(A legasszonyibb asszonyok...)

A legasszonyibb asszonyok
ülnek a halotti toron
a beüvegezett verandán,
és villámlanak egymáshoz szorított
sovány lábszáraik,
reszketnek fehéren kirajzolt
ajkaik,
melyek már szinte észrevétlenek.
Ha nagyon megmakacsolod magad,
ők bevezetnek téged a szobákba,
melyekben a kormos falakból
napfény csöpög.
Amikor elmész onnan, elhagyod
őket is, megriadnak, idegesek lesznek...
Észrevettétek-e, asszonyok, ha szél fúj,
arcotokra homok pereg,
szemetek sarkában összegyűlik.
Örüljetek, míg így van ez,
míg nem szárad ki fáradt melletek.
Én tudom jól,
hol ereszkednek le orcátokon
a várakozás ráncai –
kétfelől futnak le az állatok felé,
torkotoknál összekulcsolódnak.
Szeretnék hátranézni,
s nem tudom megmozdítani a fejemet.
Ti megpuhítjátok az ablak alá állitott
lakkfényű székeket.
Óvatos és gyámoltalan
arcomat a ti öletekbe rejtem.
Ez az én végakaratom:
mindig virágozzanak a homlokokon
simogató ujjaitok.
Kiben hihetnék másban,
ki siratna meg jobban nálatok?