Városon kívül és belül. Beszélgetés Baka István Graves-díjas költővel. (Beszélgetőtárs: Domonkos László)

       
– Az utóbbi időben a Szegeden élő és a fiatalabb évjárathoz tartozó íróemberek közül alighanem Baka István neve forgott legtöbbet az országos sajtóban. Két éven belül két könyved is megjelent: a Szekszárdi mise, amely prózai írásaidat és a Döbling, ami legújabb verseidet tartalmazza. Tavaly Graves-díjat kaptál; olyasféle elismerést, aminek. idősebb költők is bizonyára ugyancsak örülnének... Elismerő kritikák sora látott napvilágot köteteidről; summa summárum, mondhatni "befutottnak" kezdesz számítani mai irodalmunkban. Gondolom, a sikerek után itt, Szegeden is jócskán nyílt alkalmad részt venni mindenféle rendezvényeken, író-olvasó találkozókon, satöbbi, ahogy az már ilyenkor szokás – szóval...

       – ... tévedsz. Sehová sem hívtak ebben a városban az utóbbi két évben. Ez itt nem szokás.

       – Erősen meglep. Éppen téged, akinek...

       – ... azt javasolnám, hagyjunk most engem. Nem rólam van szó igazából. Itt van például a Tiszatáj, az ország egyik legszínvonalasabb, legizgalmasabb szellemi műhelye. Szegeden komoly, nagy városi rendezvénynek számító, reprezentáns Tiszatáj-estet utoljára 1974-ben tartottak. Más városokban, például Pécsett, a helyi folyóirat vagy a helyi szerzők folvamatos jelenléte a város szellemi életében nemcsak megszokott, de állandóan a figyelem középpontjába állított dolog is. A hét esztendeje megjelent Gazdátlan hajók-antológia szerzői közül például a város legnagyobb művelődési házában mégis máig csak azok szerepeltek, akik azóta már elkerültek Szegedről. Akik maradtak – Bélányi György, Petri Csathó – nem.

       – A könyvhéten a szegedieket is "elő szokták venni": itt a program....

       – Igen, most Mocsár Gábort. Megjegyezhetném: ugyan kit, ha már őt sem . .? Bennünket ilyenkor, jelképesen vagy szó szerint értelmezve kiültetnek dedikálni. Félre ne értsd: az ember ennek is örül. Ám ha se kötete nem jelent rneg, sem semmiféle más alkalma nem volt évek óta szerepelni ott, ahol él: az érdektelenségben bántóan formálisnak, felszínesnek hat, ha ott ülünk a tűző napon tíz, nagynehezen előkapart kötettel körülvéve, mialatt a pesti íróvendégek író-olvasó találkozókon, esteken vesznek részt.

       – Azt hiszem, arra a széles körben tapasztalható jelenségre akarsz hivatkozni, hogy ez a város jó ideje nemigen képes megtartani a saját értékeit. Lehetne hosszan sorolni az eltávozottakat... Ennek szerintem jelentős részben negatív előjelű "szellemtörténeti" okai vannak....

       – Nem tudom, így van-e. Mindenesetre pár éve nagyon meglepődtem, amikor az egyik szegedi középiskola engem beszélgetésre hívó diákjainak az iskola vezetősége megtiltotta a találkozót...

       – Mit gondolsz, milyen magyarázata lehet az efféle, sok szempontból nagyon is tünetértékű esetnek?

       – Magyarázni szerintem nem nekünk kéne. Mindenesetre találtam egy szót: szuperprovincializmus. Míg a "szimpla" provincializmus abszolutizálni kívánja a helyi értékeket, a szuperprovincializmus minden, még országosan elismert értékeket is lebecsül – ha azok helyben keletkeztek.

       – Paradoxonnak tűnő, de meggyőző magyarázat... Úgy tudom, nem is vallod magad igazán szegedinek, csak itt élőnek. A Döbling fülszövegében úgy fogalmazol, hogy igazából ma is szülővárosodban, Szekszárdon élsz, bár már több mint tíz esztendeje szegedi lakos vagy. A városhoz a munkahelyed, a Kincskereső szerkesztősége, no meg néhány nagyszerű ember barátsága köt...

       – Így van. Szegedinek vallom is magam, meg nem is. Nézd, az itt a legnagyobb baj, hogy ez a város többünket inkább csak kifelé vall magáénak. Ha reprezentálni kell. Az újvidéki tévében képviselhettük Belányival Szeged irodalmát, X vagy Y intézményben nem ...

       – Vigasztalhatnálak az utóbbi évek országos sikereivel, a szülőföld szeretetével, az időfaktorral, meg még...

       – Nem éppen annak kéne elgondolkodtatónak lennie, hogy mindezek dacára nekem is rosszul esik a szegedi irodalom Szegeden-kívülisége? Nekem talán elhiszik, hogy nem az irodalomból méltán kiszorult dilettánsok nevében beszélek, ha azt mondom, érezni szeretnénk, hogy jobban – mert fölvállaltabban – idetartozunk, hogy mernek, tudnak, akarnak vállalni bennünket? Tiszatájastul, kötetestül, mindenestül? Ahhoz azonban, hogy itt ne csak lakjunk, de éljünk is, úgy hiszem, valamivel kevesebb gyanakvás és több figyelem lenne szükséges...
    Könyvhét idején sem árt alaposabban figyelni. Ezt a tanulságot most sikerek mögött meghúzódó ellentmondások súlya segíthet megfogalmazni.

Délmagyarország, 1986. május 28.