Tarján Tamás: Élő testamentumok

  
Aligha kétséges, hogy a legnagyobb filológiai "mozgolódás" pillanatnyilag a Szabó Lőrinc-életmű körül tapasztalható. Ez a szakmai dinamizmus, mely elsősorban az oeuvre-öt négy évtizede szolgáló, kutató, népszerűsítő Kabdebó Lórántnak köszönhető, fiatal tudósok szorgalmára és invenciójára is számíthat, a szervezettséget és a távlatosságot pedig a Miskolci Egyetemre telepített kutatóhely (a Kabdebó-vezette műhely) biztosítja (hasonló tudatossággal, bár más-más felépítésben igyekszik tevékenykedni a közeljövőre ugyancsak kötetek sorát tervező Babits-, valamint a 125. születési évforduló esztendejében programjáért kettőzötten is felelős Ady-kutatás). Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc pályaképe címmel negyedszer rugaszkodott neki tárgya összefoglalásának (Osiris): korábbi felismeréseit és megfogalmazásait őrizve és finomítva, az "irodalomtudományi robbanás" téziseit és terminológiáját is alkalmazva alkotta meg a szakemberek és az irodalombarátok számára egyként érvényes munkáját. A költő személyiséglátomásáról, vagy az 1945 utáni nagy ciklusokról írottak mintaszerű pontosságáról és ritka érzékenységgel rajzolják meg azt az utat, melynek egy-egy állomásaként revelálóan új értelmezésben is megmutatkozhatnak a versek.
Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések címmel az Osiris közrebocsátotta azt a páratlan önmagyarázatot, amelyet Szabó Lőrinc élete alkonyán diktált egy mindmáig ismeretlen "Íródeáknak", serkentve valószínűleg egy inspiráló másik hallgató által is. A párját ritkító módon az életmű valamennyi költeményére kiterjedő kommentárt 1990-ben már olvashattuk, akkor Kabdebó bevallottan és kényszerűen sietős, ám alapos gondozásában és lábjegyzeteivel. Most a Bizalmas adatok... portréi-vallomásai is közkinccsé válnak, immár Lengyel Tóth Krisztina és Kiss Katalin jegyzeteivel (a verseket viszont most az eddigi leggazdagabb gyűjteményből, az Osiris 2000. évi kétköteteséből kell "hozzákeresnünk" a versmagyarázatokhoz).
Szívesen időznénk Szabó Lőrinc önismereténél, antifeminizmusának kérdésénél, szerelemmé stilizált Bajor Gizi-rajongásánál, a könyv megannyi titkánál és titok-leleplezésénél --, de már itt is az Argumentum újdonsága: Ne panaszold magányodat! címmel Kodolányi János, Szabó Lőrinc és Szabó Lőrincné Mikes Klára 1948 és 1957 közötti levelezése. Az anyagot összegyűjtötte, közreadta és bőséges jegyzetekkel ellátta: Horányi Károly (akinek a neve sajnálatos módon csak a copyrightben jelenik meg). Alig 150 kilométer választotta el egymástól a két jóbarátot, általában mégis a sűrű levélváltások okos, évődő, vitázó ingajáratára kellett hagyatkozniuk. A rengeteg személyes apróság, stílusfordulat mellett természetesen a két, részben rokonsors összefonódása az érdekes, s az: a kortárs nagyokról -- akik lehetnek mindkettejük barátai, mindkettejük ellenlábasai, esetleg csak egyikük vagy másikuk fegyvertársai -- miként vélekednek, s egymás érzékenységét hol tisztelve, hol horzsolva, miként szólnak a levelezők (Mikes Klára amolyan nélkülözhetetlen katalizátora, időnként maga is "íródeákja" e literátus cimborálásnak).

Az én Magyarországom (Cikkek, riportok 1943-1944) borítója 92, előszava 89 évesnek mondja a finn újságíró-szerzőt, az egykor hosszabb időre hazánkba látogató Helena Kangast (a második adat a helyes). A fiatal riporter annak idején Szabó Lőrinccel, az 1940-es évek elejének egyik szellemi nagyhatalmával is kapcsolatba került --, hogy kis híján míly közelibe, az sem marad rejtve a kötetben... --, a fordító, Labády-Bertényi Gizella segítségével Kabdebó Lóránt ezért kért találkozót, emlékező írást az idős hölgytől, s így lettünk gazdagabbak egy Vikár Béláról, Szent-Györgyi Albertről, a magyar-finn testvériségről, a magyar "sírvavigadásról" is szóló, szinte memoárrá vált publicisztikai koszorúval.
Kelecsényi László író, irodalomtörténész vezérlő csillaga (Krúdy Gyula mellett) Ottlik Géza. Sokadszor szól róla, ezúttal az antológizálás nyelven, a Holnap Kiadó az elbeszélés nehézségei című Ottlik-olvasókönyvében. Az igen szép kötet a könyves műhely új törekvéseinek, profilbővítésének jeleit is hordozza igényes kivitelében. Az esszéizáló eleganciával fejezetekre tagolt "breviárium" Ottlikról szóló és Ottliktól vett szövegeket tartalmaz időrendi igazodású, de mégis szabad asszociációkat engedő elrendezésben. Tanúi lehetünk, hogyan alakult az Ottlik-értés (illetve sokáig a -nemértés): milyenek voltak az író egyes nyilvános és társaságbeli megjelenései, milyennek látták az őt bálványozó fiatalok. az első, részint szubjektív olvasás Réz Pál, Illés Endre, Salamon István, Lengyel Balázs, Margócsy István írásait, interjúit találta a legeredetibbnek (s mintha egy-két ide kívánkozó név hiánya is érződne a Vas István soraival beszegett összeállításban). Tény, hogy a roppant felkészült Kelecsényit a saját, 1996-os Ottlik-emlékkönyve korlátozta is, és szükségképp orientálta is a válogatásban. Egyetlen komolyabb vitapontunk, hogy az Ottlikot ért -- és visszavert -- kései plágiumvád (miszerint az Iskola a határon Örley István műve lenne) a várhatónál kisebb teret kap az érettségire készülők, az egyetemi hallgatók, az irodalmárok mellett a "botrányok után szimatolókra" is tekintő olvasókönyvben (vajon a kérdéssel foglalkozó és az írónak igazságot szolgáltató televíziós beszélgetés terjedelmes szövegét nem lehetne reprodukálni?).

Szegedről indította útjára a Tiszatáj könyvek sorozata Baka István Sztyepan Pehotnij testamentuma című opuszát, ezúttal kétnyelvű kiadásként. A modern szerepvers fiktív költő-hősének magyarul írott (de orosz alcímmel ellátott) műveit Jurij Pavlovics Guszev ültette át oroszra. Tehát a Baka-oeuvre egy alapvetően fontos szegmensét, az eleve csak fordításban létező (értsd: a feltételezett-játszott orosz eredetit magyar "tolmácsolásban" nyújtó) verseket, ím, tényleg oroszul (is) élvezhetjük. Innen már csak egy logikus lépés, hogy Guszev orosz Pehotnij-strófáit valaki -- Baka István egy beleérző költőbarátja, pályatársa -- visszafordítsa (immár valóban fordítsa) magyarra. Nem a karinthy Frigyes által többször emlegetett "fából vaskarika" átformálások lehetnének ezek a variánsok, noha nyilván kevéssé hasonlítanának az alapszövegekre. Mégis -- legalább szemináriumi műhelymunkaként -- érdemes belevágni ebbe a kísérletbe, hiszen -- Guszev eredményes erőfeszítése ellenére, leginkább talán a magyar és az orosz rímelés elütő volta miatt -- igencsak megváltozott a vershangulat, a verskarakter, s persze a másik költő tollán új színárnyalatok is felvillantak.
Baka István életének krónikája, továbbá Szőke Katalin Baka István "oroszverse" című tanulmánya csatlakozik a bilingvis kötethez (mindkettő ugyancsak két nyelven). A tanulmány elemzői remeklés, kezdve azzal, hogy a Sztyepan Pehotnij neve a Baka István év "kissé félresikeredett" orosz fordításaként jeleníti meg (a helyénvalóbb, "Pehotyinszkij" árnyékában), azt nyomatékosítva azonban, hogy Baka -- "tükör-énjét" megteremtve -- a maga idegenajkúságát, az idegen név auráját is koncipiálni akarta (az orosz verscímek, "alcímek" egy-két kis hibájával is). Az apokaliptikus, egyben századvégi érzület, az orosz marginalitás, a messzi, hord tél motivikájában is kibontott otthontalanság, az orosz és a magyar kutúra átfedése egyként segítő értelmezést kap az utószóban. A szimulatív szerepvers e különleges gyűjteményben megelevenedő -- s több versből "egy verssé", "oroszverssé" összeálló -- példája a kortárs magyar irodalom más rokon törekvéseit is új fénykörbe vonhatja -- többek között a Kovács András Ferenc lírikusi birodalmát benépesítő-"beíró" szerzői neveket. Ki tudja: az Alekszej Asztrov-i körökben oly járatos KAF talán nem is hagyja költői-fordítói kommentár nélkül a Baka-Pehotnij-Guszev kötetet...

Könyvhét, 2002. február 7. 17. p.