Tóth Bálint versei

   
Túl a vesztett kert fáin

Az almát tartó kígyó
     bőre szürkére vedlik,
nem tarkaságát érzem,
     tömegét a világnak.

A nagy kövek csöndjét,
     csöndjét nagy hómezőknek,
s az űrsarki szelet,
     ki csillagközökből árad.

Hol vannak a nóták,
     régi borozások,
trappos szánkóút
     farsangi hó alatt?

S lakodalmi táncban
     a nedveshónaljú lányok?
átizzadt ingük illata
     a szélben szétszakadt.

Hamvazószerda jön?
     kereplőszó, okádás?
fog alatt ropogó
     sáskák? Erdei méz?

A szürkületben csak
     idegen árnyát látom
az időverte arcnak,
     ki innen visszanéz.

Csak a ráncokat látja
     az összegyűrt világban,
csak azt a kivénhedt föld
     rovátkált arcain.

De lefoszlik az is,
     és marad a tömör
csontok kő-lényege –
     se élni-tudás, se kín.

Hallod a gyerekek,
     hogy zsibongnak az estben,
a jövő busaszőke
     szép óramutatói.

Kis serpenyő-markukban
     billeg az alma-föld –
leszünk-e halhatatlan
     a mindenség tudói?

Majd ők. Majd ők? Tán ekként
     töprengett ő is: Ádám,
új csillagot kutatva
     túl a vesztett kert fáin.

S a lábánál akasztott
     macskákról álmodott
szopósbárányka-bőrén
     a tízesztendős Káin.


                Reggel a hóhér

Reggel a hóhér mértéket vett rólad,
aztán káromkodott, hogy tévedett,
s felakasztotta a szomszéd zárkából
a fiút, akit tegnap este hoztak,
ki egész éjjel üvöltött, dörömbölt,
hogy élni akar, priccsét leokádta,
s végül elájult, egy vödör vizet
loccsantottak rá, hogy magáhoztérjen,
úgy vonszolták ki az akasztófához,
félaléltan nem vitték lábai,
csend, csak rúgások puffanása hallott.

Az őrszobában már serceg a zsír,
a főtörzs most reggelijét süti:
fokhagymás hús. A hullaszállító
hangját hallod, a vaskaput kinyitják.
Kilesel. Elment. Este vasbavernek.
Holnap félkoszt. Holnapután sötét.
Ki fogod bírni, nincs más választásod:
árulás, vagy a beígért kötél.
A sűrű dróthálón besüt a nap.
Halk nesz. Az őr hosszan-hosszan figyel.
Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek,
te bizonyosan tudod, hogy soha.
Kondérkongás. A reggelit meghozzák.
Mohón harapsz a frissensült kenyérbe.
Eszedbejut, ma van a tárgyalásod
a Lánchíd mellett. De nem érdekel.

Gyűjtő. Kisfogház, 1951. október 1.


              Juliane Windhager
Trója elestétől napjainkig érvényes verse

             Kasszandra

Rókák ugatnak a völgyben,
hol az elesettek árnyékai feküsznek,
az életbenmaradottakkal
sohasem törődtek az istenek.

Csapódj arcomra,
takard el, te esti szélben lobogó fátyol!
Üres szemgödrökkel
figyelnek a megvakított házak.

Hol a tűzhely, a tűz,
hol a megvesztegethetetlen
tekintetű dajka?
Ó, csak a falakról fut a hang

lépésről lépésre vissza.
Burjánzó gyom veri fel a szürke
holdfényben a templomlépcsőt:
már csak bennem él Trója.


                   Angyali üdvözlet

Ha rád nézek, szemed írisze megsötétül,
     akár, ha ívó halraj úszna tükre alatt,
a pillád lehunyod, mint aki másra készült,
     s tűnődve felvonod gödrös szép válladat.

Ujjaid kötve-oldva játszanak öveden,
     megborzongsz, s csörren a bronzláncon repkedő dísz.
Oly titkosan szunnyad benned a szerelem,
     mint gyöngy, mit zárt öböl piros kagylója őriz.


            Catullus, szegény

Catullus, szegény – mondja tegnap
     egyik barátom – a hülye!
Egyik ujjára, ha kell, száz jó nőt kap,
     de neki csak Lesbia kellene.

Egész Róma röhögi érte,
     de ő csak hörög, sír: Szeretem!
Tudja szajha, de döglik érte,
     nem nő kell neki, szerelem.

Izgága bolond! Caesar ellen
     epigrammákat írt minap.
Hiába intik: Ülj békén seggen,
     mert lebuksz, s úgyse közli le lap!

Caesar persze megtudta rögtön,
     (jó a titkosszolgálata!)
de csak legyintett: Pallos? Börtön?
     Iszik! Elvégzi ő maga!

Mégis jó költő – szóltam. – Úgy ám!
     De mondd, az kit érdekel?
Húsz év múlva már azt se tudják
     kinek nem feküdt le, s kivel.

(Délmagyarország, 1992. január 16.)