, 2001/8
Nagy Gábor költészetéről és lírai alkatáról már sok szépet és igazat leírtak. Hogy mennyire otthon van az antik és keresztény mitológiában, a latin-amerikai irodalomban – nem utolsósorban a klasszikus versformák használatában. Csodálatraméltóak enjambement-jai, melyek a legtöbbször azt eredményezik, hogy a rímek csak bennünk, olvasókban csendülnek meg igazán; mikor már leülepedett lelkünkben a vers iszapja, akkor fénylenek fel váratlanul, de annál tündökletesebben, egy elfelejtett hajó ékszereiként.
Arról is szó volt már a kritikákban, interjúkban, hogy mesterének a tragikus sorsú kitűnő költőt, Baka Istvánt tartja, akit már több versében is megidézett – s nemrég látott napvilágot róla szóló monográfiája „... legyek versedben asszonánc” címmel a Kossuth Egyetemi Kiadó gondozásában, amelynek jelentőségéről és érdemeiről még sokáig kell(!) értekezni a folyóiratok hasábjain.
Nem kis visszhangot váltott ki második verseskötetének, a Lélekvesztőnek kompozíciós kísérlete, amellyel a középkori-reneszánsz sestina szerkezetét keltette életre, hogy – saját bevallása szerint – kipróbálja költeményeinek lényegi kohézióját.
Sorolhatnám tovább az eddigi megközelítéseket – nem beszélve a tartalmi vonatkozásúakról; melyek alapvetően egy tragikus életszemléletről tudósítanak, a létbe-kivetettség egzisztencialista magányáról, amit azonban mindig kellő mennyiségű humorral, öniróniával és játékossággal fűszerez a költő, mindennek középpontjába az életszerelmet állítva, melynek főszereplője a nő, a társ, csendes és bölcs szemtanúja belső vívódásainak ...,
De engedtessék meg nekem, hogy ezzel a dolgozatommal Nagy Gábor Lélekvesztőjében inkább felleljem és belakjam, amennyire lehet és tudom, a magam labirintusát. Hogy felállítsak egy szellemi történetet, a hétköznapok növényi pillanataitól az Istennel folytatott párbeszédig bezárólag. Nem titkolva el azt, hogy Nagy Gábor számtalan szerepéből leginkább a tollnoké izgat, vagyis inkább a tollnokot is író költőé, aki verslejegyzés közben olykor fel-felpillant a papír hómezejéből, és közbeszól önmagának. Persze e tollnok csak időnként tűnik elő, s felfogható a szerző alteregójának – de jelmezén (csakúgy, mint Mario, Julia néni vagy Júdás szerepén) átszíneződnek a hétköznapok: a külvilág kisszerű voltába belenyugodni képtelen ember spirituális küzdelmei. Ez a valaki olykor pihenni vágyik, de újabb és újabb hullámokban tör rá az elégedetlenség láza, egyfajta – sokszor megmagyarázhatatlan – nyugtalanság, melyet csak két dolog tud elcsitítani pillanatra-percre: a természet és a szerelem. Ám a bennük való feloldódás már az elején kudarcra ítélt, és e determinált léthelyzetből csak a vers menekítheti ki, de az is csak részletenként, szilánkokban. S talán ha majd eme folyamatnak a végére ér, már nem is lesz szüksége a tollra, mert megtalálta istenét.
„Álmok magházából félve kibontva a mérges / kis magokat, fölocsúdva, a függöny lebben a csendben, / talpaddal tapogatva a padló réseit indulsz, / s most, hogy nyitva az ablak, a nyirkos reggeli légből / köd csepereg, bőrödbe ivódik a jel, te is élsz még.” (Etűd, adagio) Szokványos ébredés volna? Igen. És mégsem az. Mert egyrészt ki ne érezné reggelente a halállal rokon alvás állapotából történő fokozatos kibontakozást, a padló kijózanító hűvösét talpa pórusaiban? Ugyanakkor: ki érzi igazán? Kinek van ideje és érzéke e felbódult pillanatban átérezni a biológiai lét misztériumát? A hajnali köd csípő, függönyt-lebbentő fuvallatából érteni meg, bőrével fogni fel azt, hogy él. És azt, hogy még. S hogy mindez ajándék, a legnagyobbak közül való. Az ember végigsétáltatja álmos tekintetét a városon, melynek apró részletei egybemosódnak az emlékekkel; a távolban zongoraszó, a sarokban pók sző. Édes tétlenségre csábító állapot, melyen kívül rekednek a gondok. Ritka pillanatok ezek Nagy Gábor életében is.
A legtöbb esetben baljós árnyak szivárognak elő a falak és az emlékezet eresztékeiből, még az idillt idéző élmények esetében is. A múlttal való szembenézés közben újra átélni kénytelen a magárahagyottság és becsapottság léthelyzetét; a gyermek eszével, kinek rettegése egyáltalán nem a tudatlanságból és tapasztalatlanságból származott, mert amitől igazán félt, attól a felnőtt is megremeg. Gyűjtőnevén: a haláltól. Ettől az örök talánytól, mit nem fejt meg senki sem. S aki a halálon gondolkodik, az magányos marad, mert élménye megoszthatatlan másokkal.
A nagyapa alakja úgy bontakozik ki egy versben, hogy mire elénk lépne, már el is tűnik, felszívódik az ébredés ködében – csak a hiánya marad, egy emlék az űrben, mit betölteni nem lehet semmivel: „Télen azt mondta nagyapám, most / a fák fehér bundába bújnak, / mert fáznak így csupaszon. De hó / nem esett s mintha eloltotta volna // valaki a gyertyákat, oly sötét lett. / Az udvaron álltam magamban, / fekete füstként fojtogattak / egy ismeretlen mise hangjai.” (Nagyapám diófái)
Ez már nem az iménti zongoraszó bódító hívása – ez már a csalódottság rideg egyedülléte. Ez egy fojtogató mise, amely Istenhez fordít számon kérő kérdéseinkkel, az örök, dühtől duzzadó „miért?”-ekkel, miket a gyerek nevében sziszegünk fogaink közül, az helyett, aki voltunk, aki csak feketedni tudott öntudatlan kínjában az elárultatástól. Természetesen: csend a válasz. Tovább lépünk, tovább kell lépnünk, de e megjátszott emelt fejtartás hamar belefárad önámításába, mert minden egyes lépés már önmagára kérdez: mert már nem nagyapa itt a lényeg, nem a gyerekkor kivágott gyümölcsöskertje, hanem én, egyes szám első személyben, aki lélekben még mindig ott állok a diófa kihunyt gyertyái alatt fulladozva, mit sem értve az egészből.
„Szerződés nem „ ám köt a hűség, / betölteni száműzettetésem: / élni, és nem tudni, mivégre / élni itt. Kisurranni egy résen, // elmállani, mint a homokkő / jégverésben, szárnyam fölcsatolni / egy idegen hátra: csak álmok, / nem félek nélkülük elaludni.” (Lázongó ének)
Itt már nem az életre rádöbbenő biológiai boldogság irányítja gondolataink, hanem a sértettség. Mert aki él, az előbb-utóbb megsértődik. Méltatlan állapot ez a tanácstalanság; hogy nem tudni, mivégre élni itt. S hogy ugyanaz a vége, mint minden másnak.
Az egyik legtalányosabb verse ez a Lélekvesztő kötetnek. Három jelentést is hordoz (bár bizonyára végső igazsága e három szimbiózisában rejlik): egyrészt a testbe zárt lélek panasza; másrészt az emberi lélek panasza a megállíthatatlan visszatérésről; végül a földi küldetés értelmetlenségét felrovó lélek panasza, mely eredendően Isten lényegének része, s amely arra kárhoztatott, hogy emberként a földön éljen. Mielőtt összezavarodnék, megmagyarázom.
„...szárnyam fölcsatolni / egy idegen hátra...” – ki mondja miről? A lélek mondja az adott testről? Vagy az adott testbe zárt s annak megfelelő identitással, személyiséggel feltöltekezett, emberként érző-gondolkodó lélek mondja arról a megtisztult önmagáról, mely puszta lélekként majd Istenhez visszatér? Esetleg a puszta lélek mondja emberré sűrűsödött önmagáról, mert isteni lényegéhez méltatlannak tartja a jelen állapotot? Nem tudni biztosan. Csak a fájdalom egyértelmű, mit az idegenség felett érez a költő. A lélek idegenkedik börtönétől, a testtől. A testbe zárt, élményekkel és emlékekkel megterhelt, egyszóval emberi tartalommal megtöltött lélek jogosan idegenkedik attól az önmagától, amely a halál pillanatában levetkőzve visszatér majd, mert annak semmi köze nem lesz már ahhoz a szenvedéshez, amit átélni volt kénytelen, s amelybe furcsa mód kissé bele is szeretett. És fordítva: a léleknek semmi köze földi önmagához, nagyapa diófáihoz, a fekete füstként fojtogató miséhez – esetleg csak az ébredés kábulatához, mely azonban a hétköznapok szövetén nem kitapintható. Végül, most, írás közben jutott eszembe egy lehetséges negyedik jelentése, üzenete is a versnek: esetleg a lélek méltatlankodása a fölött, hogy amit kínkeservesen kiküzdött magának az adott testbe zárva, azt halálával halála után épp a test arat le mások emlékezetében, mely képletes szárnyat ad földi jelenlétének és örökségének? (Folytassák helyettem!)
Ahogy már jeleztem, s mint az eddigiekből is kiderült, Nagy Gábor nyughatatlan lélek. Nem alkuszik. A totális magány és árvaság állapotában is indulat fűti, a szellemi küzdelem eufóriája. Olykor feladni látszik érveit, de a keserűség és csalódottság poharát is úgy issza ki, hogy földhöz csapja aztán. Az összetörtség bénító mérge szinte egyszer sem tud eluralkodni rajta, a legkilátástalanabb pillanatokban is megmarad büszkeségében, emberi méltóságában – még (s ez a legfontosabb) az égi sorsparancsok ellenében is.
Ezt a belső létállapotot a kötet központi szimbólumával fejezi ki és hitelesíti: az óceán hullámain hánykolódó viharvert ladikkal. Egy ilyen lélekvesztő mindig egyszemélyes; a végzetével szembenéző halandó szakrális járműve, amelyre hajósa sorsán, emlékein és szenvedésén kívül nem fér fel senki és semmi más. Épp elég e rakomány. Néha elviselhetetlenül sok is. A menekvés pedig egyirányú: csak a küzdelmen, megmérettetésen át vezet út. Vissza a szárazföld hétköznapjaiba, ahonnan újabb és újabb utakra kel az ember az idők végezetéig.
Egy ilyen lélekvesztő mindazonáltal a leghitelesebb oltárok egyike is. Mellőz minden díszt, mázat; tulajdon csontjainkból épült, s a szárazföldön is kísér, hátunkhoz nőve, mint a házunk. Utasaként egyetlen lénnyel folytathatunk csak párbeszédet, Istennel, kitől magyarázatot követelünk/kérünk kérdéseinkre, az űrre, mely éjszakáról éjszakára megtölti álmainkat, beszivárog párnánk szövetébe, elbizonytalanítja járásunkat, mikor szülőföldünket keressük.
„Lélekvesztőn ha sodródsz / légy úrrá az áron / vagy hordalékká zúzódsz / az alvilágon // [...] s amit elpazaroltál / visszakérni mégis / s feloldozna az oltár / égi poézis // de nem lehet ne áltasd / magad ha feláldoz / hogy méltónak találtass / aki elátkoz // csak mint egyszerű matrózt / odadob a víznek / közelebb önmagadhoz / vágyaid se visznek” (A hajós imája)
Első olvasásra még lemondónak is hathat ez a verslezárás, pedig épp az ellenkezőjét sugározza lényege: hogy a kilátástalan, eleve-értelmetlen sorsfordulatokat is csak egyféleképpen lehet győztesként kiállni és bevégezni, ha megmaradunk önnön méltóságunkban. S ennek legnehezebb, ugyanakkor legigazabb megvalósítási módja, ha mindvégig, még a halál pillanatában is, őszinték maradunk önmagunkhoz, száműzünk minden időhúzó trükköt, illúziót, hazugságot. Mert bármennyire fáj is, még elmúlásunkban sem válhatunk magunknál többé, nem erősíti fel fényünket a halál éjszakája – azt kapjuk, mint minden(ki) más. Igazságtalanság? Égi közöny? Bölccsé válhat, aki megfejti titkát. De addig hosszú az út. Egy biztos: a lélekvesztő-lét magánya, mely minden egyes percben számadásra késztet. Mint aki búcsúzik, és rendet rak az asztalon. Hiszen a bőrünkbe égő ébredések, a lélekfacsaró nappalok és az ördögökkel kísértett éjszakák ugyanazon élethossznyi búcsú részei, amit átutazóként csinálunk végig, hátunkra kötött lélekvesztőnkkel: páncélos bogárként a földön araszolva-cikázva, a hullámokon meg égnek meredő lábakkal, tehetetlenül, de nem föladva.
A kételkedés és számonkérés indulatában fogant vers A hajós naplójából című is. Talán a kötet csúcspontja. Szintén azt az élményt és megtapasztalást nyújtja, mint az eddigiek, csak még beljebbről láttatva a kiszolgáltatottságában is tisztának megmaradó, tulajdon kínjaiban önigazolást, bizonyságot és létjogosultságot nyerő embert. Az egyszeriségének és megismételhetetlenségének tudatában erőre kapó, elhivatottságában otthont lelő egyént. Félelem vibrál e sorokban – de egy olyan költő vallomása is egyben ez a költemény, aki a félelem erőit képes pozitív energiákká transzformálni, fiatal korát meghazudtoló lényeglátással. Aki bár a kifosztottság állapotából így kiált fel: „...ki / lélekként testbe zárva / lemeztelenedtem / érted a fájdalomban / ami jelzőfényként / hol ínyem partjain / hol beleim meleg / áramlatában / újralobban / eléjszakátlanodtam / félelmeim hozzád / kötözném Istenem / [...] atlantisz-űr hajósa / csak süllyedek Uram / nem tudhatom ki vagy” – ám a verslezárás egy reális képének szürreális látomássá emelésében megfogan a – bármennyire is „kopár”, de – végső bizonyosság, amely jelentést és tartalmat ad a sokáig értelmetlennek érzett küzdelemnek: „kopár bizonyság / a fárosz fénye villog / mintha malomkeréken / a kín lapátjain / forognék émelyegve / kételyekre / ütött billog”. Itt a malomkerék felvillantása még utoljára visszacsempészi az értelmetlenség szimbólumát a vers korábbi részében felbukkant Don Quijote kényszerképzetekkel viaskodó alakja révén – de a két utolsó sor az egész toposz-rendszert a költő egyéni válságával együtt átúsztatja egyetlen lélekvesztőn az értelmesség tartományába. Vagyis hogy az ember, az örök kérdező nem más (és épp ebben van földi küldetése), mint a „kételyekre ütött billog”. Lehet, hogy csak számomra szól erről a vers – annál jobb.
Rendkívül sűrű szövésű anyag Nagy Gábor költészete. Idő kell szétszálazásához, hogy aztán magunkra szabott ruhaként felöltsük. De megéri, mert a legnemesebb kalandok élményét nyújtja.
Végezetül ide kívánkozik még egy utolsó idézet, mely gondolatilag talán megerősíti mindazt, amiről egész végig beszéltem: „...Azt hittem, az írás könnyít // rajtam, s nem mint a nyárs, megforgat újra / a lángban...” (Pantaleón levele a Titicaca partjáról). Aki azt vallja, szeret írni, valahol egész életében dilettáns marad. Az alkotás a teremtés új és újbóli rekonstruálási kísérlete, annak minden borzalmával és misztériumával. Jó ezt átélni Nagy Gábor műveiben.
(Széphalom – Magyar Napló, Bp. 1999)