Szépmíves tárlat ’91
Az előző rendszernek mostohagyereke volt a kultúra – etette, ruházta, no nem túl bőségesen, és nem is igazán szívesen, mindenesetre örült, ha időnként végigpofozhatta, különösen az irodalmi csínytevések miatt. A mostani – régi-új rendszer viszont a jelek szerint árvának tekinti a tegnapi mostohagyereket. Ez persze jóval nagyobb szabadsággal jár, senki nem cibálja meg az üstökünket, ha szemtelenek vagyunk, de – még félig serdületlenül, azaz a megfelelő anyagi háttér nélkül – magunknak kell eltartani magunkat, legfeljebb – pályázatok, ösztöndíjak formájában – árvaellátásért folyamodhatunk, s ez nemcsak csekély, de bizonytalan is, mert a kultúra, az irodalom, a képzőművészet, a színházak stb. apasági pere még nem dőlt el, csak egy a biztos: szeplőtlen fogantatásról itt sem lehetett szó. Nem folytatom a képet, számomra amúgysem a művészetek származása a fontos (sőt, az a legkevésbé, hanem a léte, amelyből új és új létek sarjadnak, tehát a nemzőereje, melyet – s ez a kiállítás is bizonyítja – mindmáig nem veszített el, bízzunk tehát a jövendőben. Ámen.)
Árvák – a képzőművészetek árváinak – szövetsége a Szegedi Szépmíves Céh is. Alaptagok és alapon kívüliek (akiket régóta amatőröknek kellett nevezni), idősebb, országos hírű mesterek és a nevükért még most harcoló fiatalok alkotják ezt a céhet, különböző iskolák, irányzatok képviselői, egyetlen közös ismertetőjegyük: mindegyikük megalkotta már a mesterremekét (sokan több tízet, százat is), amely felvételre érdemesítette. A hivatal-szervezte, mesterséges népfrontos (azaz egy király, egy cigány) alapon álló szövetségek helyett vagy azokon belül új, önszerveződésen alapuló csoportosulások jönnek most létre: tagjaikat a közös ízlés vagy a közös érdek, esetleg mind a kettő fűzi össze, s mivel értékrendjüket nem a hivatal diktálja, hiszem és remélem, hogy bennük valóban az igazi mesterek szavára, ez esetben: ecsetjére figyel majd a tanulni és nemcsak érvényesülni vágyó mesterlegény illetve mesterleány. S ezek a ma még csoportosulások, holnapra tán közösségek az árvaellátás szűkös lehetőségein túl maguk teremtik meg fennmaradásuk feltételeit, hiszen az állami mecenatúrát pótoló magán-mecenatúrára még nem számíthatnak, s máris attól kell tartaniuk, hogy a pártcenzúrát, amely ízléscenzúra is volt, most majd a pőre, ám még sekélyesebb ízléscenzúra fogja felváltani, mint a komszomol-gyűléseken szövődő románcokat a képeslap-pornográfia. A pártállami tiltások Szkülláit elkerült művész-Odüsszeuszok nem jutnak-e majd az újgazda-aranyozottbronz-kertitörpe-Kharübdiszek torkába? Nem, ha céhekbe tömörülnek. A céh a középkorban is a mérték volt: nem a vadászgató, zsíros ujjait a kopók szőrébe törlő hűbérúr mértéke, hanem a szabad városi polgáré, aki az általa alkotott műtárgyak pénzértékével éppúgy tisztában volt, mint a hasznon túlmutató művészi jelentőségével. Én magam néhány éve még a művész szerepét – értve ezalatt nemcsak a költő, hanem a piktor, a szobrász, a filmrendező szerepét is – a középkori kódexíró szerzetesével hasonlítottam össze. Míg a völgyben hajtóvadászatok folynak, falvak égnek, bárók csapnak össze, szárított trágyával fűtik a padlófűtéses római villák helyén összetákolt viskókat, addig a jobbágysorból kiemelt pilises szűk, hideg cellájában a csak félig vagy félig sem értett Arisztotelész, Platón műveit másolja, meg a rajtuk nevelkedett, homályos szavú egyházatyákat, s bár – a lapszéli jegyzetekből kitűnik – sűrűn felsóhajt: „inni vágyom”, egy barbár kor díszletein átfurakodva átmenti a jövőbe azt, amit antikvitásnak, de – görög eredetű szóval – Európának is nevezhetünk. Ma is. Ma, ebben a nehéz, elnyomorító, vitákkal-veszekedésekkel terhes, mégis fölemelő, szárnyaktól súlyos időkben azt mondom: elhagyjuk a kódexmásolók korát, kódexeink – saját korbácsütésektől, golyónyomoktól, rossz emésztésünk kiütéseitől vöröslő – stigmált – bőrünkbe kötve megíródtak, megőrződtek. Itt az ideje, hogy új kódexeket írjunk – az írógéppapírra, a keretbe foglalt vásznakra, a filmszalag kockáira. S lehet, hogy kinevetnek bennünket a kolostorok csendjéből, a régi kódexek elolvasásáért nem szellemi, hanem (ha csak a könyvtárakat nézzük) elsősorban anyagi áldozatot kell hoznunk, s nemcsak szerelmünket, hanem mesterségünk eszközeit is a fogaink közé szorítva kell átmentenünk a túlsó partra, mégis – hiszen ha másnak nem is, nekünk megéri. S nem azért, mert az a mi testünk és a mi vérünk, magunk vagyunk magunknak az áldozati kehely, a nyelvre tett ostya, a sábeszdekli és az úrvacsora. Sőt, az imaszőnyeg és a nagy tanító falon hagyott képe is – a piacére.
Bocsássák meg nekem, a laikusnak, hogy nem elemzem egyenként a tárlat résztvevőit és képeiket, szobraikat, bár nagyra becsülöm Kass János gesztusát, bár a baráti szálakon kívül az együttgondolkodás-együttlátás szálai is fűznek a könyveim címlapjait is adó Pataki Ferenchez, bár nagyon szeretem Veres Mihály érzelmes absztrakcionizmusát és a már szekszárdi származása révén is hozzám közel álló Hemmert János mesterien mulatságos montázsait (én a szavakkal, szótagokkal szeretnék néha olyan fölényesen bánni – elbánni – ahogy ő a szétszedett gépek alkatrészeivel), Fontos Sándor Megfordított világa pedig mintha illusztráció lenne Yorick monológja Hamlet koponyája felett című versemhez, s még folytathatnám Kováts Margit Másodvirágzásával, amelyet igazán kellett volna látnom, amikor – már negyvenen túl – sikerült kilépni a rám erőltetett magányból, megoszthatnám önökkel meglepetésemet, milyen jól megfér egy lapon a katalógusban Papp György népi ihletésű, de – vagy nem is de – geometrikus rendbe komponált Találkozása és Kovács Lajosnak a geometriai rendtől mámoros Op.385je, melyek a bartóki életmű egybeforrt kettősségét is jelképezhetnék… Hadd álljak meg itt, bár még jónéhány alkotás kiváltotta laikus elragadtatásomat, még a hagyományos alföldi-vásárhelyi stílust utolsó mohikánt képviselő Akácos tanya is, valamint… Nem, a teljes névsor felolvasását úgyis csak udvariassági gesztusnak éreznék…
(Délmagyarország, 1991. július 30.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből