Váltók között
Bakó András szivarra gyújtott, kipöfékelt néhány felhőcskét (csak a könyöklő puttók hiányoztak róluk), majd – mintegy mellékesen – megkérdezte tőlem: – Ismered te a halálfélelmet?
– Éjfél és virradat között, a farkasok óráján gyakran felébredek rá... – kezdtem óvatosan, de öreg barátom türelmetlenül legyintett: – Én nem a ti alaktalan, egzisztencialista szorongásaitokra gondolok, hanem arra, amelyet a pillanat tört része választ el a halál tapasztalatától.
– Nem, azt még nem ismerem – mentegetőztem, mintha mentegetőznöm kellett volna.
– Mindjárt gondoltam – mondta megvetően Bakó András –, hiszen te már a háború után születtél, nem ismerheted azt a gyomrot-beleket feszítő érzést, amelyet szinte daganatként lehet kitapintani – nem véletlen, hogy az én nemzedékemből olyan sokan haltak meg gyomorrákban, 15-20 évvel a világégés után. Azt hiszem, még nem beszéltem róla, hogy tartalékos tüzértisztként, 44 nyarán részt vettem a csúfos kudarccal végződött dél-erdélyi hadműveletekben, melyek során legjobb bajtársaimat veszítettem el. Vonultunk, vonultunk egy kisvároson át, miközben fölöttünk két német felségjelű bombázó körözött, mintha csak ránk vigyáznának. Ám alig értünk ki a nyílt terepre, kiderült, hogy a repülőkben román pilóták ülnek: olyan bombazáport zúdítottak ránk váratlanul, hogy mire felocsúdtunk volna, embereink fele-kétharmada szétszaggatott tagokkal hevert a fedezéket nem kínáló, nyárvégi színekben tobzódó mezőn. Én, jobb híján, egy barackfa alá futottam, s miközben a bombák potyogtak körülöttem, iszonyatos halálfélelmemben csak tömtem, tömtem magamba a tocsogósra érett barackokat, mintha még utoljára egy jót akarnék zabálni, mielőtt szar- és húscafatokra robbant szét a detonáció...
– Megrázó a történeted, Bandi bátyám – mondtam én, a hatásszünetet kivárva –, de mit akarsz vele mondani?
– Ezzel semmit – legyintett ismét öreg barátom –, viszont néhány éve együtt utaztam a vonaton egy vasutassal, akit majdnem elgázolt a Puskin-expressz. Tudod, nekem erről a Moszkva-Belgrád viszonylatban közlekedő gyorsvonatról nem a nagy orosz költő jut eszembe, hanem az ötvenes évekbeli Puskin nagykövet, aki úgy tárgyalt Rákosival, hogy kirakta maga elé az asztalra a pisztolyát – lássa a kopasz hájfejű, ki az úr a háznál!... – Bakó András elbóbiskolt, s köhintésemre felriadva megkérdezte: – Hol is tartottam?
– A Puskin... illetve a vasutasnál.
– Igen. Tehát kiment ez a vasutas a pályatestet ellenőrizni Kelebiánál, pár lépésre a határtól. Csakhogy éppen a váltók között volt a lába, amikor a Puskin-expressz közeledése miatt hirtelen átállították, s az ő lábfeje közéjük szorult. Megpróbálta kiszabadítani; nem ment. A váltó olyan erősen tartotta, hogy a bakancsából sem tudott kibújni. Húsz perc, és ha addig nem sikerül segítséget szerezni, halálra gázolják. Nem ment arra senki, a síneket is hiába döngette; halálfélelmében egymás után szívta a cigarettákat, s épp az utolsóra – az utolsó szál gyufával – készült rágyújtani, amikor eszébe villant a megoldás. De már csak az az egy szál gyufája maradt, és közben a szél is föltámadt... Meg kellett várnia, amíg a vonat fényszórója feltűnik a kanyarban; letépte magáról az inget, meggyújtotta (szerencsére olajos volt már, jól égett), és a lángoló inget lobogtatva figyelmeztette a masinisztát... Fél méterre tőle állt meg a mozdony. Ő addig megőszült és összecsinálta magát, mint én a dél-erdélyi barackfa alatt. – Bakó András elhallgatott, beleszívott a csonkra fogyott szivarba.
– Ennyi? – kérdeztem, megrendülésemet és csalódottságomat palástolva, mivel hiányzott a tanulság, amiből hatásos befejezést kanyaríthatnék.
– Ostoba – dörrent rám öreg barátom. – Nem vetted észre, hogy rólatok beszélek? A pályatestet ellenőriztétek, tudtátok már, hogy rozoga, nem biztos, hogy elbírja a következő expresszvonatot... S ekkor hirtelen az állomáson átállították a váltókat. De olyan szerencsétlenül, hogy odaszorult a lábfejetek. És most álltok bénán, tudva, hogy perceken belül megérkezik a történelem expressze, már halljátok a zakatolását, sípszavát – észreveszi-e vajon égő ingeteket a masiniszta? S van-e egyáltalán mozdonyvezető ezen a vonaton? S ha igen, ki ül a műszerfal előtt; Isten? A Sátán? Valamelyik szuperhatalom első számú embere? Álltok rettegve, bénán, tanácstalanul és... – Halk hortyogás zárta a beszélgetést.
Ahogy szoktam, lábujjhegyen lopakodtam ki a szobából.
(Délmagyarország, 1992. március 10.)