Vasy Géza: Tragikumra hangszerelve

Új Könyvpiac, 2004. február 12.
   
A huszadik század második felében kezdhettünk reménykedni abban, hogy nem törvényszerű az írók és más művészek korai halála. A századfordulós zsenikultusz és betegségkultusz egymáshoz hangolásától már messze voltunk, egyre több betegség vált egyébként is gyógyíthatóvá, s a minimális anyagi létbiztonság is egyre elérhetőbbnek mutatkozott. Akadtak már szerencsésen hosszú életű alkotóink. A Nyugat nagyjai közül alig néhányan értek meg magas életkort, a rájuk következő nemzedékből viszont többen, s ők meghatározó hatással voltak a hatvanashetvenes évek magyar irodalmára. Az egész országban kezdett emelkedni az átlagos életkor, ugyanakkor sokan, főleg férfiak haltak meg, jóval a hatvanadik életévük előtt. Az 1945 után induló írónemzedéket többször is megtizedelte a személyiség és a történelem sorsának összefonódása. S bár kíméletesebb, de továbbra sem bíztató az 1940es években születettekhez az idő. A korai halottak közé tartozik Baka István, Balázs József, Hajnóczy Péter, Petri György, Rózsa Endre, Simonffy András, és sajnos ezt a névsort folytatni lehetne.

Az utókor kötelessége az életművek folyamatos gondozása: szövegkiadásokkal, elemzésekkel, monográfiákkal. Baka István maga rendezte halála előtt sajtó alá verseinek gyűjteményét. Munkásságáról számos elemzés látott napvilágot. A folyóiratok közül a Forrás, az Új Forrás, a Tiszatáj pedig három alkalommal is összeállítással, emlékszámmal tisztelgett előtte. S ezidáig három könyv is megjelent róla: Árpás Károly és Varga Magdolna továbbá Fried István tanulmánykötete, valamint az első monográfia, amelynek Nagy Gábor a szerzője. Hátra van a teljes életmű kiadása. Erre vállalkozott most a szegedi Tiszatáj Könyvek sorozata. Négy kötetben szándékoznak kiadni Baka István munkáit. Első alkalommal a Versek minden eddiginél teljesebb kiadására került sor. Gerince a még Baka által összeállított Tájkép fohásszal (1996), a Függelék pedig az ide fel nem vett verseket, a tréfásakat, az alkalmiakat, a vázlatokat, töredékeket, változatokat, végül három, a hagyatékban maradt művet ad közre.

Baka István ifjúkorát szülővárosában, Szekszárdon töltötte, majd a szegedi tudományegyetemen szerzett diplomát. Kétévi szekszárdi tanárkodás után visszatért Szegedre és haláláig a Kincskereső c. gyermekújság szerkesztője volt.

Tudtommal "gyermekirodalmi" műveket nem írt, s olvasói számára ez érthető, hiszen, ha valami messze esik e terület megkívánt költőiírói világszemléletétől, akkor az ő művei első között sorolhatók e távoli tartományba. 1975ben jelent meg első, karcsú verseskönyve, a Magdolna-zápor, s már komoly szakmai sikert arató pályakezdő munkában kész költőként mutatkozott be, mind világszemléletét, mind poétikai eszköztárát tekintve. Számára a létező világ tragikummal van átitatva, s nemcsak a jelen, hanem a múlt idő teljessége és az elképzelhető jövő is. Miként Nagy Gábor megfogalmazta monográfiájában: "nemzeti és egyetemes apokaliptika" határozza meg ezt a költészetet. Kiket idéz meg a magyar kulturális hagyományból? Dózsát – többször is –, Zrínyi halálát, a prédikátorénekeket, a kuruc dalokat, Petőfi halálát, a Világos utáni Vörösmarty!, Liszt Ferenc halál és sátánzenéjét, Széchenyi Döblingjét egész versciklusban, akárcsak a tragikus Ady Endrét (Háborús téli éjszaka, Ady Endre vonatán).

Az egyetemes kulturális hagyományból a Biblia, a kereszténység a legfontosabb számára. Pusztán verscímekkel is szemléltetni lehet ezt: A Jelenések könyvéből, Az apokalipszis szakácskönyvéből, Circumdederunt, De profundis, Gecsemáné, Három apokrif, Isten fűszála, Sátán és Isten foglya, Zsoltár, Tűzbe vetett evangélium. S mindeme művekben és továbbiakban is kikerülhetetlenül jelen van a pusztulás, a halál képzete. Ismét csupán címekre hagyatkozva: Gyászmenet, Halálboleró, Halottak napja (e két utóbbi cikluscím is), Halottak éje, Mefisztókeringő, Siralomház, Trauermarsch.

Valóban Sátán és Isten foglyaként jelenik meg a versekben az ember: hitetlenül, lázadóan, lemondóan, istenkeresőben. A létező világ a Sátán birodalmának mutatkozik, ezért a képzetesben is dominánsan jelen van. Isten léte, a hit a remény pedig azért is bizonytalan vagy elképzelhetetlen, mert jelenvalósága nem mutatkozik meg, mert engedi – ha van –, hogy az emberiség útja haláltáncként legyen megélhető. A gyógyíthatatlan betegséggel való küszködés, a haláltudatot elmélyítő halálközelség utólag is igazolja a kezdettől meglevő tragikus komorságot, amely ugyanakkor nem a belenyugvás, nem is a prófétálás hangján szólal meg, hanem a keserűségén, a lázadásén. S nem az élet, hanem a tragikus valóság ellen lázad.
Baka István költészetét nem szabad feledésre ítélnünk. Az ezredvég egyik jellegzetes hangja az övé.

Teljesítsük be egyik búcsúzó versének végóhaját: „jó volna lenni még talán de / mit is tegyek ha nem lehet / a szótáradba írj be s néha / lapozz föl engem és leszek” (Csak a szavak).

                     Nem leltem sírra, így hát visszajöttem,
                     Van föld alattam, ám nincs ég fölöttem,
                     S volna is, mit kezdenék vele, –
                     Annak az égnek úgysincs istene.

                     Találkoztam, míg éltem, angyalokkal,
                     Nem eggyel, azt se mondhatnám, hogy sokkal,
                     De szárnyuk mára zúzmarás, hideg, –
                     Nem űznek el, de meg se védenek.

                     Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,
                     De nem leszek – csak ennyit tudhatok
                     Előre, biztosan, de semmi mást,
                     így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd!

                     Baka István:
                     Sztyepan Pehotnij feltámadása

    
                                                                                           Baka István művei
                                                                                           Versek
                                                                                           Tiszatáj Könyvek
                                                                                           475 oldal, 2850 Ft