A faun és a pásztorlányka
Képek
I
Tavasza tizenöt már,
Hajnali liliomszál:
A szép lány úgy virít;
És bágyadt pihegése,
Sóvár tekintete
S keblének rezdülése
És rózsás arcszine –
Az ifjuság varázsa.
Lílát nem vonzza már a
Víg körtánc, egyedül,
Csöndes vízparton ül,
Rejtőzik ligetekbe,
Sóhajtva, epekedve,
És Érosztól hevül.
S midőn az éjnek árnyán,
Egyszerű nyoszolyáján
Fekszik, már szunnyadón,
Az álom megigézte,
Vágy költözött szivébe,
És látja ámulón
A vágyott ifju képét,
Kéj járja át s reménység,
Suttogja: Ó, Philón!”
II
Ki az, ki barlangodban,
Midőn leszáll az est,
Bágyadt-ellankadottan
Fekszik, pihen veled?
Hát megkóstoltál végre
Minden szerelmi kéjt;
Ó, Líla, forrni érzed
Ereidben a vért,
S remegve, még szorongva,
Míg arcod lángra kap,
Pihegsz csak mámorodban
Ámor szárnya alatt.
Ó, égjenek a vágyak
Lángjai: áldozat!
S nyugodjatok utána,
Míg gyúl a pirkadat.
Néktek a játszi csermelyt
Fedi komor sötét,
S hallgatagon a hold fent
Köd-fényét önti szét;
A rózsa itt fölétek
Mint háztető hajol;
S a szelek is kitérnek,
Hol szerelem az úr.
III
De ott vajon ki bújkál,
Sűrű bozót alatt?
Kinek e Vénusz-oltár
Bosszúság tárgya csak;
A lába szőrös, görbe,
A fűben elhevert,
A szeme bús, fölötte
Két kurta szarv mered.
Ő a Faun, hazája
Rét, erdő bérc alatt;
Ő az, ki hajkurássza
A pásztorlányokat.
Cupido kedvencének –
Philonnak, ifju-szépnek,
A vetélytársa volt...
A barlangból fülébe
Jut az öröm nyögése,
S ahogy a kéj sikolt.
A kínok serlegét ő
Kiissza szótlanul,
S bár hasztalan, szeméből,
Féltékeny könnye hull.
Az Éj-királynő immár
Elsuhant sebesen,
És csöndes pirkadat szállt
Az égre veresen;
Már zefírek zizegtek –
S hogy rejtse bánatát,
Futott a Faun hegyeknek
Meredélyein át.
IV
Barlangjából kilépve,
Egy nyári reggelen,
A lány mélázva ment
Az erdő sűrűjébe.
„Ó, jösszte, éjhomály,
Kinek nyomába jár
A fényes hold az égen!
„Ó, jösszte, alkonyat,
Midőn a kék sötétben
Ködök szállonganak!”
De a bokrokban tompa
Zaj támadt hirtelen,
S Líla elébe toppan
Az erdők istene!
Akár tavaszi szellő,
Fut-fut a lány az erdő
Mélyébe; hasztalan.
És futtában a lányka
Minden báját kitárta,
Mi rejlett titkosan;
Szabaddá lett a keble
A szél csókjainak,
S karcsú lábainak
Szétfoszlott könnyü leple.
A pásztorlány piheg
Füvek felett szökellve;
És egyre közelebb
Ér a Faun lihegve.
A lányka érzi már
Tüzét lélegzetének...
Nem menekülhetsz végleg,
A Faun karja vár!
De harsogó, vad ár
Rejti örökre Lílát:
Folyóban lelte sírját...
Nem! Oltalmat talál.
V
Erószok szárnya villan,
És Cupido repül
Segítségedre, Líla,
Immár mindenfelől;
Ciprust elhagyva szállnak,
S Vénusztól is elválnak,
Hogy habzó vizeken
Vigyék őt barlangjába –
Szerelme templomába,
Hol párja várt reája.
S Philonnal issza végre
A vígság serlegét,
És vágya halk nyögése
A csendet törte szét...
Kéj s álom rózsaágyban
Már szenderegnek ott,
S fényét kioltja lágyan
Felhő mögött a hold.
VI
Egyedül jár az éjben
Az erdők istene,
Búsulva egyre, s mélyen
Lehorgad a feje:
„Szerelem, isten véled!” –
Sóhajt keservesen: –
„Arra ítélt a végzet,
Hogy búm örök legyen!”
Egyszer csak tántorogva
(Orrán parázs a pír),
Erdőből, kancsót fogva,
Felbukkant egy Szatír;
Két zavaros szemével
Keres utat haza,
De nem talál, eltévedt
A kecskebak-pata.
Ment, ment s a Faunomnak
Vállába ütközött,
Meghőkölt s meghajolva
Így üdvözölte őt...
„Te volnál, jó öcsém, te?” –
Az ősz Szatír rikolt: –
„Mely távoli vidéken
Találkoztunk, s mikor?” –
„Jaj!” – szólt a Faun erre: –
„Nincs így örülni ok!
Elárult mnden engem,
Szerelmem elhagyott.” –
„Mit hallok? Téged Ámor
Gyötrelme kínozott,
Egy pajkos lenge lánytól
Vetett szived lobot?
Hát lehetséges volna?
A kancsóban keresd
Vigasztalásod, borral
Töltsd színig serleged!”
És felhabzott a mámor:
A kancsó óbora,
És már feledve Ámor, –
Nem is volt tán soha.
VII.
Ki az, ki vakmerően
Bírná szépségedet?
Ki merhetné, te hűtlen,
Bejárni kebledet
Láng-ujjú vad kezével,
S epedve, nyögve már,
A kéjt fokozva kéjjel
Lílával halni bár?
Tehát, megcsalni hív a
Szépséged, – nem csalás,
Siess szeretni, Líla!
És csalj meg újra mást.
VIII
Hová tűnt, mint az álmok,
A boldog izgalom;
A vágy, mely kéjt virágzott,
S a gyöngéd Palemon?
Ó, Líla! hullnak röpke
Szerelmed szirmai:
Ismerj meg bút és könnyet,
S ma tüskéket hasíts.
Száguldva gyilkos hévvel
Elröppen évre év,
S vénség a messzeségben
Csak fenyegeti még.
Már Ámor meghajolva
A széptől búcsuzik,
És léptei loholva
Cupidót követik.
Az erdőben a lányka
Bolyong, bús-életunt:
De ott kit is találna?
Meglátja a Faunt.
A kecskelábu bölcs ott
Egy hárs alatt hevert,
És habzó serleget
(Szarván babérja ringott)
Lomhán emelgetett.
Bár nem lett volna rég tán
A Faun kincs neki,
De most úgy dönt a szép lány,
Hálóját rá veti:
Odalopakodott hát,
S epedve nézte csak,
És körüludvarolták
A rútat szép szavak.
De a Faun vigyorgott,
Felrázva serlegét,
S válasza csupán gúny volt,
Ezt hallhatta a szép: –
„Nem, Líla! jobb a béke –
Már nem a szerelem,
Bölcsesség kell nekem,
Vess hálót másra végre.
Egykor teérted én
Mint eszelős rajongtam,
Egykor lánggal lobogtam
Álnok szépségedért,
S a szívem, égten égve,
Csak érted dobogott.
Egykor... de, szerencsére,
Rég elmúlt, ami volt.”