Új Könyvek, 1985. 15. sz.
Baka István (1948)
Döbling
Baka Istvánt első két verseskötete alapján nemcsak mint tehetséges lírikust, hanem mint a mesterség hagyományait tisztelő, folytató, tehát az újabb versdivattal szembeforduló költőt is számontartja az irodalmi köztudat. Új kötetében olyan önálló és erőteljes költői világképpel lép olvasói elé, melynek e komoly és választékos költői magatartás már csupán csak a fedezete, de a figyelmet tartalmi újszerűsége köti le. Nem engedi be a versbe a mindennapok felszínes esetlegességeit, kipanaszolható szívfájdalmait. Megvárja, míg eljut a szenvedés gyökeréig, a magány, a magárahagyottság, az aggodalom, a reménytelenség olyan szavaihoz, amelyek elég súlyosak az emberi közösség bajának kifejezéséhez is: kultúránk, egyéni létünk egyetemes közönybe ágyazottságának, a vesztét érző kor haláltáncának, a nemzeti lét hanyatlásának haragos megidézéséhez. (De Profundis, Circumdederunt, Halottak napja). Tehát úgyszólván „szakrális” témák számára tartja fenn a költészetet, de – s ebben József Attila „iskolájához” tartozik – a képek, a fogalmak, amelyeket felhasznál, egyszerűek és hétköznapiak. Abban az értelemben is egyszerűek, hogy a költészet legeredendőbb motívumai közül valók: hold, éj, alkony, egy pohár bor, bál, üstökös stb. –, de egyszerűek a hétköznapi valóság nemegyszer durva jelenségeiként is, mint a „csótányként bagzó” óramutató, a kérődző tehén, patanyom, ablaktáblák közé szorult légy. Így tehát a nemesen emelkedett és az illúziótlanul közönséges látvány ellentmondásossága révén Baka István verse eleve egy hősies erőfeszítés tükre lesz. Az erőfeszítésé, amit címadó versében Széchenyinek tulajdonít és az ő alakjával kíván sugalmazni: hogy a széthulló életet legalább egyetlen magányos tudatban összetartsa, amíg lehet.
Döbling
Baka Istvánt első két verseskötete alapján nemcsak mint tehetséges lírikust, hanem mint a mesterség hagyományait tisztelő, folytató, tehát az újabb versdivattal szembeforduló költőt is számontartja az irodalmi köztudat. Új kötetében olyan önálló és erőteljes költői világképpel lép olvasói elé, melynek e komoly és választékos költői magatartás már csupán csak a fedezete, de a figyelmet tartalmi újszerűsége köti le. Nem engedi be a versbe a mindennapok felszínes esetlegességeit, kipanaszolható szívfájdalmait. Megvárja, míg eljut a szenvedés gyökeréig, a magány, a magárahagyottság, az aggodalom, a reménytelenség olyan szavaihoz, amelyek elég súlyosak az emberi közösség bajának kifejezéséhez is: kultúránk, egyéni létünk egyetemes közönybe ágyazottságának, a vesztét érző kor haláltáncának, a nemzeti lét hanyatlásának haragos megidézéséhez. (De Profundis, Circumdederunt, Halottak napja). Tehát úgyszólván „szakrális” témák számára tartja fenn a költészetet, de – s ebben József Attila „iskolájához” tartozik – a képek, a fogalmak, amelyeket felhasznál, egyszerűek és hétköznapiak. Abban az értelemben is egyszerűek, hogy a költészet legeredendőbb motívumai közül valók: hold, éj, alkony, egy pohár bor, bál, üstökös stb. –, de egyszerűek a hétköznapi valóság nemegyszer durva jelenségeiként is, mint a „csótányként bagzó” óramutató, a kérődző tehén, patanyom, ablaktáblák közé szorult légy. Így tehát a nemesen emelkedett és az illúziótlanul közönséges látvány ellentmondásossága révén Baka István verse eleve egy hősies erőfeszítés tükre lesz. Az erőfeszítésé, amit címadó versében Széchenyinek tulajdonít és az ő alakjával kíván sugalmazni: hogy a széthulló életet legalább egyetlen magányos tudatban összetartsa, amíg lehet.